Először vettem részt a férjem munkahelyi buliján, de sosem gondoltam volna, hogy ott találkozom a másik „feleségével” is
Először vettem részt a férjem munkahelyi buliján, de sosem gondoltam volna, hogy ott találkozom a másik „feleségével” is
A laptop halkan pittyent, félbeszakítva a filmet, amit épp együtt néztünk. /Oliver éppen a fürdőbe ment, a laptopját nyitva hagyta az asztalon\./
Odanéztem. A képernyőn egy világító tárgysor villant meg.
„Tisztelt Mr. Oliver!
Örömmel értesítjük, hogy közeledik az újévi buli! Dress code: Fehér buli. Plusz egy fő hozható (a felesége). A cím…”
Pislogtam, majd újra elolvastam az e-mailt. A férje cégénél soha nem engedélyezték, hogy kísérőt vigyen magával. Soha. Számtalanszor hallottam, ahogy emiatt panaszkodik. De ott volt feketén-fehéren – „plusz egy fő (a felesége)”.
Amikor Oliver visszajött, igyekeztem higgadt maradni, bár belül feszített a kíváncsiság.
„A céged szilveszteri bulit szervez?” – kérdeztem ártatlan hangon.
„Ja, igen,” válaszolta, és már csukta is le a laptopot, mielőtt bármit hozzáfűzhettem volna. „Semmi különös. Csak a szokásos évzáró dolog.”
„Én is mehetek?” – kérdeztem fejcsóválva, mosolyogva.
Egy pillanatra megdermedt, majd vállat vont. „Nem, nem lehet vendéget hozni. Inkább munka jellegű esemény.”
Összeráncoltam a homlokom. „De az e-mailben az állt—”
„Nem lehet, Jen. Bízz bennem.” A hangja feszült volt, és nem nézett a szemembe. „Amúgy is, dolgozni fogok aznap este. Semmi különös.”
Ez volt az első alkalom, amikor valami furcsát éreztem. Oliver mindig sokat dolgozott, utazott, én pedig már hozzászoktam, hogy gyakran nincs otthon. Megbíztam benne – mert egy házasságban ez az alap. De ezúttal valami… nem stimmelt.
Eljött a szilveszter estéje, és a tükör előtt állva igazgattam a hófehér ruhámat. Napok óta gyötört a gondolat: miért nem akarja, hogy elmenjek vele? Talán szégyell? Vagy rejteget valamit?
„Boldog újévet, Jen!” – szólt oda, miközben felvette a kabátját, és adott egy gyors puszit az arcomra.
„Boldog újévet,” válaszoltam, és néztem, ahogy kilép az ajtón.
Amint becsukódott mögötte az ajtó, felkaptam a táskámat, és elindultam.
A szálloda, ahol a bulit tartották, úgy ragyogott az éjszakában, akár egy drágakő.
„A nevét kérem?” – kérdezte a menedzser udvarias mosollyal, felpillantva a jegyzékéből.
„Jennifer. Oliver felesége vagyok,” mondtam magabiztosan.
A mosolya egy pillanatra elhalványult. Lenézett a listára, majd vissza rám. Aztán felnevetett. „Szép próbálkozás!”
„Jennifer vagyok,” ismételtem. „Oliver felesége.”
A férfi arca zavarba jött. „Ó… ööö…” Megköszörülte a torkát. „Azt hiszem, itt valami félreértés történt. Oliver már bejelentkezett… a kísérőjével. A valódi feleségével.”
A mellkasom összeszorult. „Micsoda?”
„Igen, kb. fél órája érkeztek. Mindig együtt jönnek, már sokszor láttam őket.” Kicsit elfordult, mintha félt volna a reakciómtól.
„Én vagyok a felesége,” mondtam élesen, a szavak nehezen gördültek le a nyelvemről.Kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de aztán becsukta, arcán bocsánatkérő kifejezéssel.
– Engedje meg, hogy még egyszer ellenőrizzem a vendéglistát – mondta.
