Gyerek nélkül, tudatosan

Kényes téma, de igyekeztem nyitott szívvel, elfogadóan megközelíteni. Volt pillanat, amikor nem sikerült.

/Amikor a toleranciát fennhangon követelő kisebbség ócsárolja és gyalázza a többséget, akkor megbillen a nyitott szív és az elfogadás politikája\./

Amikor a gyereket vállaló nőket tehénnek, a szülést ellésnek, a gyereket kis szarzsáknak titulálják a tudatos gyerektelenséget választók, amikor ellenséget látnak a gyerekekben és az őket felnevelő családokban, akkor nem nehéz az intolerancia mezsgyéjére sodródni.Cikkünkben olyan gyerekteleneket szólaltattunk meg, akik indulatoktól mentesen élik választott életüket. Mert a tudatosan gyerektelenek is sokfélék...

Edit 47 éves, nem született "tudatosan gyermektelennek".- Kislányként, sőt, még kamaszként is nagy családot terveztem. Huszonévesen a kapcsolataimban ugyanakkor sosem éreztem leküzdhetetlen vágyat, hogy gyerekem legyen, de közben, lassacskán arra is rájöttem, hogy szeretem az életet, amit felépítettem magamnak.

Harmincévesen már nem tudtam volna elképzelni, hogy ne én diktáljak, hogy ne én döntsem el, mikor legyen pörgés, és mikor legyen nyugalom az életemben. Ezt gyerek mellett nem tehettem volna meg. Szerencsére a férjemnek, aki akkoriban sétált be az életembe, az első házasságából van két lánya, így könnyedén el tudta fogadni a döntésemet. A családom más kérdés... Az a gáz, hogy a húgom is ugyanígy gondolkodik. Anyánk kezdetben még azt hajtogatta, hogy önzők vagyunk, csak magunkra gondolunk. Én vállalom, önző vagyok, de szerintem az is önzés, amikor önmaga nagymamaságát siratja, és nincs rám, az én döntéseimre tekintettel. Ma már csak magát ostorozza: azt gondolja, rossz anya volt, mi ezért nem szültünk, ő ezért nem lett nagymama.

Pedig ez nem igaz, ez nem erről szól! Nem kell belemagyarázni semmit, nem kell ideológiákat gyártani: nekem ez így jó és kész.

Krisztina 37 éves. Rögtön egyetem után, 23 évesen férjhez ment élete szerelméhez. Megbeszélték, hogy gyerek nélkül képzelik el az életüket.- Minden szép és jó volt, lubickoltunk. Közös lakást és jobb autókat vettünk, dolgoztunk és utazgattunk, buliztunk a barátainkkal, vagy éppen egy pohár bor mellett kettesben beszélgettünk otthon. Nem akartunk ezen változtatni, ilyen életet akartunk élni. Aztán a családban és a baráti társaságban is megszülettek az első babák. Egyre ritkábban jött össze a társaságunk, akkor is a gyerekvárás, aztán -gondozás volt a téma.

Amikor a barátnőm is szült, egy éven belül harmadszor lettünk keresztszülők. Eleinte jópofa dolog volt a szoptatás - kakispelus - nemalvás köré szervezni a találkozóinkat, de lassan kiüresedtek a beszélgetéseink, már semmi nem úgy működött, mint korábban. A bulizós baráti körünk családi kör lett, baba-mama klub, amiben mi nem éreztük jól magunkat.A család, a környezetük "mikor jön a gyerek?" kérdéseire mindketten fel voltunk készülve, de én arra nem, hogy a férjem fogja felhozni a témát. Balin voltunk, és giccsesen szép volt az este, amikor szóba hozta, és bennem eltört valami. Becsapva éreztem magam, mert nem ebben állapodtunk meg. Másnap, a repülőn hazafelé már éreztem, hogy nem egyfelé visz az utunk. És ha már nem ugyanazt akarjuk, akkor korlátozzuk egymást, ezt pedig végképp nem akartam.

Egy ideig még próbáltuk közös mederbe terelni az életünket, de hirtelen túl sok minden változott körülöttünk. Elváltunk. Egyáltalán nem tartjuk a kapcsolatot, azt is csak a közösségi oldalról tudom, hogy azóta két gyereke született. Örülök, ha boldog.Nekem meg így, gyerek nélkül teljes az életem. Nem hiányzik a gyereksírás, a pelenkázás, de nem szeretném azt sem, hogy az alakom deformálódjon. A szüleim bíznak benne, hogy még meggondolom magam, mert az "időmbe" még éppenséggel beleférne, de a terhesség és a szülés gondolata is elborzaszt. Szerencsére a párom is így gondolkodik, szóba sem kerül köztünk a gyerekkérdés.Hogy mi lesz később? Semmi! Dolgozunk, a munkám minden pillanatomat, minden gondolatomat leköti.

Ha szabadidőnk adódik, akkor edzésre megyünk, utazunk.

Evelin még nincs 30 éves. A legelszántabb és legtudatosabb gyerektelen, akit személyesen ismerek.- Soha nem jutott eszembe, hogy gyerekem legyen, én mindig kutyában gondolkodtam. Van, akinek a család, a gyerek, nekem ők a küldetésem. Sokan vagyunk amúgy is a Földön... Mondjuk, a felelős állattartásban is az egyik legnagyobb kihívás az ivartalanítás... Erre tettem fel az életem. Most 18 kutya van itthon, és azon dolgozom, hogy menhelyet létesítsünk. Iszonyat nagy meló! De csak ennek van értelme. Szerintem. Kutyában még sosem csalódtam. Emberben rengetegszer. Nem tudok a gyerektelenégről beszélni, mert nekem ez a normális.

Ha meglátok egy kisgyereket, nem támad gügyöghetnékem. Egy kutyához hamarabb lehajolok. El lehet ítélni emiatt, nem érdekel. A Föld megtelt, már most is sokan vagyunk, nem kell mindenkinek szülnie.

Judit és Tibor ötvenes házaspár. Nehéz velük találkozni, folyton úton vannak.- Amikor nekünk kellett, vagy illett volna családot alapítani, még ennyire sem volt elfogadott, hogy nem szeretnénk gyereket, mint ma. Viccelődtek a férfiasságomon, Juditnak orvost, a faragatlanabbak másik férfit ajánlgattak, nem hitték el, hogy komolyan gondoljuk, és nem csak valamiféle kudarckimagyarázás tudatosságnak feltüntetni gyerektelenségünk. Pedig néha egyszerűbb lett volna azt hazudni, hogy nem lehet gyerekünk... Azt megértették és elfogadták volna. .. Az, hogy nem akarunk gyereket, nem csak hihetetlen volt, de bélyeg is: az önző ember bélyege.Mi viszont más életet akartunk élni, mint a szüleink. Mindketten nagy, sokgyerekes, vidéki családból származunk. Egyikőnk gyerekkora sem a bővelkedésről szólt. A döntésünkben az is benne volt, hogy ugyanolyan életet még véletlenül sem akartunk a gyerekünknek, de inkább az motivált, hogy magunkat kárpótoljuk azért, amiből gyermekként kimaradtunk. Ezt soha nem fogalmaztuk meg, de azt hiszem, nem akartunk egymás szeretetén senkivel, még a gyerekünkkel sem osztozni.