CSAK AMI JÁR....
A migránsok követelőznek. A migránsok panaszkodnak. A migránsok áznak és fáznak. A migránsoknak nem megfelelő az élelmezés, a wifi jelerőssége, a kocsmák száma. /És egy ismerős közben azt írja, felháborító, hogy egy demokratikus országban hogy lehet kerítéssel lezárni egy uniós határt\./
Kövezzenek meg, nevezzenek kegyetlennek, de én a saját gyerekeim jövőjére gondolok.
Mert ezeket az embereket senki nem hívta Európába. Senki nem mondta nekik, hogy határokon átgrasszálva, regisztráció és kérés nélkül, máshoz betörve kell új hazát foglalni.
Én csak azt kérem mindenkitől, aki elgyengül a bájos arcocskák láttán, hogy nézzen körül, és lássa a mocskot. Menjen oda, szagolja, lássa, érezze, tapintsa. Hallgassa meg a követeléseket, hallgassa és hallja, mennyire tudják a jogokat, és mennyire nem a kötelezettségeket. Mert ha ezt megteszi, a gyereksírás hallatán azt fogja mondani: menj, és vidd őt haza!
Üzenem, én nem azért szültem a lányomat, hogy majd ő, a hitetlen takarítsa mindezt el őutánuk. A mocskot, a káoszt, a lelki szemetet.
És igenis kell a kerítés! Csak várjunk és figyeljünk: egyre több és több épül majd Európában. Az eddig mocskolt és szidott kerítést egyre többen fogják suttyomban felhúzni. Mert a házunkat is körbekerítjük, és azt mondjuk: az én házam - az én váram. Az én házam, ahová az jön be, az jöhet be, akit én hívtam, akit én várok. Vagy aki kopogtat és kér. Szépen, csendben és kedvesen.
Mert nem engedhetjük, hogy betörjenek a házunkba, és nem engedhetjük, hogy betörjenek az országunkba.
Persze, sajnálja az ember a gyerekeket. Engem is elgyengítenek - egyetlen töredék pillanatra. De aztán emlékeztetem magam, hogy azoknak a gyerekeknek vannak szüleik. És ezek a szülők döntöttek úgy, hogy a kicsiket végigráncigálják magukkal ezen a bizonytalan kimenetelű úton.
És azok a gyerekek ennek az útnak a poklával a lelkükben nagy eséllyel sosem fognak ép felnőttekké érni. Gettósítva, sebekkel a lelkükön fognak felnőni, és gyűlölni mindent és mindenkit. Ez pedig a szüleik hibája és felelőssége, nem a miénk.
Csókolom, üzenem, hogy haza lehet menni. Vagy el sem kell indulni. Persze akkor majd nem lesznek felsorolások arról, milyen szar is ez az Európa, amit éppen elfoglalni készülnek. Nem lehet kidobós játékot játszva válogatni leendő hazák között. És akkor nem lehet majd megható és ríkató fotókat mutogatni. Nem lesz hol követelőzni a jobb netért és a több kocsmáért, a szebb lányokért és a kényelmesebb életért. Nem lehet majd hisztiket rendezni, ha várni kell éppen valahol, és nem lehet majd ajvékolni, ha valaki épp a nevükre kíváncsi. De jelentem, én találok enélkül is magamnak elfoglaltságot.
Ha pedig mindez nem tetszik, még azt is üzenem, hogy ez itten az én országom. Náci duma? Lehet, de akkor is igaz. Az én gyerekem pedig nem lesz rabszolga a saját hazájában. Éppen ezért: szeretem azt a kerítést. - Moncsi
2015. október 25. (vasárnap), 09:49