Először nehéz a magány, mint egy ítélet. Vannak órák, mikor azt hiszed, nem is lehet elbírni. /S talán jó lenne mégis megosztani valakivel, talán enyhébb lenne ez a mély büntetés, ha megosztanád, akárkivel… De elmúlik, mert a magány lassan átölel téged is, személy szerint, mint az élet titokzatos elemei, mint az idő, melyben mindez történik\./
Hirdetés
Egyszerre megérted, hogy minden időrendben történt: először volt a kíváncsiság, aztán a vágyakozás, aztán a MUNKA, s végül itt a magány. Már nem akarsz semmit, nem remélsz új nőt, aki megvigasztal, sem barátot, kinek bölcs beszéde megengeszteli lelkedet.
Hirdetés
Minden emberi beszéd hiú, a legbölcsebb is. Minden emberi érzésben annyi az önzés, a tunya szándék, a finom zsarolás, a tehetetlen és reménytelen kötöttség! Mikor ezt tudod, mikor már igazán nem remélsz az emberektől semmit, mikor már nem akarsz egyebet az élettől, csak meghúzódni valahol egy vacokban, társ, segítség és kényelem nélkül, s hallgatni a csendet, mely lassan zúgni kezd a te lelkedben is, mint az idő partjain…akkor jogod van elmenni. Mert ehhez jogod van.
Hirdetés
Minden embernek joga van egyedül, templomi csendben készülni fel a búcsúra és a halálra. Még egyszer kiüríteni lelkét, olyan üressé és áhítatossá varázsolni az emberi lelket, mint az idők kezdetén volt, a gyermekkorban. Én most jutottam el oda, hogy egyedül vagyok. De elébb hosszú utat kellett megjárnom. Sokáig reménykedtem, hogy van valamilyen másféle megoldás.
Hirdetés
Hát nincsen. A végén vagy kevéssel a vége előtt, egyedül kell maradni.
Tudod, egy napon megértettem, hogy senki nem segíthet. Az ember szeretetre vágyik…, de senki nem segít, soha. Mikor ezt megérti az ember, erős lesz és magányos.
(Márai Sándor)
2015. május 17. (vasárnap), 19:11
Segítsd a munkánkat egy Facebook megosztással! Megosztáshoz kattints az alábbi gombra:
