A férfi felesége belehalt a császárszülésbe. Aztán negyedóra múlva…

„Nem mertem elmondani neki, mennyire félek, nem tudtam, hogyan vegyek végső búcsút tőle. /Mit mond az ember valakinek, amikor tudja, hogy az lesz az utolsó alkalom, hogy beszélhet vele\./

Olyan erősen próbáltam vigasztalni, amennyire tudtam, és azt mondtam neki, minden rendben van.

Megpróbáltam mosolyogni, és úgy tenni, mintha ez mind része lenne a szokásos szülési műveleteknek.

Aztán jött a kék kód, és emberek rohantak be a szobába. Annyira féltem. Megcsókoltam, és kértem istent, ne vigye el.

Arra gondoltam, hogy minden alkalommal „lekéstem” a templomba menést. Arra gondoltam, hogyan mondom el a családnak a rossz hírt.

Annyi minden ment át az agyamon, hogy hirtelen nem is tudtam örülni a megszületett fiamnak…

Erősnek kellett lennem, miközben áttolták a feleségemet a másik műtőbe.

Átrohantam egy másik szobába, és körülbelül 10 percig vártam, és imádkoztam. Jackie végre felbukkant, és a szívem ki akart szakadni a helyéről. Nem akartam mást, mint felkapni őt, és elrohanni vele a kórházból, mintha minden rendben lenne.

Azt akartam, hogy vége legyen ennek a rémálomnak.

Rengeteg vért vesztett. Nem mondtam semmit, annyira féltem. Néztem a feleségemet, de megnémultam. Azt akartam mondani, hogy szeretlek, és hogy minden rendben van. Segíteni akartam neki, amennyire csak tudtam.

De 3 per múlva újabb kék kód következett. Tudtam, hogy haldoklik. Majdnem megállt a szívem. És meghaltam egy kicsit abban a szobában, ahogy reménytelenül néztem, amint az életéért küzdenek.

Emberek jöttek, mentek, szaladtak… Nem tudom, mennyi idő telt el így.

Aztán nagy csend lett. Jackie kért egy kis vizet, és tudtam, hogy elhagyja a földet. Az újszülött fiunkat átvitték egy másik szobába. Ahogy kimentünk, láttam a családomat. Annyira szerettem volna, ha valaki átölel, ha valaki engem is visz a karjaiban, mint egy gyereket, és azt mondja, hogy minden rendben lesz.

Csak ott álltam kétségbeesetten… Aztán anyám megkérdezte: Hogy van Jackie?

Sírtam, mint egy kisgyerek. Azt mondtam: nem tudom.

Hazudtam, pedig tudtam, hogy nagyon rossz állapotban van. Azt akartam, hogy visszafussak hozzá a szobába, de nekem kellett vigyázni a kisfiunkra. Meg kellett kapnia az antibiotikumokat, hogy megakadályozzák a fertőzést.

Kb. 5 perc után megkérdeztem a nővéreket, megnézhetem-e a feleségemet, és vonakodva igent mondtak. Sírva mentem a folyosón. Azt akartam, hogy apám vigasztaljon engem.

3 évesen most kicsi fiúnak éreztem magam, és hallottam, ahogy Isten beszél hozzám.

„Fiam, jobban szeretlek, mint amit el tudsz képzelni. Hallottam mi történt, és ott voltam. Segítettem az orvosoknak. Láttam, amikor elvérzett, és gondoskodtam arról, hogy időben elkapták az orvosok. Láttalak végig, hallottam, amit mondtál, és azt is, amit gondoltál. Ahogy kéred, hogy mentsem meg a feleségedet. ”

A feleségem és a fiam azóta már remekül vannak, vasárnap hazaengedik őket.

Ne csodálkozz majd, ha látsz majd a templomban…”