Paks hűtővízgondját napok alatt megoldaná egy magyar professzor
Egy magyar professzor szerint napok alatt megoldható lenne Paks hűtővízgondja, és elkerülhető lehetne a százmilliárdos veszteség
A Duna alacsony vízállása miatt álltak le a paksi blokkok
/Napok alatt megoldható lenne, hogy ismét megfelelő mennyiségű hűtővíz jusson a Paksi Atomerőmű blokkjaihoz – állítja Dr\./
György László számításai szerint egy megfelelően kiválasztott és gyorsan megvalósított átmeneti beruházással akár százmilliárd forintos termeléskiesést is el lehetne kerülni. A kérdés azért vált különösen sürgetővé, mert a Duna rekordalacsony vízállása miatt az MVM Paksi Atomerőmű Zrt. augusztus elején mind a négy blokk leállítását jelentette be.
Ilyenre korábban még nem volt példa a paksi erőmű történetében. A leállás súlyos energiatermelési és gazdasági következményekkel járhat, ezért György László szerint pontosan meg kell vizsgálni, hogy mi okozza a hűtővízellátás problémáját, és milyen gyorsan megvalósítható műszaki lehetőségek állnak rendelkezésre.
A docens az erőmű tájékoztatására hivatkozva arra hívta fel a figyelmet, hogy még a jelenlegi, rendkívül alacsony vízállás idején is elegendő víz található a Dunában ahhoz, hogy a blokkok hűtését biztosítani lehessen. A probléma tehát nem feltétlenül az, hogy a folyóban nincs elegendő víz, hanem az, hogy a vízszint már nem éri el a jelenlegi vízkivételi rendszer megfelelő pontjait.
„A probléma az, hogy a vízszint a fő hűtővíz-szivattyúk szívócsonkjai alá süllyedt. Vagyis nem új vízforrást kell találni: a Duna vizét kell a vízkivételhez terelni, helyileg megemelni vagy átszivattyúzni.”
György László szerint tehát nem egy teljesen új vízforrás kialakítására lenne szükség. A már rendelkezésre álló Duna-vizet kellene olyan módon elvezetni, megemelni vagy átszivattyúzni, hogy az ismét elérje az atomerőmű hűtővízrendszerét.
A docens úgy látja, erre nem csupán egyetlen megoldás létezik. Legalább három olyan ideiglenes műszaki lehetőség ismert, amely rendkívüli munkarendben, megfelelő szervezéssel és gyors döntéshozatallal napok vagy legfeljebb néhány hét alatt megvalósítható lenne.
Az egyik lehetőség egy ideiglenes sarkantyú vagy terelőmű megépítése, a második egy szádfalas elzárás és nagy teljesítményű szivattyúrendszer kialakítása, míg a harmadik megoldást egy úszó szivattyútelep vagy pontonokra telepített átemelőrendszer jelenthetné.
György László szerint mindhárom lehetőséget érdemes lenne azonnal és egymással párhuzamosan megtervezni, modellezni és előkészíteni. Így nem egymás után kellene megvizsgálni a különböző változatokat, hanem rövid időn belül kiderülhetne, melyik megoldás vagy melyik kombináció képes a leggyorsabban és a legbiztonságosabban biztosítani a szükséges vízmennyiséget.
Ideiglenes sarkantyúval akár 5–10 nap alatt a vízkivételhez terelhetnék a Dunát
Az első lehetőség egy ideiglenes sarkantyú vagy terelőmű kialakítása lenne. A sarkantyú egy olyan, a partból a folyómederbe benyúló építmény, amely kőszórásból, szádfalelemekből vagy gyorsan telepíthető moduláris szerkezetekből is megépíthető.
A műtárgy feladata az lenne, hogy a kisvízi medret helyileg leszűkítse, és ezzel a Duna sodrását a paksi hidegvíz-csatorna irányába terelje. A hidegvíz-csatorna az a mesterséges meder, amelyen keresztül a Duna vize normál körülmények között gravitációsan érkezik az atomerőmű vízkivételi rendszeréhez.
