10 éve nem látta a fiát egy anya. Egy nap eldöntötte, hogy elmegy hozzá. Elsírtam magam, amikor elolvastam ezt a történetet!
„Az anyám fél szemére vak volt. Utáltam ezért… szégyelltem. Egy ócskapiacon dolgozott, kisebb tárgyakat gyűjtött, és megpróbálta valamivel drágában eladni.
Emlékszem egy napra, mikor anyám értem jött az iskolában. /Nagyon kínosan éreztem maga\./
Ő nem válaszolt. Akkor kicsit rosszul éreztem magam, de ugyanakkor jól is, mert kimondtam végre, ami rég bennem volt. Lehet azért voltam ilyen, mert ő sosem büntetett meg semmiért.
Aznap este felébredtem, majd kimentem a konyhába, hogy egy pohár vizet igyak.
Tudtam, hogy azért sír, mert megbántottam, de utáltam, mert csak egy szeme volt, és mert szegények voltunk.
Akkor eldöntöttem, hogy ha majd felnövök, sikeres ember leszek. Keményen tanultam, egyetemre mentem, jól kereső állást kaptam, végül meg is nősültem, sikerült megvennünk egy házat is, és két gyermekünk született.
Egy nap valaki kopogott az ajtón.
A kislányom nyitott ajtót. „Ki vagy? Nem ismerlek! – mondta, majd sírva elrohant, mert megijedt. Akkor mérges lettem. „Hogy képzeled, hogy idejössz, és megijeszted a lányomat. Takarodj innen! MOST!”
„Nagyon sajnálom, lehet eltévesztettem a házszámot” – mondta.
Majd eltűnt, és én megkönnyebbültem.
Pár nap múlva osztálytalálkozóra kaptam meghívást.
A konyhaasztalon egy levél volt lerakva. Kinyitottam.
Fiam!
Úgy érzem, hogy rövidesen meg fogok halni. Megígérem, hogy többé nem foglak meglátogatni. Vajon, te meg fogsz néha látogatni? Nagyon hiányzol.
Sosem haragudtam rád, bármit is tettél. Te jelentettél nekem mindent!
A világ összeomlott bennem. Gyűlöltem magam, ahogyan szegény anyámmal viselkedtem. Egész este csak sírtam, és a bocsánatáért könyörögtem.”
Forrás: filantropikum.com
2015. szeptember 13. (vasárnap), 10:03
