Van a trágyában való ücsörgésnek egy szükségszerű velejárója: egy idő után megszokod. Hozzászokik az orrod az orrfacsaró bűzhöz, hozzászokik a tested a mindent ellepő szarhoz, és néha még Te magad is elhiszed: jó ez így.

/De ettől még szarban ülsz\./ Ettől még nem azt az életet éled, amire szíved mélyén igazán vágysz, és időről időre szembesülsz is ezzel. Akkor, amikor egy újabb kegyetlen becsapás, egy újabb értelmetlen veszekedés, egy újabb fizikai bántalmazás, vagy egy újabb lelki terror elszenvedése után a nap végén megint egyedül maradsz a gondolataiddal. Akkor, amikor már hiába vagy csendes kifelé, mert belül ordítasz. Akkor, amikor már nem vagy képes tovább hazudni önmagadnak. Már nem megy. Már nem tudsz hová menekülni. És ha elég bátor vagy ahhoz, hogy szembenézz Önmagaddal, akkor rájössz, hogy csak azért maradtál hónapok, vagy talán évek óta egy sem nem méltó, sem nem kielégítő kapcsolatban, mert félsz. Félsz egyedül lenni. Félsz, hogy nem találsz jobbat. Félsz, hogy végleg egyedül maradsz. Kapcsolatfüggő vagy.

Pedig van valami, ami sokkal rosszabb az egyedüllétnél: a magány. És a kettő között sokszor semmilyen összefüggés nincsen. Aki egyedül van, nem feltétlenül magányos, ugyanakkor sokan ragadnak olyan kapcsolatban, ahol magányosnak érzik magukat. Kevés dolog van, ami jobban pusztítja az emberi lelket, mint a társas magány, mégis vannak, akik egy egész életet képesek beletörődő megalkuvással leélni. Sokan vannak. Ráfogják a körülményekre, a családra, a közös gyerekre, vagy az életkorra. És maradnak. Maradnak a megszokott, biztonságos(nak hitt), szánalmas életükben, aminek egy idő után már a felszínére is képtelenek rámázolni a boldogság hiteles képét.

Nem az egyedüllét az igazán félelmetes, hanem a beletörődés. Nem az tesz tönkre egy emberi lelket, ha egyedül marad, hanem az, ha – akár egyedül, akár valaki mással – magányosnak érzi magát. És ha ez így van, akkor mindenképpen változás következik – csak nem mindegy, hogyan. Ha benne ragadsz ebben a helyzetben, akkor a változás egy lassú és fájdalmas lelki halált jelent. Ha viszont hajlandó vagy Te magad tenni a változásért, akkor a félelmeidet, a kételyeidet, és a beléd nevelt tehetetlenségetlegyőzve megkeresed, hogyan tudod a legtöbbet kihozni a helyzetedből.

Először is, ha társas magányban élsz, akkor erről jó, ha a párod is tud. Ha mindketten akartok és képesek is vagytok változtatni ezen, akkor a tanulságokat levonva folytatjátok a kapcsolatotokat. Ha azonban csak részedről van meg az igény, vagy változtatni mindketten akartok ugyan, de nem találtok közös utat, akkor ideje lezárnod a kapcsolatot, mielőtt teljesen felemészted magad.

Persze éppen a lezárástól félsz – pontosabban nem is magától a lezárástól, hanem attól, ami utána jön. Mert mi lesz, ha tényleg egyedül maradsz? Egyedül, ahogy most is vagy, csak már nem hazudhatsz önmagadnak. Mi lesz, ha nem lesz támaszod, és szembe kell nézned a ténnyel, hogy magányos vagy?

Elmondom, mi lesz. Megtanulsz rengeteg olyan dolgot, amire eddig vagy módod, vagy hajlandóságod nem volt. Felfedezel rengeteg olyan lehetőséget az életed szebbé tételére, amiről eddig vagy nem tudtál, vagy nem akartál tudomást venni. Összebarátkozol azzal az emberrel, akivel a legtöbb időt töltöd életedben: Önmagaddal. Fejlődsz. Persze csak akkor, ha így döntesz.

