Ma találkoztam valakivel, valakivel, aki valami olyasmit tett, hogy ameddig élek, mindig emlékezni fogok rá és erre a napra is! - Szerintetek helyesen cselekedtem vele? Ti mit tettetek volna?

Ma találkoztam valakivel, valakivel, aki valami olyasmit tett, hogy ameddig élek, mindig emlékezni fogok rá és erre a napra is. Ez a valaki egy 5 éves kisfiú. /Úgy hozta az élet, hogy várakoztunk, ő az édesanyjával, én az ismerősömmel\./

Elmosolyodtam és megismételtem: Persze, ha szeretnéd szívesen megismerkednék én is veled. Ő is elmosolyodott és azt mondta: köszönöm, szeretném. Eddig csak filmeken láttam, hogy ilyenkor mit szoktak tenni. Felém nyújtotta a két kis kezét én pedig, közel hajoltam hozzá. Kis puha ujjacskái, nagyon finom mozdulatokkal elindultak az arcomon, és közben mosolygott és mosolyogtam én is. Mosolyogtam, de közben eleredtek a könnyeim és nem sikerült visszafojtani. De ő tudta, mi történik. Édes hangon megszólalt: Ne sírj, ez nekem nem fáj. Megkérdeztem tőle, honnan tudja, miért sírok. Érzem. Tudom, hogy azért sírsz, mert sajnálsz.- Válaszolta. Nem sajnállak, hanem csodállak. - Mondtam. Erre nem szólt semmit, csak még szebben mosolygott és közben, a kis ujjacskái az arcomat fürkészték. Úgy éreztem, hogy simogat, soha nem volt hasonló érzésem, mintha minden kis sejtje érezhető lett volna. Egyszercsak megszólal: Te szép vagy és kedves. Ekkor felnevettem: Kicsikém, te egy tündér vagy, de én nem vagyok szép, inkább csak olyan átlagos, …..de lehet, még az sem. Hogy kedves, hát….itt is elbizonytalanodtam…mondjuk, igen, általában az vagyok.

Összeráncolta a kis homlokát és határozottan közölte: De igen, szép vagy. Én látom, hogy az vagy! Ekkor eszembe villant, hogy miért mondok ellent neki, amikor az előbb nagyon alaposan „megnézett”, és ha ő ezt látta, ha ilyennek látott, akkor miért vonom kétségbe azt, amit „látott”, hogy jövök ahhoz, hogy azt mondjam neki, nem lát jól. Hirtelen elszégyelltem magam, és azt mondtam neki: Bocsáss meg, jól láttad, szép vagyok. Erre a kis büszke mosolya elöntötte az arcocskáját és határozottan kijelentette: Mondtam, jól látok. A szívem a torkomban dobogott és megkérdeztem tőle, megfoghatom-e a kezét. Igen, válaszolta és mosolyogva nyújtotta is felém. Megfogtam azt a két csodálatos kis kezet, mondtam, az arcomra fogom tenni, hogy nézze meg mégegyszer. Ismét elindultak a kis ujjai, mosolygott miközben azt mondta: Most már nem sírsz. És úgy simogatta végig az arcomat, ahogyan csak azok tudják, akik igazán, őszintén szeretnek. Megszólalt: Szoktál szomorú lenni? Igen, néha szoktam, - válaszoltam. Erre megkérdezi: És olyankor mindig sírsz? Nem, nem mindig. – felelem. Azt mondja: És amikor sírsz, akkor fáj a szemed is vagy csak ott belül valami?

Általában csak ott belül valami, de ha nagyon sokat sírok, akkor a szemem is szokott. – válaszoltam. Látom, hogy gondolkodik, mindeközben a két kis kezével, közrefogta a fejem. Ismét megszólal: És melyik fáj jobban? Ami ott belül fáj. – válaszolok. Erre ő: Tudod, hogy mi az? Mondom: Gondolom…. én léleknek hívom. Azt mondja: Igen, az. Ekkor azt éreztem, hogy egy 70 éves ember bölcsességével beszél hozzám…..

Az fáj a legjobban. Tudom, most szeretnéd megkérdezni, milyen érzés, hogy nem úgy látok, ahogyan te. Nekem nem rossz, mert én nem emlékszem arra az időre, amikor még láttam. Lehet, hogy így sokkal szebb dolgokat látok és tudod, - ekkor egészen közel hajolt hozzám és suttogva mondta- látom az angyalkákat is. Én is suttogva kérdeztem: És ők milyenek? Ő komolyan válaszolt: Mindig kedvesek, de nem mindig mosolyognak. Erre megkérdeztem: Haragudni is szoktak? Azt mondja: Nem, nem haragszanak, ők nem olyanok, ők nem is tudnak haragudni. Csak tudod, néha nagyon sok a dolguk.

Elmosolyodtam, és Ő is. Szép lehet az a világ, amit te látsz. –mondom. Olyan, mint amilyennek elképzelem. – feleli. Amikor akarom, akkor nagyon szép, de van, amikor nem annyira. Van, amikor néha szomorú vagyok, mert nem tudok elképzelni valamit. Például a tegnap anya mondta, hogy a kardigánja lila. A lilát nem tudom elképzelni és az nagyon bánt. Megkérdeztem, ismeri-e a virágokat. Igennel válaszolt. Nagyon sokat ismer. Tavasszal és nyáron is mindig nézegeti. Kérdeztem, hogy van-e közötte, apró és nagyon puha, bársonyos, amelyiknek ibolya a neve.

Azt mondja igen, arra jól emlékszik, az nagyon szép. – elmosolyodott. Na, látod, olyan a lila.- mondtam. Láttam, hogy nagyon töri a kis eszét. Egyszercsak elmosolyodott és azt mondja: Köszönöm szépen, hogy megmutattad nekem a lilát, már tudom, hogy milyen. Ekkor édesanyja felé fordult és azt mondja: Anya, szép a kardigánod. Sajnos el kellett köszönnöm újdonsült kis barátomtól.Kértem tőle, engedje meg, hogy búcsúzóul adjak neki egy puszit. Odahajoltam és megpusziltam. Ő pedig két kis karjával átölelte a nyakamat és a fülembe súgta: Szeretlek. Erre ismét eleredtek a könnyeim, pedig minden létező erőmet összeszedtem, de nem tudtam visszatartani és csak annyit sikerült mondani: Én is szeretlek.

Mosolygott és búcsúzóul mégegyszer megsimogatta az arcomat…….És, hogy mennyi mindent tanított nekem ez a kis ember, azt el sem tudom mondani. Úgy éreztem, hogy egészen más ember lettem. Másképpen látom a világot, mint ahogyan a reggel láttam. És mostmár tudom, ha nem mindig olyan szép valami, akkor lehunyom a szemem és szépnek képzelem, és akkor, az én világomban azonnal széppé változik……. Mindannyian élhetünk egy szebb világban…….. ha megtanuljuk elképzelni."

Kovács Magdolna írása