Amiről ez a poszt szól, azt sem megélni, sem leírni nem volt könnyű. Amiért mégis megosztom veletek, az az, hogy tudom: rengetegen járnak hasonló cipőben,
Hirdetés
Hirdetés
Amiről ez a poszt szól, azt sem megélni, sem leírni nem volt könnyű. Amiért mégis megosztom veletek, az az, hogy tudom: rengetegen járnak hasonló cipőben, mégis minden érintett a legmagányosabbnak érzi magát. /Főleg nekik szeretnék segíteni azzal, hogy megírom az én történetemet\./
Hirdetés
Nagyjából a kislányom hat hónapos kora környékén kezdődött minden. Eleinte csak azt éreztem, egyre nehezebben állok neki a napi teendők elvégzésének. Fáradtság - legyintettem. Aztán egyre többször voltam ideges, szinte rettegtem minden egyes naptól.
Hirdetés
Később már csak az estéket vártam, hogy aludhassak, irtóztam a reggelektől. Elviselhetetlen voltam a környezetemmel, mindenbe és mindenkibe belekötöttem. A türelmetlenségemre, elégedetlenségemre egyszerűen nincs szó! Nem láttam szépet semmiben. Azt gondoltam, mindenki másnak könnyebb, mint nekem. Irigy voltam. Nem tudtam örülni semminek, csak annak, ha aludhattam. Nem jött javulás. Habár legtöbbször nem is akartam. Semmit nem akartam, sehol és sehogy nem volt jó. Egyre többet sírtam, egyre szomorúbbnak, kilátástalanabbnak láttam az életemet.
Hirdetés
Ha volt is valami, ami némi erőt adott, az a csodálatos kislányom - de ez a feltöltődés is csak ideig-óráig tartott. Aztán eljött a mélypont. Azt nem részletezném. Legyen annyi elég, hogy megéltem, amiről Weöres Sándor írt: "Ha pokolra jutsz, legmélyére térj: az már a menny. Mert minden körbe ér." Valahogy ösztönösen hagytam magam a lehető legsötétebb veremben vergődni - visszatekintve ez kellett ahhoz, hogy végül elinduljak a javulás útján. És kellett hozzá a tündéri gyermekem. A gondoskodó szerelmem.
Hirdetés
Az aggódó családom. Egy fáradhatatlan, önzetlen, végtelenségig törődő másodunokatestvér. Egy erőt adó unokatestvér. És a legjobb barátnő, aki mindig a legjobbkor van ott. És igen, egy szakember is kellett. Egy pszichológus, aki megértette velem: nem vagyok bolond, csak végtelenül kimerült. Aki megértette velem, nem kell szégyellnem magam azért, mert nem vagyok ősanya. Aki elfogadtatta velem, hogy nem ördögtől való heti pár órát távol lenni a gyermekemtől.
Hirdetés
Aki segített rájönnöm, mi az, amitől feltöltődöm. Aki megértette velem, hogy pihennem kell, hogy nem lehetnek irreális elvárásaim magammal szemben. Jobban vagyok. Most olyan harmóniában vagyok magammal, a lányommal és a környezetemmel, amilyenre mindig is vágytam, de amire az elmúlt hónapok-évek eseményei nem adtak lehetőséget. Ám a segítség nélkül töltött napok, a folyamatos kialvatlanság megtették hatásukat. Talán elkerülhető lett volna, ha hamarabb belátom: nem bírom egyedül. A szülés utáni depresszió bármikor jelentkezhet. Bárkinél. Életveszélyes jószág. Családokat, életeket tehet tönkre.
Hirdetés
Nem érdekelnek az olyan megjegyzések, hogy „minek ez a nyafogás”; sőt, arra sem vagyok kíváncsi, hogy valaki három gyerekkel a nyakában, hárommal a hátán és hárommal az ölében is rendszeresen nyírta a füvet, suvickolta a lakást és mellette még szexistennő is volt. Nem vagyunk egyformák, mindenki mást és máshogyan bír. És nem tartom magam gyengének, viszont beismerem, hogy elgyengültem. Hogy akkor mégis miért írom le mindezt? Mert az újdonsült anyukák 15 százaléka kerülhet hasonló helyzetbe.
Hirdetés
Mert kell nekik a segítség. Azért írom le mindezt, hogy figyeljetek a környezetetekben lévő kisgyermekes anyukákra. Főleg azokra, akik ingergazdag, pörgős életből kerültek a négy fal közé. Rángassátok vissza őket az életbe. Látogassátok meg őket. Vigyázzatok a gyerekükre, ha csak egy órára is. Ne hagyjátok őket magukra! Meg persze azért, hogy ha valaki hasonló gondokkal küzd, tudja: nincs egyedül. Ha kezded elhagyni magad, ha messziről elkerül az életöröm, ha mindent sötéten látsz, azonnal kérj segítséget a környezetedtől. Értesd meg a hozzátartozóiddal, ismerőseiddel, mire vágysz! Nem szégyellem a történteket, hanem inkább próbálom mások támogatására használni. Az oldal profilja így mostantól kicsit változni fog. Posztjaimmal segíteni szeretnék a fáradt, elgyengülő anyukáknak, akik nem robotok, akik nem ős- vagy mintaanyák, hanem egyszerű, esendő nők, akik vágynak valami halovány együttérzésre. A rosszindulatú, okoskodó hozzászólásokat törlöm, írójukat blokkolom. Mert elég nehéz (volt) azok nélkül is. És mert megtehetem.