Megfelelő tervezés és elhelyezés esetén a sarkantyú nemcsak a víz áramlási irányát változtathatná meg, hanem helyi visszaduzzasztást is létrehozhatna. Ez azt jelenti, hogy a vízkivétel környezetében megemelkedhetne a vízszint, így a fő hűtővíz-szivattyúk szívócsonkjai ismét elegendő vízhez juthatnának.
György László ennek a megoldásnak a megvalósítási idejét 5–10 napra, várható költségét pedig 0,5–2 milliárd forintra becsüli. Ez azonban csak akkor tartható, ha a szükséges mederadatok rendelkezésre állnak, valamint az úszóművek, daruk, szádfalelemek, moduláris szerkezetek és a szükséges mennyiségű kőanyag azonnal biztosítható.
Az ideiglenes sarkantyú egyik legfontosabb előnye a gyorsaság és az egyszerűség. A megépítését követően a működtetéséhez nem lenne szükség jelentős és folyamatos energiafelhasználásra, hiszen a víz terelését maga a műtárgy és a folyó természetes sodrása végezné.
Ez különösen fontos lehet egy olyan helyzetben, amikor nemcsak a kivitelezés gyorsasága számít, hanem az is, hogy az átmeneti rendszer működtetése ne igényeljen aránytalanul nagy villamosenergia-felhasználást, további gépeket vagy állandó kezelőszemélyzetet.
A megoldásnak ugyanakkor vannak bizonytalanságai. György László szerint kizárólag részletes hidrodinamikai modellezéssel lehetne megállapítani, hogy egy adott helyre és adott méretben megépített terelőmű mekkora vízszintemelkedést eredményezne.
A hidrodinamikai modellezés a víz áramlásának számítógépes szimulációját jelenti. Ennek során figyelembe veszik a meder formáját, a folyó sebességét, a vízmélységet, az aktuális vízhozamot, a hordalékmozgást, valamint azt is, hogy a tervezett műtárgy milyen változásokat idézne elő a környezetében.
Csak egy ilyen részletes vizsgálat mutathatná meg, hogy az ideiglenes sarkantyú önmagában elegendő lenne-e a négy blokk teljes termeléséhez szükséges vízmennyiség biztosítására. Az is elképzelhető, hogy a terelőmű csak részben oldaná meg a problémát, és további szivattyús rásegítésre lenne szükség.
A docens az elképzelés bemutatásához mesterséges intelligenciával generált illusztrációt is közzétett. A kép nem konkrét kivitelezési tervet ábrázolt, hanem azt szemléltette, hogyan lehetne egy ideiglenes folyami műtárggyal a Duna sodrását a hidegvíz-csatorna és a vízkivételi rendszer felé terelni.
György László szerint a sarkantyús változat azért is érdemelne gyors vizsgálatot, mert a három ismertetett megoldás közül ez lehet az egyik legolcsóbb és legegyszerűbben fenntartható. Amennyiben megfelelő mértékű visszaduzzasztást eredményezne, rövid idő alatt jelentősen javíthatná a hűtővízellátást.
Ha azonban a sarkantyú önmagában nem biztosítana elegendő vízhozamot, akkor a docens szerint nem kellene elvetni a lehetőséget. A műtárgy egy nagyobb, kombinált rendszer részeként is használható lenne, amelyben pontonokra szerelt szivattyúk segítenék a megfelelő vízmennyiség eljuttatását a hidegvíz-csatornába.
A szádfalas megoldást 1983-ban mínusz 15 fokos hidegben is két hét alatt megépítették
A második változat a szádfalas elzárás és a nagy teljesítményű szivattyúzás kombinációja lenne. A szádfal egymásba kapcsolódó, hosszú acéllemezekből álló ideiglenes fal, amelyet vibrálással vagy veréssel süllyesztenek le a folyómederbe.
A szádfalelemekből olyan elzárt vagy részben elzárt víztér alakítható ki, amelyben szabályozhatóbb és stabilabb vízszint tartható fenn. A szádfal mögötti ideiglenes medencébe nagy teljesítményű szivattyúk emelnék át a Duna vizét, majd innen lehetne biztosítani az atomerőmű számára szükséges hűtővízmennyiséget.
György László külön hangsúlyozta, hogy a szádfal önmagában nem képes vizet biztosítani. A szerkezet csak elzárja és megtartja a már odajuttatott vizet, ezért kizárólag megfelelő teljesítményű szivattyúrendszerrel együtt működhet.
