Az anyós és a férj Dubaiba repültek a menyük pénzén, magára hagyva őt a gyerekekkel. Ám ekkor Krisztina elővette a lakás papírjait... és tárcsázta AZT a számot! ?
Krisztina a szakadt kanapé szélén üldögélt, és régi fényképeket nézegetett
Krisztina a szakadt, besüppedt kanapé szélén ült, kezében egy régi, megsárgult fényképalbummal. /A lakásban gyógyszerszag keveredett az idő múlásának átható szagával – ez a nehéz illat valahogy beleitta magát a falakba az évtizedek során, amíg a nagymamája itt élt\./
Krisztina lassan végigsimította a kopott album borítóját, aztán oldalra nézett:– Anyu, nézd csak, ki van ezen a képen? – kérdezte hatalmas szemekkel a hatéves kislánya, Lilla, miközben egy megsárgult fényképet nyújtott feléje.
Krisztina elmosolyodott, ahogy átvette a képet. Egy fiatal nő állt rajta hófehér, csipkés gallérú ruhában, mellette egy magas férfi katonai egyenruhában.– Ez a dédnagymamád, Erzsébet, és a dédpapád, András – magyarázta kedvesen. – Nézd csak, milyen szép pár voltak!
– Ők is szerelmesek voltak? – kérdezte Lilla csillogó szemekkel.– Nagyon is. Akkoriban házasodtak össze, pont mielőtt Andrást elvitték volna a frontra – simított végig Krisztina a fénykép szélén, mintha az emlékeket is megsimogatná.
Lilla összehúzott szemöldökkel nézegette a többi képet is.– De miért nem hoztuk el ezeket előbb a mi otthonunkba? – faggatózott tovább.Krisztina habozott. Hát... nem volt könnyű téma.
– Tudod, kicsim... – kezdte óvatosan –, a nagymama nem volt túl jóban apukám anyukájával, Irén nénivel.
És ez még finom megfogalmazás volt. Erzsébet nagymama és Irén néni szó szerint nem bírták elviselni egymást. Két kemény női akarat, akik sosem tudtak igazán megbékélni. Erzsébet mindig „felkapaszkodott nagyságosasszonynak” csúfolta Irént, míg Irén lenézően „parasztnak” titulálta az anyósát.
Krisztina nagyot sóhajtott. A szíve tele volt fájdalommal és ürességgel. Erzsébet nagyi elment... és hátrahagyta neki ezt a lakást – meg a szabadságot, hogy eldöntse, mit kezdjen vele.
Emlékezett még, mit mondott a nagymama pár héttel a halála előtt:– Krisztikém, csak ne add el rögtön a lakást! – kérlelte gyengéd hangon. – Egy lakás mindig biztos pont az ember életében. Soha nem tudhatod, mikor lesz rá szükséged...
Ekkor Lilla újra a karját rángatta:– Anya, most akkor itt fogunk lakni? – kérdezte reménykedve.Krisztina gyengéden megsimogatta a kislány fejét:– Nem, drágám. Nekünk van saját otthonunk, ott kényelmesebb nektek Petivel is.
Lilla bólintott, majd visszabújt a fényképek közé, mint egy kismadár a fészkébe.
Krisztina kinézett az ablakon. Az udvar csendes volt: egy rozoga játszótér és néhány vénségesen vén fekete nyárfa állt a ház előtt. A környék nem volt valami előkelő, de csendes volt, barátságos, jó közlekedéssel: iskola, orvosi rendelő a közelben, és a metró is csak negyedóra sétára.
Megcsörrent a telefon. A kijelzőn a férje neve, Péter villogott.– Szia, Peti! – vette fel a telefont Krisztina, próbálva vidáman szólni.– Hamarosan jössz? Anyám megcsinálta a vacsorát, mindjárt kihűl – dörmögte a férje.– Még egy félóra, addig be kell fejeznem valamit – felelte Krisztina.– Rendben – hallatszott a türelmetlenség Péter hangjában. – De siess, anyám megsértődik!
Krisztina nagyot sóhajtott, ahogy bontotta a hívást. Irén néni... meg az ő örökösen kihűlő vacsorái.
A hívás után még egyszer végignézett a lakáson: kopott tapéta, nyikorgó parketta, szocialista bútorok. És mégis... Itt valami igazibb volt, mint otthon, Irén néni állandó szemrehányásai között.
Itt senkinek nem kellett suttogva beszélnie, nehogy felébredjen Irén néni a szokásos migrénjével. Nem kellett hallgatnia a kritikát, hogy nem jól neveli a gyerekeket, nem főzi megfelelően a borscsot, és hogy nem hajtogatja elég szépen a törülközőket.
