1perce érkezett! – Tragikus hírt kaptunk reggelre– Gyászba borult az egész MAGYARORSZÁG!hatalmas név távozott közülünk!

Meghalt Bokor Gabriella, a Magyar Rádió egykori szerkesztő-riportere.

Hosszan tartó betegség után elhunyt Bokor Gabriella, a Magyar Rádió korábbi szerkesztő-riportere. /A szomorú hírt barátja, Gellért András osztotta meg egy megindító Facebook\-bejegyzésben, amelyben Bokor Gabriella diszkrécióját és bátorságát méltatta\./

„A diszkréciód, a finomságod miatt nem szóltál a közelgő nagy bajról, amely persze nyolcadik éve már ott ólálkodott körülötted. A bátorságod, végtelen optimizmusod, élni akarásod nem engedte, hogy jelezd az utolsó, végzetes roham kezdetét,” – fogalmazott Gellért.

Bokor Gabriella pályafutása során számos neves személlyel készített interjút, köztük Simon Wiesenthal osztrák nácivadásszal is. Több nyelven, magyarul, franciául és németül készítette mély és átfogó interjúit, melyek nemcsak a szakmai körökben, hanem a nagyközönség körében is nagy hatást gyakoroltak.

Számtalan kulturális lapnak írt, és munkájával sokféle különleges műsort készített, mint például a „Bécsi szelet” című programot. Riporterként bejárta a világot, olyan helyekről tudósított, mint Moszkva és Kijev, emellett Fülei Balázs zongoraművész sajtófőnökeként is dolgozott.

Bokor Gabriella halála mély űrt hagy a rádiós és kulturális közegben. Kollégái és barátai emlékét tisztelettel őrzik, és életművét példaként állítják a jövő újságírói számára.

BOKOR GABRIELLA (1964-2024)- Ne hülyéskedj, menj sétálni, vagy nézz meg egy filmet, de rólam ne írj nekrológot! Ha nagyon muszáj, majd a mesterséges intelligencia összehoz valamit. És egyébként is, ne temessetek, nem haltam még meg.

És nem is fogok. Na, puszi!Gabikám! Tudom, mert ismerlek, pontosan ezt mondanád. Mégis, hogy képzeled, hogy rólad, aki annyira, de annyira emberi vagy, ahogy mondani szokták, hús-vér, lenyűgözően intelligens, felvilágosult, modern gondolkodású, humort értő és szerető, önfeledten nevető, művelt és bölcs nőről majd a mesterséges intelligencia fog írni? Nem. Ezt nem hagyhatom. Mivel közel negyven éven át a legapróbb részletekben is őszinték voltunk egymáshoz, ezért most is az igazat kell írnom. Sajnos, meghaltál. November 11-én, reggel. Az interneten olvastam.Tudom, a diszkréciód, a finomságod miatt nem szóltál a közelgő nagy bajról, amely persze nyolcadik éve már ott ólálkodott körülötted. A bátorságod, végtelen optimizmusod, élni akarásod nem engedte, hogy jelezd az utolsó, végzetes roham kezdetét, utáltál volna búcsúzkodni, és nem akartad hallani a kétségbeesés megszokott szavait. Csak a legközelebbi hozzátartozóid lehettek a kórházi ágyadnál. Rajongásig imádott fiad, Petike, aki persze már felnőtt ember. Jó, hogy láttad őt révbe érni, megnyugtatott téged, erről beszéltél nekem a legtöbbet. És persze egy szerelemről, amely Londonig repített. Hatalmas ajándék volt számodra.

Tegnap reggel, még nem tudva arról, hogy örökre elaludtál, rád gondoltam. Pár héttel korábban, egy napsütötte nyár végi napon együtt ebédeltünk, majd azzal váltunk el, most többet leszel Pesten, így sűrűbben tudunk találkozni.

Ragyogtál. Sehol egy gyanús felhő az égen, amely baljós árnyékot vetett volna rád. Elköszöntünk, és megígértük, ott folytatjuk ahol negyven éve elkezdtük. Nem tudtam, de mégis úgy éreztem akkor, talán ez volt a búcsú pillanata.Gabikám! Milyen jó lenne, ha segítenél most az emlékezésben. Például, hogy mikor léptél be először az Ifjúsági Osztály Ötödik sebesség című műsorának egyik szobájába, és miért éppen oda, a „baby room-ba”, ahol én is dolgoztam, később Albert Györgyi, Schranz Edit, Balázs Laci. Tény: sok éven keresztül dolgoztunk együtt, bár nem jó szó, nem munka volt ez, hanem szórakozás, tanulás, felnövés. Szerkesztettél, interjúkat készítettél, magyarul, franciául, németül, hogy csak egyet említsek a sok ezer közül, a nácivadász Simon Wiesenthalt is te szólaltattad meg.Ragyogó évek voltak, leszámítva azt a jelenséget, amelytől mindketten szenvedtünk: a közönytől, az érdektelenségtől. A lelkedet beleadtad a műsorokba, visszajelzést azonban csak ritkán kaptál. Pedig vártad, igényed volt erre, azok közé tartoztál, akik nem megsértődtek a kritika miatt, épp ellenkezőleg, képes voltál tanulni ezekből. Bécsi szelet című műsorod igazi kuriózum volt, kár, hogy abban az időben még ismeretlen gyakorlat volt a rádiós személyiségek reklámozása és „felépítése”. Persze lehet, hogy a szerénységed ezt már nem is engedte volna, hogy sztárként tündökölj. Aztán, ahogy lenni szokott, lett is, férjhez mentél, Moszkvába és Kijevbe kerültél tudósítófeleségként, ahonnan magad is „bejelentkeztél”. Jegyzeteket írtál, élő adásokban beszéltél. A Such-éra kezdetén, amikor a Petőfi Rádiót zenei adóvá farigcsálták, hagytad ott a rádiót. Utána kulturális lapoknak írtál, milyen pazarul, és sajtófőnöke, zenei mindenese lettél Fülei Balázs zongoraművésznek.Gabikám! Most, hogy rád emlékezem, megnyugtat a tudat, rövid, de teljes életet éltél. És úgy érzem, van valami sorsszerűség, valamilyen misztikus, nem bizonyítható összekapcsolódás: akkor pihentél meg, amikor a markológépek az utolsó tégladarabokat ütik ki a Magyar Rádió falaiból, abból a házból, ahol egykoron oly lelkes és boldog voltál. Barátodként egyet ígérek: sosem felejtünk el.

 

2024. november 13. (szerda), 05:51