A megoldás különlegessége, hogy hasonló műszaki logikát Pakson korábban már sikeresen alkalmaztak. 1983 novemberében ugyanis olyan helyzet alakult ki, amelyben ideiglenes hűtővízrendszert kellett létrehozni.
Az akkori munkálatok időrendje jól mutatja, hogy megfelelő szervezéssel és rendkívüli munkarendben milyen gyorsan lehetett egy összetett műszaki rendszert üzemképessé tenni. A döntést 1983. november 13-án hozták meg. November 25-ére lezárták a hidegvíz-csatornát, és már működött az ideiglenes rendszer.
November 27-re stabilizálódott az üzem, november 28-án pedig hivatalosan is átadták a provizóriumot, vagyis az ideiglenes műtárgyat. A működőképes rendszer tehát 12 nap alatt készült el, a teljesen stabil üzem kialakításához pedig hozzávetőleg két hétre volt szükség.
Mindezt rendkívül nehéz időjárási körülmények között hajtották végre. A munkálatok idején a hőmérséklet mínusz 5 és mínusz 15 Celsius-fok között alakult.
György László szerint az 1983-as beavatkozás legfontosabb tanulsága nem az, hogy ma pontosan ugyanazt a rendszert kellene változtatás nélkül újra megépíteni. Az akkori megoldást az akkori műszaki lehetőségekhez, vízállási körülményekhez és egyetlen blokk igényeihez alakították ki.
A történelmi példa valódi üzenete az, hogy egy bonyolult, országos mozgósítást igénylő ideiglenes hűtővízrendszert már 43 évvel ezelőtt is szűken két hét alatt működőképessé tudtak tenni.
Az akkori munkához jelentős szervezési, műszaki és logisztikai együttműködésre volt szükség. A szádfalelemeket, szivattyúkat, csővezetékeket, darukat és egyéb berendezéseket rövid idő alatt kellett a helyszínre szállítani, összeépíteni és üzembe helyezni.
György László úgy véli, a jelenlegi technikai lehetőségek több szempontból is kedvezőbbek. Ma pontosabb mederfelmérési módszerek, korszerűbb számítógépes modellek, gyorsabban telepíthető moduláris szerkezetek és nagyobb teljesítményű szivattyúk állnak rendelkezésre, mint az 1980-as években.
A mai szádfalas és szivattyús rendszer megvalósítási idejét rendkívüli munkarendben 10–14 napra becsüli. A négy blokk teljes vízigényére méretezett rendszer költsége számításai szerint 5–10 milliárd forint lehetne.
Összehasonlításképpen az 1983-as beavatkozás 25 millió forintba került. Ez a Központi Statisztikai Hivatal fogyasztóiár-indexét figyelembe véve 2025-ös árszinten körülbelül 1,2 milliárd forintnak felelne meg.
Fontos különbség azonban, hogy 1983-ban csupán egyetlen blokk hűtővízellátását kellett biztosítani. Annak a blokknak a vízigénye körülbelül 20 köbméter másodpercenként volt.
A jelenlegi négy blokk teljes üzeméhez ezzel szemben hozzávetőleg 100 köbméter másodpercenkénti vízmennyiségre van szükség. A mai rendszernek tehát körülbelül ötször nagyobb vízhozamot kellene kezelnie, ami több szivattyút, nagyobb csővezetékeket és lényegesen nagyobb ideiglenes vízépítési rendszert igényelne.
A költségeket és a műszaki méreteket ezért nem lehet egyszerűen az 1983-as adatok inflációval korrigált értékéből meghatározni. A korábbi rendszer ugyanakkor bizonyítja, hogy az ideiglenes vízellátás alapelve műszakilag nem ismeretlen, és megfelelő szervezéssel rövid idő alatt is létrehozható.
Uszályokra vagy pontonokra szerelt szivattyúk 3–7 nap alatt részleges kapacitást adhatnának
A harmadik lehetőség egy úszó szivattyútelep vagy pontonos átemelőrendszer kiépítése lenne. Ebben az esetben nagy teljesítményű szivattyúkat szerelnének uszályokra vagy pontonokra, vagyis olyan lapos, stabil, vízen úszó szerkezetekre, amelyek a Duna vízszintjének változásával együtt képesek mozogni.
