Téli estéken mikor szívembe tép anyám hiánya, rágondolok a régi, meleget adó kályhára, aminek lángjában lobogott az a szép mesevilág, melynek parazsa volt a gyermeki varázs.
Ilyenkor alábbhagy a sírás, felszárad a könny, mert minden régmúlt emlék újra előtör, s én újra úgy érzem, mintha anyám védő karja ringatgatna bele még éji álmaimba.
Hideg téli éjszakákon anyámról álmodom. Ilyenkor levest főz nekem a kopott sparhelton, s két kezét kulcsra zárva imádkozik értem, hogy hazaértemig semmi baj ne érjen.
Fáj nagyon Anyám, hogy mindez már csak álom, s hogy azt a parázsló kályhát is, csak délibábnak látom, mert akkor mikor útra keltél magaddal vitted azt az igaz valóságot, mit veled éltem meg.
Kun Magdolna
2015. december 30. (szerda), 09:33
Segítsd a munkánkat egy Facebook megosztással! Megosztáshoz kattints az alábbi gombra:
