Halottaknak napján, gondolkozz el, kérlek! Mennyire fontosak azok, akik élnek? Milyen gyakran gondolsz rájuk szeretettel? Jelenthet-e annyit, mint ki régen ment el?
Ilyenkor az ember temetőbe jár ki, Elmúlt szeretteit véli megtalálni. Közben annyin élnek magányosan, távol, kire nem jut idő, kit a szív nem ápol.
Pedig a halottak a szívünkben élnek. A hétköznapokba bőven beleférnek. Miért nincs az élőkért ugyanilyen ünnep, ami lángra gyújtja apró mécsesünket.
Aki elment, jól van, csak egy más világon, s nem tud örvendezni levágott virágon. Földdé porladt testet látogatsz a sírnál. Élőkért tehetnél, ahelyett, hogy sírnál!
Oly sok a magányos, kinek nem jut semmi. Ki örülni tudna, ha tudnák szeretni. Ám ezt meg se látod – tudod – attól félek. Megbékélni kéne, s nem visz rá a lélek.
Vársz, amíg késő lesz, mikor már nem bánthat, akkor száll szívedre, majd a gyász, a bánat. S jön halottak napja, s mész a temetőbe, bocsánatot kérni, s elbúcsúzni tőle…