– Lilla, öltözz, indulunk! – mondta Krisztina, és közben visszapakolta a fényképeket a dobozba.
Ahogy hazafelé mentek, Krisztina fejében csak úgy zsongtak a gondolatok a lakás körül. Mennyit is érhet most ez az örökség? És egyáltalán...Mi lenne, ha nem is adnák el?
Másnap reggel Krisztina már a konyhában kavargatta a kávét, amikor Péter belépett, arcán az „ezt-meg-kell-beszélnünk” kifejezéssel.
Krisztina halkan felsóhajtott. A „vackos lakás” – hát így hívja a férje azt a helyet, ahol a gyerekkora nyarai zajlottak, ahol Erzsébet nagymama megtanította őt pitét sütni, és ahol esténként anekdoták mentek egymás szavába fonódva...
– Nem tudom, Peti – mondta óvatosan. – Talán megtartanánk.Péter letette a telefonját, mint aki éppen hallucinációt hallott:– MEGTARTANI? Te normális vagy? Ez egy romhalmaz! Két hónap múlva szétrohad a fal!
– Nem olyan rossz, mint amilyennek te látod – védte meg a döntéscsíráját Krisztina. – Kicsit fel kell újítani, persze, de... valahogy otthonosabb, mint itt.
Péter megdörzsölte az orrnyergét, mintha éppen migrénroham készülődne:– Ne légy már gyerekes! Anyám is megmondta: fölösleges rá pénzt pazarolni. Adjunk túl rajta, amíg valaki még hajlandó kifizetni!
Krisztina érezte, hogy kezd elönteni valami forró, szúrós érzés. Már megint Irén néni. Már megint a szent véleménye. És ő maga? Ő nem számít?
– Te mindig az anyád véleményét nézed... – mondta halkan, de olyan élességgel, mint amikor az ember véletlenül belenyúl egy borotvába.
– Mert az anyámnak mindig igaza van! – vágta rá Péter ösztönösen.
A csend úgy zuhant közéjük, mint egy zongora az égből.Lilla neszezett a szobában, kicsi hangja szólalt meg:– Anya, Peti bácsi, ne veszekedjetek!
Krisztina lehajolt, és megsimogatta a kislány fejét.– Semmi baj, kincsem. Csak... beszélgetünk.
„Beszélgetés.” Igen. Pont mint amikor az oroszlán beszélget a zebrával...
Végül, hogy mentse a helyzetet, Krisztina annyit mondott:– Meglátjuk. Egyelőre nem döntök.
De belül már tudta. Ez az ő döntése lesz. Nem Péteré. Nem Irén nénijé. És főleg nem a „mi lesz, ha kihűl a vacsora” logikájáé.
Aznap délután, amikor Péter focimeccsnézésbe merült, Krisztina felhívta a bátyját, Gábort, aki az ország másik végében lakott.
– Szia, Gabi! Képzeld, a nagyi lakása... hát, megörököltem.– Na, gratulálok! – jött a válasz a vonal másik végéről, ahol éppen egy kutya csaholt vadul. – És mit tervezel vele?
– A férjem el akarja adni – mondta Krisztina. – Én viszont... inkább megtartanám.– Akkor tartsd meg – mondta Gábor egyszerűen, mintha ez lenne a világ legegyértelműbb dolga. – A te örökséged, a te döntésed.
– De tudod, hogy nálunk az anyósom... – kezdte Krisztina, de a bátyja félbeszakította:– Kit érdekel az anyósod?! A nagyi neked hagyta, nem neki.
Krisztina elmosolyodott.
Még aznap este, amikor Lilla már aludt, Krisztina elővette a fényképeket, és leült az asztalhoz. Egyesével nézegette őket. Itt egy piknik az erdőben. Ott egy karácsonyfa mellett nevető gyerekkórus. Aztán egy megsárgult lap:– „Az életünk nem a falakon múlik, hanem az emlékeken, amiket közéjük zárunk.” – olvasta hangosan a képre írt szavakat.
És ekkor meghozta a döntést.
Másnap reggel Péter nagy lendülettel közölte:– Találtam vevőt a lakásra! Egy ingatlanos haverom ismer egy srácot, aki befektetne.
Krisztina felemelte a kezét, mint egy rendőr a forgalomban:– Állj. A lakást nem adjuk el.– Mi az, hogy nem?! – döbbent le Péter. – Meg kellene kérdezned engem is!
– Peti, a lakás az én nevemen van. A nagymamám nekem adta. És én... én másképp döntöttem.
Péter toporzékolt még egy sort, de Krisztina állta a sarat. Mint egy veterán pilóta a viharban.