Mielőtt azonban mozdulhatott volna, megpillantottam Olivert a terem egyik távoli sarkában. Könnyű volt kiszúrni: hófehér öltönyben feszített. A lélegzetem is elakadt, amikor megláttam vele – Őt. Egy hosszú, sötét hajú nőt, aki könnyedén ráfektette a karját Oliver vállára. Nevettek, összebújva álltak, a testbeszédük minden volt, csak nem ártatlan.
Mintha megfordult volna a világ. A csillogó díszítések elmosódtak, miközben az elmém lázasan zakatolt.
– Asszonyom? – szólított meg gyengéden a menedzser, visszarántva a valóságba.
Visszafordultam hozzá, és hirtelen nyugodt hangon szólaltam meg:
– Nem szükséges ellenőriznie. Már látom őt.
Tétovázott, mintha még mondani akarna valamit, de én már elindultam. El a pulttól, el a bulitól… el Oalertől.
Odakint a hideg levegő élesen csapott az arcomba, de nem csillapította azt a dühöt, ami belül tombolt. Szorosabbra húztam a kabátomat, a sarkaim határozottan kopogtak a járdán, ahogy a kocsim felé indultam.
Nem tudtam pontosan, mit fogok tenni, de egy dologban biztos voltam: Oliver ezt meg fogja bánni.
Másnap reggel, épp amikor kitöltöttem magamnak a reggeli kávét, megcsörrent a telefonom. Már majdnem hagytam, hogy kicsengjen – még mindig dühös voltam az előző estére –, de valami arra késztetett, hogy felvegyem.
– Mrs. Oliver? – szólalt meg egy nyugodt, profi hang a vonal másik végén.
– Igen – feleltem, miközben a gyomrom görcsbe rándult.
– A Mercy Kórházból telefonálok. A férje ma hajnalban autóbalesetet szenvedett. Állapota stabil, de szeretnénk, ha azonnal bejönne.
A levegő bennakadt a tüdőmben.
– Autóbaleset? Jól van? Él?
– Agyrázkódása van, és eltört a karja. Vannak bizonyos komplikációk, amiket személyesen szeretnénk elmagyarázni.
Nem szóltam semmit. Felkaptam a kabátomat, és kisiettem az ajtón. A tegnap esti harag kavargott bennem – most már az aggodalommal keveredve.
A kórházban azonnal megcsapott a fertőtlenítő szaga, ahogy beléptem a váróterembe. Nővérek siettek el mellettem, arckifejezésük semleges volt, míg én ott álltam, dobogó szívvel.
– Jennifer? – szólított meg egy orvos, aki felém tartott. Középkorú volt, barátságos, de komoly arccal.
– Igen. Oliver jól van?
– Egyelőre stabil az állapota, de van egy komoly probléma – mondta, miközben hellyel kínált. – A karja több helyen is eltört. Hosszú távú károsodás veszélye áll fenn, ha nem műtjük meg minél előbb. Azonban van egy gond a biztosításával. A kötvénye múlt hónapban lejárt. Mivel ön a felesége, ön engedélyezheti a műtétet és elintézheti a fizetést.
Pislogtam, próbáltam feldolgozni a doktor szavait.
– A biztosítása… lejárt? Miért nem hosszabbította meg?
Az orvos megrázta a fejét.
– Erre nem tudok válaszolni, de gyorsan kell döntenünk. Felhatalmazza a műtétet?
Amikor beléptem Oliver kórtermébe, a látvány mellbe vágott. Az arca sápadt volt, a fejét kötés borította. A karja felkötve, és úgy tűnt, mintha az egész teste összetört volna – gyengébbnek látszott, mint valaha.
– Jen… – nyögte, amikor meglátott, hangja alig volt több suttogásnál.
– Oliver – válaszoltam kimérten, megállva az ajtóban.
A szemeimbe nézett, kétségbeesett pillantással.