De mégis hogyan? Hogyan válsz többé azáltal, hogy egyedül vagy? Íme néhány gondolat, amit felhasználva még értékesebb emberré válhatsz az egyedüllét alatt.

Egy párkapcsolatban könnyen osztjuk fel, hogy ki mit csinál, és sokak számára a másik fél által vállalt (vagy rá aggatott) feladatok elvégzése nem csupán idegen, hanem egyenesen elképzelhetetlen is. Számos férfi tartja távol magát a házimunkák jelentős részétől, míg a nők közül sokan a ház körüli és műszaki feladatokkal ódzkodnak köszönőviszonyba kerülni.

Az egyedüllét sokat segít az elkényelmesedés elkerülésében. Megcsinálsz minden feladatot, függetlenül attól, hogy korábban melyik félhez rendelted azt hozzá a fejedben. Megcsinálod, mert nincs más, aki megcsinálja helyetted. És bár sokszor ez elég nagy tehernek tűnik, mégis rengeteget fejlődsz általa. Nemcsak a képességeidet és az akaraterődet fejleszted, hanem önbizalommal és egy korábban nem ismert szabadságérzéssel is megajándékozod önmagad. Olyan alapokat fektetsz le, melyekre később jóval könnyebb lesz egy stabil és jól működő párkapcsolatot építeni.

Az egyedüllét önállóságra nevel, az önállóság pedig lehetőséget ad arra, hogy ha eddig nem tetted, akkor mostantól felelősséget vállalj a saját életedért. Minden egyes döntésedért, minden tettedért, minden lépésedért. Mert nincs kire fogni, ha valami nem úgy sikerül, ahogy szeretnéd. Persze ez így nem teljesen igaz, mert kifogást mindig tud találni az, aki akar. Azonban ha egyedül vagy, akkor nagyobb eséllyel jutsz el a felismerésig, hogy ha nem olyan életet élsz, amilyenre a szíved mélyén vágysz, akkor a megoldást nem kívül, hanem önmagadban fogod megtalálni.

Egy párkapcsolatban könnyen tologatjuk át a felelősséget a másik térfelére – apróságokban és komoly döntésekben egyaránt. Egyedül azonban csak egyetlen térfél van. Ha Te nem teszel magadért, senki más nem fog. Ha egy feladat nem készült el, vagy egy döntés rossz irányba terelt, akkor a hunyó kizárólag Te lehetsz. Ha ezt felismered, minden emberi kapcsolatod minősége javulni fog.

Nem igazán tudjuk értékelni azt, amink van, egészen addig, amíg a „van”-ból „volt” nem lesz. Sokszor annyira koncentrálunk arra, hogy mi hiányzik az életünkből, hogy elfelejtjük, mi minden a miénk már most. Természetesnek vesszük, hogy valaki hazavár, hogy van kivel megbeszélni a jelentéktelen és az igazán fontos dolgokat, és hogy valaki olyannak szeret minket, amilyenek vagyunk.

Amit egy kapcsolatban a párod megtett érted, vagy megcsinált helyetted, annak helyét hirtelen egy fájó üresség veszi át. Amit eddig készen kaptál, annak a hiányát az egyedüllét alatt garantáltan érezni fogod. És ez jó. Ezáltal még értékesebb emberré válhatsz. Olyanná, aki nem felejti el kimutatni a szeretetét, aki megbecsüli azokat, akikkel megosztja az életét, és aki értékeli akár a legkisebb gesztust is, amit a másik embertől kap.

Ez megint csak döntés kérdése. Elfogadás vagy beletörődés? Ha hosszabb ideig egyedül vagy, akkor a két út közül az egyiken el fogsz indulni, ez egészen biztos. Ha beletörődsz az egyedüllétbe, és értéktelen, szánalmas embernek tartod magad, aki senkinek sem kell, akkor jó eséllyel ilyenné is fogsz válni. És természetesen a környezeted is inkább csak sajnálni fog, értékelni kevésbé. Ha viszont úgy döntesz, hogy az önjelölt áldozatszerep helyett valami többet hozol ki a helyzetedből – és az életedből –, akkor megtanulod azokban az időszakokban is élvezni az életet, amikor látszólag semmi élveznivaló nincsen benne.