A szivattyúk szívóoldalát a folyó mélyebb részére helyeznék, ahol még rendkívül alacsony vízállás esetén is elegendő víz állhat rendelkezésre. A vizet innen csővezetékeken keresztül közvetlenül a hidegvíz-csatornába vagy az atomerőmű vízkivételi rendszeréhez juttatnák.
A rendszer egyik legnagyobb előnye a rugalmasság. Mivel a szivattyúk úszó szerkezeteken helyezkednének el, a berendezések alkalmazkodni tudnának a Duna változó vízszintjéhez.
Nem lenne szükség arra, hogy a szívócsonkokat egy állandó magasságban rögzítsék, hiszen azok az uszályokkal vagy pontonokkal együtt emelkednének és süllyednének. Így a rendszer a mostanihoz hasonló rendkívüli kisvizes időszakokban is működőképes maradhatna.
György László szerint egy részleges kapacitást biztosító úszó szivattyútelep akár 3–7 nap alatt telepíthető lenne. A teljes rendszer kiépítése azonban inkább 7–14 napot vehetne igénybe.
Részleges termelés biztosítása esetén a költségeket 1–4 milliárd forintra becsüli. A négy blokk teljes vízigényét kiszolgáló rendszer ára ugyanakkor elérhetné az 5–10 milliárd forintot is.
A pontonos rendszer gyors telepíthetősége azért lehet különösen fontos, mert nem feltétlenül kellene megvárni a teljes kapacitás kiépítését. A szivattyúegységeket fokozatosan is üzembe lehetne helyezni, így már az első néhány berendezés működésbe állítása után megindulhatna bizonyos mennyiségű víz átemelése.
Ez lehetőséget teremthetne arra, hogy először egy vagy több blokk részleges termelését biztosítsák, majd további szivattyúk és csővezetékek telepítésével fokozatosan növeljék a rendelkezésre álló hűtővíz mennyiségét.
A rendszer korlátja ugyanakkor az, hogy a négy blokk teljes vízigénye rendkívül nagy. A hozzávetőleg 100 köbméter másodpercenkénti vízhozam biztosításához nagyon sok nagy teljesítményű szivattyúra, vastag csővezetékekre, megfelelő uszályokra és jelentős energiafelhasználásra lenne szükség.
A szivattyúk folyamatos működtetése önmagában is komoly villamosenergia-igénnyel járna. Emellett tartalék gépekre, üzemanyagra vagy villamos betáplálásra, karbantartó személyzetre és folyamatos műszaki felügyeletre is szükség lenne.
A folyón elhelyezett úszó szerkezeteket rögzíteni kellene, hogy az áramlás, a hullámzás vagy az esetleges uszadék ne mozdítsa el őket. A rendszer tervezésekor a hajózási szempontokat, a meder alakját, a vízsebességet és a környezetvédelmi követelményeket is figyelembe kellene venni.
György László ezért úgy látja, hogy az úszó szivattyútelep önmagában valószínűleg elsősorban részleges vagy átmeneti megoldásként lenne gyorsan alkalmazható. A teljes négyblokkos kapacitás biztosításához már olyan nagyságrendű szivattyúrendszerre lenne szükség, amelyet célszerűbb lehet más műszaki megoldásokkal együtt alkalmazni.
A docens szerint a pontonos szivattyúk egyik legéletszerűbb felhasználási módja az lehetne, ha egy ideiglenes sarkantyú vagy terelőmű segítségével már eleve több vizet vezetnének a hidegvíz-csatorna közelébe. Ebben az esetben a szivattyúknak kisebb magasságkülönbséget és kedvezőbb vízáramlási körülményeket kellene leküzdeniük.
Ha pedig a hidegvíz-csatornában szádfalakkal egy stabilabb vízszintű ideiglenes medencét is kialakítanának, a pontonos szivattyúk folyamatosan és kiszámíthatóbban tölthetnék ezt a vízteret.
A kombinált rendszer 7–14 nap alatt és 2–6 milliárd forintból készülhetne el
György László szerint a leggyorsabb és legbiztonságosabb átmeneti rendszer valószínűleg nem egyetlen műtárgyból vagy egyetlen szivattyús megoldásból állna. A legéletszerűbb változat az lehetne, ha a bemutatott lehetőségeket egymással kombinálnák.