Este, miután Lilla elaludt, Krisztina kiült a teraszra, kezében egy bögre citromfűteával. A csillagok ragyogtak felette, a szél halkan susogta: „Jól döntöttél.”
Néhány nappal később Krisztina visszament a lakásba. Ezúttal egyedül. Nem akarta, hogy bárki más beleszóljon, mit érez, vagy mit lát.
Ahogy belépett, érezte, hogy a levegő mintha megmozdulna körülötte. Nem hideg huzat volt ez – hanem valami melegség, valami ismerős. Mintha Erzsébet nagyi láthatatlan keze simítaná végig a vállát.
– Jó, hogy itt vagyok – suttogta Krisztina magának.
Először a régi szekrényekhez lépett. A fiókokat kezdte átnézni – mindent, amit még nem pakoltak ki.
Az egyik alsó fiók alján valami furcsa recsegés hallatszott. Krisztina félrehúzta az elöregedett kartonlapokat, és egy kis, bőrkötéses noteszt talált.
– Mi lehet ez? – csodálkozott hangosan.
Leült a kopott karosszékbe, és óvatosan kinyitotta a könyvecskét. A nagyi naplója volt az. Rövid bejegyzések, gondolatok, évtizedekről, boldog és szomorú napokról.
„1956. október 23. András hazajött a frontról. Megfogadtuk: bármi történjen, a család mindig együtt marad.”
Krisztina végigsimította az írást. A könnyek akaratlanul is kicsordultak a szeméből.
De akkor valami még érdekesebb akadt a kezébe: egy régi boríték, benne egy kézzel írt levél.
A levél Erzsébet nagyi kézírásával készült:
„Krisztikém, ha ezt a levelet olvasod, azt jelenti, már nem vagyok veled. Szeretném, ha tudnád: az egész életem arról szólt, hogy neked könnyebb legyen. Ne hagyd, hogy mások döntsék el, mi jó neked. A lakás a tied, mert benned bízom. És van még valami: nézd meg a konyhai csempéket.”
Krisztina a levél végén egy kis szívet is talált rajzolva.
Könnyes szemmel felpattant, és a konyhába rohant. A csempéket nézegette: első ránézésre nem tűntek különlegesnek, de az egyik, a sarokban, kissé kiállt.
Óvatosan megbontotta. És akkor meglátta.
Egy kis üreg volt a falban, benne egy régi, fém szivaros doboz. A dobozban pedig... pénzkötegek! Papírpénz, gondosan átkötözve madzaggal. És egy kis cetli rajta:
„A nehezebb napokra.”
Krisztina szóhoz sem jutott. Nem volt milliókat érő vagyon, de annyi igen, hogy ha akarná, saját erőből fel tudná újítani a lakást. Nem kellene Péter könyörgéseit hallgatnia, nem kellene Irén néni "jó tanácsai" után igazodnia.
Ez az ő újrakezdése lehetett.Az ő és Lilla kis szigete.
Egy hónappal később Krisztina és Lilla már együtt festették a lakás falait.Lilla piros orral és maszatos arccal csacsogott:
– Anya, ez lesz a mi kis titkos házunk, igaz?
– Igaz, kincsem – mosolygott Krisztina, és egy csókot nyomott a kislány homlokára.
Péter? Nos, Péter megsértődött, mint egy szalonból kitiltott macska, de végül beletörődött. Irén néni? Ő persze dramatizálta a helyzetet („így hálálod meg, amit érted tettünk!” – sipítozta), de Krisztina már csak legyintett.
Most először érezte igazán, hogy erős. Hogy képes a saját életét irányítani.
És amikor egy este, a frissen festett szobában ülve kibontottak egy üveg szőlőlevet Lillával, Krisztina azt mondta:
– Koccintsunk! A bátorságra. És a saját döntéseinkre.
Lilla boldogan koccintotta össze a poharát az anyjáéval.
Az ablakon túl a csillagok ragyogtak.És valahol odafent, Krisztina biztos volt benne, Erzsébet nagyi is mosolygott rájuk.
2025. április 27. (vasárnap), 13:49
Ez a cikk kizárólag tájékoztatási célokat szolgál, célja, hogy átfogó képet adjon a közelmúlt eseményeiről, politikai elfogultságtól mentesen. Szerkesztőségünk számára fontos a különböző nézőpontok bemutatása és a tények hűséges közvetítése. Kiemeljük, hogy a cikk nem hordoz politikai célzatot, nem áll egyik vagy másik politikai erő oldalán, és nem nyújt jogi vagy egyéb személyre szabott tanácsokat. Olvasóink saját belátásuk szerint értelmezhetik az itt közölt információkat, és ennek megfelelően semmiféle felelősséget nem vállalunk az esetleges értelmezésekből eredő következményekért.