A boldogság ugyanis egy képesség, amit semmilyen külső körülmény nem tud elnyomni benned, ha nem hagyod. Az elfogadás azzal kezdődik, hogy ezt felismered. És felismered azt is, hogy nem mindig fog úgy alakulni az életed, ahogyan azt eltervezted – sőt, sokszor fog máshogy alakulni. És ez nem baj. Baj csak akkor van, ha azt képzeled, hogy csak a Te elképzeléseid szerint működőképes a világ, és benne az emberek. Az egyedüllét nagyszerű lehetőség arra, hogy megtanuld beletörődés nélkül, elfogadással kezelni az elképzeléseiddel ellentétes eseményeket. Idővel pedig képes leszel az emberi kapcsolataidra is alkalmazni ugyanezt. Megtanulod, hogy akinek másak az elképzelései, az nem feltétlenül rosszabb ember Nálad. Egyszerűen csak más. És ez jól van így. Aki képes az elfogadásra, az nemcsak stabilabb, hanem mélyebb és tartalmasabb kapcsolatokat tud kialakítani embertársaival.

Végül egy eleinte fájdalmas, ám később nagyon megtérülő előnye is van az egyedüllétnek: szembe kell nézned önmagaddal. Pontosabban nem kell (sokan el is mulasztják), de jóval nagyobb eséllyel teszed ezt meg, ha magadra maradsz. Szembenézel a gyengeségeiddel és a félelmeiddel, ugyanakkor megkeresed az értékeidet és a mélyre ásott vágyaidat is. Mindazt, amire építeni tudsz. Az egyedüllét nem tragédia, hanem lehetőség arra, hogy jobban megismerd önmagad.

Nagyon sok ember érzi magányosnak magát, mert nem olyan emberek veszik körül, akik elfogadják őt, és akiket ő is képes elfogadni. Ennek pedig legtöbbször egyetlen oka van: az önismeret hiánya. Persze mindenki ismeri önmagát, gondolhatod, de ez nem így van. Nagyon kevés ember ismeri fel és éli meg tudatosan a saját gyengeségeit, és kevesen vannak azok is, akik tisztában vannak mindazzal az értékkel és lehetőséggel, ami bennük van. A legtöbben csak a felszínt kapargatják. Pedig érdemes mélyebbre ásni, mert csak az képes irányítani a saját életét (anélkül, hogy másokat irányítani próbálna), aki nagyon jól ismeri önmagát.

Ha kapcsolatfüggő vagy, és csak azért vagy együtt valakivel, hogy ne legyél egyedül, akkor jó, ha tudod, hogy éppen önmagad elől próbálsz elmenekülni. Nem fog sikerülni. A vágyaid, az igényeid, a félelmeid újra és újra feltörnek mindaddig, amíg nem kezdesz velük valamit.

Ne félj az egyedülléttől, mert nem az az ellenséged. Te magad vagy a saját ellenséged, amíg a körülményeid áldozatának tekinted önmagad. Persze mondani ezt nagyon könnyű, és én is csak nehezen jutottam el odáig, hogy felismerjem az egyedüllét által kínált lehetőségeket. De nem kell végigszenvedned hónapokat, vagy akár éveket, ha eleve lehetőségként tekintesz azokra a tapasztalataidra, amik először csapásnak tűnnek. Mert minden válság egyúttal lehetőséget is jelent, hogy jobbá tedd az életedet. Tanulj, fejlődj, válj többé, jobb emberré, mint voltál. Önmagad fejlesztése a legjobb befektetés, amit az életed során megtehetsz. Ne maradj a langyos pocsolyában, ha nem odavalónak érzed magad.

Ezt az írást annak a lánynak ajánlom, aki miatt életem legnehezebb időszaka értelmet nyert. Köszönöm, Zsófi!