– Tudom, hogy dühös vagy, de kérlek… csak hallgass meg. Nem az, aminek látszik.
– Ó, dehogynem az – feleltem jéghideg hangon. – Hazudtál nekem. Folyamatosan hazudtál. És tegnap este láttalak vele. Elhoztad őt arra a bulira, igaz?
Az arca még sápadtabb lett.
– Meg tudom magyarázni…
– Nem kérek magyarázatot – vágtam a szavába. – Az orvos szerint meg kell műteni téged, de a biztosításod lejárt. Ez úgy hangzik, mint olyasmi, amit az igazi feleségednek kellene intéznie.
– Jen, ne tedd ezt… – suttogta megtört hangon. – Hibáztam. Kérlek… csak írd alá a papírokat.
Hosszan néztem rá, a szívem hevesen vert. Egy részem ki akarta engedni a dühöt, sírni akart, segíteni akart neki. De aztán eszembe jutott minden pillanat, amikor bíztam benne – és később kiderült, hogy minden csak hazugság volt.
– Nem, Oliver – mondtam határozottan. – Te meghoztad a döntéseidet. Most viseld a következményeket.
Megfordultam, és anélkül, hogy visszanéztem volna, kiléptem a kórteremből.
A folyosón könnyebbnek éreztem a lépteimet, mintha egy súly gördült volna le a mellkasomról. Évek óta először éreztem úgy, hogy nem az én dolgom mások hibáit rendbe tenni.
Pár nappal később újra csörgött a telefonom – ezúttal nem az orvos hívott. Oliver volt az.
– Jen, kérlek… – könyörgött, rekedt hangja alig volt felismerhető. – Ő nem jött el. Egyedül vagyok. Szükségem van rád.
Nem szóltam semmit, szorosan markoltam a telefont, miközben a szavai lassan eljutottak a tudatomig. Az “igazi feleség” mégsem volt olyan igazi. Nem jelent meg – sem a műtétre, sem másra. Eltűnt abban a pillanatban, amikor rájött, hogy Oliver nem az az ember, akinek mutatta magát.
– Jen? – suttogta.
– Te választottál, Oliver – mondtam nyugodt hangon. – Most viseld a következményeket.
Letettem a telefont, majd letiltottam a számát.
Az ezt követő hetekben közös ismerősökön keresztül hallottam róla. Oliver karrierje darabokra hullott. A cégnél mindenki tudott a viszonyáról. A nő, akivel a buliban felvágott, többé nem jelent meg mellette, és a bája sem hatott már senkire.
De én nem éreztem sajnálatot. Csak szabadságot.
Évek óta először nem cipeltem a hazugságai súlyát. Ahelyett, hogy az ő igényei körül forogtam volna, végre magamra kezdtem figyelni.
Beiratkoztam egy kerámiatanfolyamra – egy régi, gyerekes álom volt, amit mindig halogattam. Hétvégenként kirándulni mentem olyan ösvényekre, amiket régóta ki akartam próbálni. Újra elkezdtem festeni, és színes vásznakkal töltöttem meg az otthonomat.
Évekig én, Jennifer, a kötelességtudó feleség voltam. De most Jen végre a saját életét kezdte élni.
2025. május 19. (hétfő), 14:32
Ez a cikk kizárólag tájékoztatási célokat szolgál, célja, hogy átfogó képet adjon a közelmúlt eseményeiről, politikai elfogultságtól mentesen. Szerkesztőségünk számára fontos a különböző nézőpontok bemutatása és a tények hűséges közvetítése. Kiemeljük, hogy a cikk nem hordoz politikai célzatot, nem áll egyik vagy másik politikai erő oldalán, és nem nyújt jogi vagy egyéb személyre szabott tanácsokat. Olvasóink saját belátásuk szerint értelmezhetik az itt közölt információkat, és ennek megfelelően semmiféle felelősséget nem vállalunk az esetleges értelmezésekből eredő következményekért.
