Porig alázta a pénztárost a nagyképű vevő, erre olyat lépett az üzletvezető, hogy aki látta, nem talált szavakat!

Pár éve egy nagy írószeráruházban voltam pénztáros. Az egyetemi tandíjamat egészítettem ki a keresetemből. De amúgy sem volt ellenemre a munka, szerettem csinálni, és kedveltem a kollégáimat is. /A leghúzósabb időszak az iskolakezdés előtti pár hét volt\./

Annyian jöttek vásárolni, hogy mindannyian a kasszában ültünk, még a főnököm is be-beszállt segíteni. Aznap éppen a mellettem lévő volt az övé.

Kora este beállt a kasszámhoz egy nő, jó gazdagnak nézett ki, dizájnertáska lógott a vállán, szőkére festett haja arról árulkodott, nem havonta jár fodrászhoz.

Azzal kezdte, hogy odavágta a kosarát a szalagra, nem pakolta ki, csak úgy odadobta, aztán a kuponjait, és köszönés meg kérés nélkül, foghegyről odavetette: ezeket is húzza le! Udvarisan és kicsit erőltetetten rámosolyogtam, köszöntem, majd azt mondtam neki, remélem, mindent sikerült nálunk megvásárolnia. Mintha meg sem hallotta volna. Nyomogatta a mobilját, hétéves forma lánya türelmesen állt mellette. Vele sem foglalkozott.

Először a vásárolt áruk vonalkódját olvastam le, majd jöttek a kuponok. Az egyiknél hibát jelzett a számítógép: majdnem egy éve lejárt már. Szóltam, hogy sajnos ezt a kupont nem tudom elfogadni, mire felcsattant. „De miért? Ez egy kupon, és magának minden kupont el kell fogadnia, amit a vásárlóktól kap.”

Elismételtem neki az előző mondatomat, és hozzátettem, hogy az érvénytelen kupon amúgy sem használható fel irodaszer-vásárlásra.

Akkor kezdett igazán idegesnek tűnni. „Azonnal szeretnék beszélni a főnökével, nincs időm itt szarakodni. Hívja ide!” – hadarta.

Okkkkké, gondoltam magamban, legyen, ahogy a hölgy akarja. Szóltam a főnökömnek, és míg rá vártunk, ez a nő leguggolt a lányához, és valami egészen gusztustalanul negédes stílusban ezt mondta neki: „Látod, kincsem, ezért kell iskolába járni, és sokat tanulni, nehogy úgy végezd, mint ezek itt, és egész életedben egy pénztárban ülj.”

Mi az istennnyiláról beszél ez? – gondoltam magamban, az arcom vérvörös lett, ránéztem a kollégáimra, és már azon voltam, hogy a képébe ordítsam, én szeretem ezeket a pénztárosokat, és én is tanulok, igen, és ők is tanulnak, és hogy jön ő ehhez, hogy ilyen hangnemet üssön meg itt… éppen megszólaltam volna, amikor odalépett mellém a főnök.

A nő elképesztően irritáló pökhendiséggel az arcán elmondta neki, miről van szó, meg hogy ő egy vevő, és egy vevő a bolt királya, és még egyszer nyomatékosan követeli, számítsam be neki a kuponját.

A főnököm meghallgatta, pár másodpercig csak állt, és a távolba nézett, látszott, hogy gondolkozik. Aztán kivette a nő kezéből a szatyrát, és minden cuccot, amit már behúztam, újra kipakolt a szalagra. Mi az istent csinál maga? – sipítozott nő.

A főnök meg sem hallotta, visszaadta a nőnek az üres szatyrot, majd azt mondta neki hűvös nyugalommal és udvariasan mosolyogva: „Asszonyom, nem szeretném tovább nézni, ahogy kigúnyolja és sértegeti az alkalmazottamat, sőt: az alkalmazottaimat és engem is. Nagyon kérem, hagyja el az üzletet. Nem kívánunk önnel üzletet kötni sem most, sem bármikor a jövőben.”

A nő hatalmasra nyitotta a szemeit, az arca elvörösödött, körülnézett, és meglátta a többi vevő hol dühös, hol nevető ábrázatát.

Sírni kezdett, szabályos sírógörcsöt kapott. Szegény kislánya ezerszer különbül viselkedett, mint ez az őrült, beképzelt nő.

Aztán fogta a dizájnertáskáját, megragadta lánya kezét, és kifelé rohanva egyfolytában ordított:

„SOHA TÖBBET NEM JÖVÖK IDE! FEL FOGOM HÍVNI A FŐNÖKÜKET, ÉS MINDENKIT KIRÚGATOK EBBŐL A K…VA BOLTBÓL! MAGUK NEM TUDJÁK, KI VAGYOK ÉN!”

Nagy csönd maradt a nő után. A főnököm nevetett egyet, majd hozzám fordult: „Rád fér egy kis szünet. Menj, szívj egy kis friss levegőt. Fél óra múlva lássalak csak.”

2020. augusztus 14. (péntek), 23:30