Müller Péter: A neved árulkodik rólad

Borika hatvannyolc éves volt, amikor megtalálta az igazit. Özvegyasszony volt, két felnőtt lánnyal, három unokával. Csak én hívtam Borikának – a családjának Mama volt és Nagyika.

Biztos megfigyelted már, ha egy sorsszerep rásül egy emberre, akkor az illető neve is megváltozik. Nőnél ez duplán is előfordul: amikor férjhez megy, elveszti a családi nevét, és amikor anya lesz, pláne nagyanya, ő lesz a Mami és a Nagyi. Ezt még a férje is átveszi, és úgy hívja a feleségét, “Mama”.

Ha figyelmesen belehallgatsz ennek a megszólításnak a jelentésébe, rájössz: ez nem az életkornak, hanem a szerepnek szól. Ha egy hajdani szerelmespár egymást Faternak és Mutternek kezdi szólítani, nem azt üzenik egymásnak, hogy “megöregedtünk”, hanem hogy egymásban már nem a férfit és nőt látjuk, csakis a szülőket.

Szülői szerepünk legyőzte az Én és Te szerelmi történetét. A szeretőmet, de még az élettársamat sem nevezhetem Mamának, mert ez azt jelenti, hogy csakis a szülőt látom benne, akivel azért hozott össze a sorsom, hogy utódokat nemzzünk. Most, hogy itt vannak a gyerekek, minden más közös sorsszerepünk eltűnt – csakis szülők lettünk.

Hetvenöt éves vagyok, de még soha nem néztem úgy tükörbe, hogy azt láttam volna: “Ott a Papa! Nini, a Fater!” Csak azt, hogy “én”. Ott vagyok “én”!

Nem hiszem, hogy van a világon olyan nő, aki a tükörben Mutternek látja magát. Öregnek, igen. Ráncosnak, hervadtnak igen, de Mutternek, soha! “Néninek” láthatja magát, egy valaha szép nő, öregasszonynak is, de azt, hogy “Mutter” nem mondja magára egy nő a tükör előtt. Ezt mások mondják rá. A családja. Vagy az idegenek.

Állj meg a tükör előtt – akárhány éves vagy!  Kérdezd meg magadtól, hogy kit látsz?! A tükröd válaszolni fog. Sohasem az aktuális sorsszerepedet mondja, hanem azt, hogy “Én vagyok, Úristen, ez én vagyok! Mivé lettem?! Milyen furán megváltozott még a tekintetem is – és mégis: ezt az ismerős Valakit nézem sok éven át! Akármilyen maszkot húzott rám az idő, ez én vagyok!”

Gyerekkorodtól kezdve látod a tükörképeden a különféle korok és sorsszerepek maszkjait, néha megdöbbentő a változás, de az alapélmény mindig az, hogy önmagadat látod a tükörben minden maszk és jelmez mögött.

Így mesélt róla:

“Túl korán mentem férjhez. Észre sem vettem, amikor elvesztettem a szüzességemet. Tizennyolc évesen ripsz-ropsz anya lettem.

Amikor az Imre elment, az egyik azt mondta, hogy most akarsz lány lenni, Mama? – Most – feleltem. – Sohasem voltam lány. Főleg szerelmes nem! Apádba nem voltam szerelmes! – És most az vagy? – kérdezte. – Az. Nem tudom, egy lány hogyan szeret. Ezt már sose tudhatom meg, de szeretem őt, mintha régóta ismerném. Majd ti is megszeretitek! Családtag lesz! – mondtam nekik. Bámultak rám, és egymásra is, nagyon fura szemekkel.

Még azt is hozzátette, hogy ő nem fiatalodni akart, hanem megélni egy élményt, amelyre lánykorában egyszerűen nem volt módja. Kimaradt neki. Ott lapult a lelkében valaki, aki meg akart születni. Érdekes – mesélte -, hogy ezt a néhai férje is észrevette. Bölcs ember volt. Amikor már nagyon beteg volt, azt mondta neki: “Ha meghalok, ne maradj egyedül, nem neked való…”

Ezt, persze, a gyerekeknek nem mondtam el – tette hozzá Borika. – Így is összezavartam őket. Tudja, ha egy nő újjá akar születni, kétfrontos küzdelmet kell vívnia. Az egyiket önmagával, a másikat az egész világgal! Ha valakit megszoknak egy szerepben, nem tudják egy másikban elfogadni, pedig senki sem Örök Anyu és Örök Nagyi! És főleg: senki sem örökké másoké! Van bennünk Valaki, aki csakis a miénk – és az Istené.

Müller Péter

Fotó: Tom Hussey