Sas József drámai vallomása: " Nem tudom meddig élek, de nyugodtabban halok meg, ha ezt még elmondhatom:

Sas József több mint másfél óra után fáradt el. Pihenőt kér, de van még egy kérése, amit teljesítünk. Kivételesen a riport végén nem Benyó Rita köszönt el a nézőktől, hanem ő mondta el dalban, hogyan is érzi magát.

Íme a videóhoz egy kis gondolat :

/Én már nem tudom, vagyis elfeledtem, és akarnom kell emlékezni rá, hogy alig néhány évtizede még nálunk, Magyarországon is szóltak egymáshoz az emberek, tudni akarták, honnan jön a másik, mire vágyik, nyitva voltak az ajtók, feljártunk egymáshoz, a függőfolyosón vagy a kis ház előtt ott volt a hokedli, arra ültek ki az öregek, akik nem is voltak öregek, és mondták, hogy telik az élet, mi a titka a roppanós kovászos uborkának, milyen nóta járja, ki süti legszebbre a szalonnát, hol olcsó a sütőmargarin\./

 

Én már nem tudom, mi lehetett annak a bizalomnak az alapja, hogy bárhol kaptam egy karéj lekváros kenyeret, és az utca tele volt gyerekkel, lábtengóztunk és jártuk a határt, az öregek, akik nem is voltak öregek, dominóztak vagy huszonegyeztek, és valahogy mindig volt min nevetni. El sem tudom képzelni, min lehetett annyit nevetni.Én már nem tudom, hogy volt, hogy szerettük, vagy ha nem, hát elviseltük egymást, nem kellett kínosan feszengeni a vasárnapi ebédnél, már nem emlékszem, milyen úgy beszélgetni, hogy ha vannak is tabu témák, nincsenek aknák, nem lesz lápos és mérgező a beszélgetés egyik tőzeges szóról a másikra; csevegjünk bármiről: szobafestésről, locsolásról, olvasásról.

 

Én már nem tudom, milyen az, hagyományról, szokásokról beszélni alanyi jogon, úgy, hogy hiszem, a világ leírható és meghódított, mert a búcsúra hazajön a család és a húszliteres fazékban rotyog a töltött káposzta, és az asztali fehérbor mellett elmeséljük a nagy eposzainkat, mondjuk arról a rémületes inflációról, amikor tönkrement a pengő, és a házra félretett pénzből tata végül egy kenyérvágó kést vett meg egy bilit. És persze azt sem tudom, honnan vették a régi öregek a derűt, merthogy ezt nem sírva mondták, hanem nevettek, „ma is megvan az a bili”, mondta kacagva tata, pedig nem volt meg, vagy ma nincs meg, ahogy derű sincs, az élet derűje, ami akkor is erősebb volt a türelmetlenségnél, gőgnél, irigységnél, ha nem lett meg a csinos családi ház.

Mert volt helyette boldogság, gyerekek, jó szó, és annál nem volt fontosabb.Úgy hozta az úri dolgom, hogy egy aprócska olasz faluban voltam, amikor itthon megint felizzott a gyűlölet állami ösztökéje, amikor újra irritálni kezdték a magyar emberekben az egyébként is megzavarodott lelket. Próbáltam nem figyelni a hazai híreket, hogy „tudtam-e”, csak ültem, néztem a tengert, és láttam, hogy arrafelé még kiülnek a padra az öregek, akik nem is öregek, dominóznak a tengerparton, nagyot nevetnek a péknél, nem lökik el egymást, nem keresik a konfliktust, nem úgy élnek, hogy azt lesik, min sértődhetnek meg. És nem azért – hiszem, hogy nem –, mert jobb emberek, mint mi. Aztán persze mégis, és mégsem.Éreztem magamban a kelet-európai rutint, ingert a szorongásra, a félelemre, a türelmetlenségre, „mit lopja a napot?”, „miért nem szól rá a gyerekre?”, „miért nem hozza már?”, de a tenger, a falucska szűk utcái, a mosolygós emberek nem hagyták, minden mozdulat kigúnyolta jól táplált magyar szorongásom.

Hirdetés

Irigy lettem, bevallom, egészen őszintén irigy.Szeretném én is elhagyni az eredendő sértettségem, ami a Lajtán innen úgy születik az emberrel, mint másutt Ádám és Éva vétke, azt az örökös gyanakvást, hogy engem rá akarnak szedni, meg akarnak károsítani, át fognak verni, megalázó helyzetbe fogok kerülni, és másról sem szól az élet, mint hogy ezekre készülök, és ezeket heverem ki. Mert semmilyen sérelmemre – ahogy az apáméra és az ő apjáéra sem volt – nincs orvosság, jóvátétel, igazság.

Hirdetés

Ezért mi, magyarok az apróságokat (elénk állnak a sorban, nem engednek át a zebrán) is úgy éljük meg, mintha bedőlt volna a világ, és csak dühöngünk, rágjuk magunkat, pazaroljuk az életet. Vajon tudtam én valaha bízni, várni? És maga? Maga tudott? Tudta, hogy bízni, hinni jó dolog, gyógyítja a lelket?Láttam egy nagyon öreg livornói nénit, járókeretbe kapaszkodva csodálta a tengert, aztán behunyta a szemét, és csak hagyta, hogy simogassa a sós szél. Amikor elfáradt, idős fia és menye visszasegítették az autóba. Néztem az órámat, két és fél percig tartott, mire be tudott ülni az ülésbe.

Hirdetés

Addig állt a tengeri úton, az egyetlen hegyi szerpentinen a forgalom. Várták, hogy egy idős ember elinduljon haza. Nem dudáltak, nem villogtak, nem mutogattak. Egy idős asszony szerette a tengert. És most hazamegy. Az az idős ember mi vagyunk, a mi múltunk, a mi zálogunk, a mi toleranciánk, a mi szeretetünk. Grecsó Krisztián Nem kérek egyebet, csupán annyi a kérésem juttassátok el soraim minél több emberhez!

2018. november 14. (szerda), 10:37