Egy ideiglenes sarkantyú vagy terelőmű a vízkivételi rendszer irányába terelné a Duna sodrását, és helyileg megemelné a vízszintet. Ezzel már önmagában javulhatna a hidegvíz-csatorna vízellátása.
A pontonokra vagy uszályokra szerelt szivattyúk közben rásegíthetnének a szükséges vízhozam biztosítására.
Amennyiben ez a két megoldás sem lenne elegendő, a hidegvíz-csatornában szádfalas elzárással egy stabil vízszintű ideiglenes medencét lehetne kialakítani. A pontonos szivattyúk ebbe a medencébe emelhetnék át a vizet, a szádfal pedig segíthetne megakadályozni annak gyors visszaáramlását vagy elszivárgását.
A kombinált rendszer előnye, hogy az egyes műszaki elemek egymást támogatnák. A sarkantyú csökkentené a szivattyúk terhelését, a szivattyúk biztosítanák a szükséges többlet-vízhozamot, a szádfal pedig stabilizálná a vízszintet.
György László erre a kombinációra 7–14 napos megvalósítási időt és 2–6 milliárd forintos költséget becsül. Hozzátette azonban, hogy egy teljes, szádfalas, mind a négy blokk teljes vízigényét kiszolgáló rendszer ennél drágább lehet.
A pontos költséget csak részletes műszaki tervezés, mederfelmérés és hidrodinamikai modellezés alapján lehetne meghatározni. Az is jelentősen befolyásolná az árat, hogy a szükséges szivattyúk, uszályok, csővezetékek, daruk és szádfalelemek rendelkezésre állnak-e Magyarországon, vagy azokat külföldről kellene beszerezni.
A docens érvelése szerint ma lényegesen gyorsabb és pontosabb műszaki eszközök állnak rendelkezésre, mint 1983-ban. Korszerű szonáros mederfelmérő rendszerekkel rövid idő alatt pontos képet lehet alkotni a Duna medrének alakjáról.
A hidrodinamikai számítógépes modellek segítségével különböző sarkantyúméreteket, elhelyezéseket és vízállási helyzeteket lehet szimulálni. Így még a kivitelezés megkezdése előtt megbecsülhető, hogy egy adott műtárgy milyen mértékű vízszintemelkedést vagy áramlásváltozást eredményezne.
A ma elérhető szivattyúk teljesítménye is nagyobb, a csővezetékek telepítése pedig gyorsabb lehet. A moduláris vízépítési elemeket előre gyártott egységekből lehet összeállítani, ami csökkentheti a helyszíni kivitelezés időigényét.
György László ezért úgy véli, hogy a három változatot nem egymás után, hosszadalmas eljárásokban kellene megvizsgálni. Az ideiglenes sarkantyút, a szádfalas rendszert és a pontonos szivattyútelepet azonnal, egymással párhuzamosan kellene megtervezni és előkészíteni.
A tervezési folyamat során gyorsan eldönthető lenne, melyik rendszer képes részleges, és melyik teljes kapacitást biztosítani. Az is kiderülhetne, hogy a teljes négyblokkos termelés helyett átmenetileg egy vagy két blokk újraindítása jelentheti-e a leggyorsabban megvalósítható megoldást.
A docens szerint egy néhány milliárd forintos ideiglenes beruházás akkor is gazdaságilag indokolt lehet, ha csak részben csökkenti a termeléskiesést. Az atomerőmű hosszabb leállása ugyanis ennél nagyságrendekkel nagyobb veszteséget okozhat.
Számítása szerint megfelelő műszaki megoldással akár százmilliárd forintos termeléskiesés is elkerülhető lenne. Ehhez képest egy 2–6 milliárd forintos, vagy akár egy ennél drágább ideiglenes rendszer költsége is jóval kisebb lehet.
György László ugyanakkor maga is világos határt húzott a javaslatok alkalmazhatóságánál. Elismerte, hogy nem kizárólag a Duna alacsony vízszintje jelenthet problémát.
Elképzelhető, hogy a Duna magas vízhőmérséklete miatt egyik ismertetett megoldás sem tenné lehetővé a blokkok biztonságos üzemeltetését. Az atomerőmű hűtésénél ugyanis nemcsak a rendelkezésre álló víz mennyisége, hanem annak hőmérséklete és a felmelegített víz visszavezetésére vonatkozó környezetvédelmi korlátozások is meghatározóak.
Azt is lehetségesnek tartja, hogy az atomerőmű szakemberei vagy más mérnöki csoportok már részletesen megvizsgálták ezeket a lehetőségeket, és olyan műszaki, biztonsági vagy engedélyezési akadályokat találtak, amelyek a nyilvánosság számára nem ismertek.
„A tartós megoldás a vízkivételi rendszer mélyebbre helyezése és a Duna vízszintjének hosszú távú stabilizálása. Addig azonban műszakilag van mozgástér arra, hogy extrém kisvíznél is biztosítsuk Paks termeléséhez szükséges hűtővizet”
A docens szerint tehát az ideiglenes sarkantyúk, pontonos szivattyúk és szádfalas elzárások nem helyettesíthetik a hosszú távú beruházásokat. A tartós megoldást a vízkivételi rendszer olyan átalakítása jelenthetné, amely a jelenleginél alacsonyabb dunai vízállás mellett is képes működni.
Ez jelentheti a szívócsonkok és a vízkivételi művek mélyebbre helyezését, új csatornák vagy szivattyútelepek kialakítását, illetve olyan hosszabb távú folyószabályozási beavatkozásokat, amelyek stabilizálják a Duna vízszintjét Paks térségében.
Ezek a beruházások azonban nem néhány nap vagy hét alatt készülnek el. Megtervezésükhöz, engedélyezésükhöz és kivitelezésükhöz jelentős időre és forrásokra lenne szükség.
A most ismertetett javaslatok ezzel szemben a gyors reagálás lehetőségeiről szólnak. György László ezt egyetlen mondatban is összefoglalta:
„Nem hónapokban, hanem napokban és hetekben kell gondolkodni.”
A docens álláspontja szerint addig is létezik műszaki mozgástér arra, hogy extrém kisvíz esetén biztosítsák a paksi termeléshez szükséges hűtővizet. Amennyiben maradt olyan változat, amelyet még nem számoltak újra a jelenlegi technikai lehetőségekkel, azt érdemes lenne azonnal megvizsgálni.
Úgy véli, néhány milliárd forintos ideiglenes beruházással akár százmilliárd forintos termeléskiesés is megelőzhető vagy mérsékelhető lenne. Ehhez azonban gyors döntésekre, párhuzamos tervezésre, rendkívüli munkarendre és a szükséges műszaki kapacitások összehangolására lenne szükség.
György László leszögezte, hogy a bejegyzése elkészítése előtt mérnökökkel és energetikai szakemberekkel egyeztetett. A posztban az állításaihoz és számításaihoz felhasznált forrásokat is feltüntette.
A javaslatainak lényege nem az, hogy külső vizsgálat nélkül azonnal meg kell építeni valamelyik rendszert. Azt állítja, hogy a műszaki lehetőségeket gyorsan, egymással párhuzamosan és a jelenlegi technológiai színvonalnak megfelelően újra kellene számolni.
Amennyiben a vizsgálatok azt mutatják, hogy valamelyik változat biztonságosan alkalmazható, akkor a kivitelezést szerinte nem hónapokban, hanem napokban és hetekben kellene mérni.
(Index nyomán)
2026. augusztus 06. (csütörtök), 14:13
Ez a cikk kizárólag tájékoztatási célokat szolgál, célja, hogy átfogó képet adjon a közelmúlt eseményeiről, politikai elfogultságtól mentesen. Szerkesztőségünk számára fontos a különböző nézőpontok bemutatása és a tények hűséges közvetítése. Kiemeljük, hogy a cikk nem hordoz politikai célzatot, nem áll egyik vagy másik politikai erő oldalán, és nem nyújt jogi vagy egyéb személyre szabott tanácsokat. Olvasóink saját belátásuk szerint értelmezhetik az itt közölt információkat, és ennek megfelelően semmiféle felelősséget nem vállalunk az esetleges értelmezésekből eredő következményekért.
