150 ember életét mentette meg saját halálával a 21 éves hős
Hirdetés
Hirdetés
A fiatal légi irányító akkor is a helyén maradt, amikor már mindenki menekült. A gép felszállt, ő meghalt.
Szeptember utolsó péntekén szökőár pusztított Indonéziában, a halálos áldozatok száma átlépte az 1200 főt. /Akad közöttük egy különleges személy\: Anthonius Gunawan Agung talán még élhetne, de ő inkább feláldozta magát, hogy egy repülő biztonságosan elhagyhassa az életveszélyes területet\./
Hirdetés
– Gyere már, meneküljünk – ilyesmit kiabálhattak társai az irányítótoronyban szolgálatát végző légi irányítónak, aki azonban úgy döntött, végigkíséri az épp induló járat startolását.
Hirdetés
Mindenki, ő is tudta, mi következik, de mire elhagyta a helyét, már nem volt menekülési útvonal, így kiugrott az összeomló toronyból. A mentőcsapatok megtalálták, de már nem tudták megmenteni az életét.
– Ő volt a mi őrangyalunk – fogalmazott a hősről Ricosetta Mafella, annak a gépnek a kapitánya, amelynek 147 utasa talán nem látta, de a személyzet a levegőből figyelte, ahogy a szökőár eléri a partot. – A felszállás engedélyezve – ezek voltak Anthonius Gunawan Agung utolsó szavai a rádióforgalmazás szerint.
Hirdetés
A kapitány a hullámokat látva próbált kapcsolatba lépni a légi irányítással, de cska utólag tudta meg, miért nem kapott választ.
– Agung a feladatának szentelte magát élete végéig, nem hagyta el a tornyot, amíg a gép fel nem szállt – erősítette meg az információt az Air Navigation Indonesia képviselője.
Indonéziában máris hősként tisztelik elkötelezettségéért, bátorságáért. "Safe flight to Heaven, Agung", terjed az üzenet a közösségi médiában, ami annyit jelent: biztonságos utat a mennybe!
Lebuktatta a férjét a fiatal szeretővel, de nem csinált jelenetet. Öt nap múlva meglepetést tartogatott számára… (1....
Mindenegyben blog 2025. április 21. (hétfő), 15:48
A saját fia és menye kidobták Sándort a házából… Már majdnem megfagyott a parkban, amikor valaki megérintette az arcát. Amikor kinyitotta a szemét, ELÁLLT A LÉLEGZETE! ?
Sándor lassan lépkedett végig az ismerős utcán, minden lépés nehéznek tűnt. Egy hosszú séta után tért vissza, abban reménykedve, hogy otthon meleg várja… de valahol mélyen már érezte, hogy valami nincs rendben.
Ahogy belépett, a fia, Tamás, és a menye, Andrea feszült arccal fogadták. A tekintetük hideg volt és távoli, mintha idegen lenne számukra – nem az az apa, aki egész életét nekik szentelte.
– Apa, beszélnünk kell – szólalt meg Tamás száraz hangon.
Sándor levette a kabátját, próbált nyugodt maradni, de belül egyre nőtt a nyugtalanság. Valami nagyon nem stimmelt.
– Meghoztuk a döntést – folytatta Tamás. – El kell hagynod a házat. Terveink vannak ezzel a lakással, és a jelenléted csak akadályoz minket.
Andrea mellette állt, de egy pillantást sem vetett Sándorra. A csendes egyetértése talán még jobban fájt, mint bármilyen szó.
– Hogy érted azt, hogy hagyjam el? – kérdezte zavartan Sándor.
– Ez az én házam… segítettem felépíteni, az összes megtakarításomat ebbe fektettem.
– Volt a te házad – vágott közbe Tamás. – Most már a miénk. Egy heted van, hogy összepakolj.
Sándor úgy érezte, mintha minden összeomlana. Évek szeretete, törődése, támogatása – egy pillanat alatt semmivé lett. A fiára nézett, akit felnevelt, és nem ismert rá többé.
Nehéz léptekkel ment be a szobájába. Egy régi bőrönd – még az apjától maradt rá – volt az egyetlen dolog, ami most társául szegődött. Elkezdett pakolni. Pár ing, néhány régi fénykép, megsárgult papírok.
A keze remegett, amikor elővette a családi albumot. Boldog évek fotói, közös ünnepek, Tamás születésnapjai, együtt megélt örömök és sikerek. Most mindez már csak halvány emlék.
– Hol fogok élni? – csak ez járt a fejében.
Amikor befejezte a pakolást, körbenézett utoljára a szobában. – Negyven év… és most minden egy bőröndbe fér bele…
Sándor elindult… Nem is volt célja, csak húzta maga után az egyetlen csomagját. A könnyei nem folytak. Túl nagy volt a fájdalom.
A magány sűrű, áthatolhatatlan takaróként borult rá. Csak a lámpák gyér fénye világította meg az útját. A ház mögötte maradt. A család. A múlt. Előtte – semmi biztos.
Nem tudta, mi vár rá. Csak azt tudta – ez már a vég kezdete.
A reggeli levegő hideg és nyirkos volt. Sándor lassan ballagott a park sétányán, érezve, ahogy a fáradtság minden lépésben ott van. Az elnyűtt zakó nem védett a csontig hatoló szél ellen – ugyanolyan kegyetlen volt, mint a saját családja.
Talált egy padot, óvatosan leült. Az emberek jöttek-mentek körülötte. Fiatal anyák babakocsival, idős párok, gyerekek… mindenki a maga életét élte.
Senki sem figyelt az egyedül üldögélő öregre. Az ereje lassan elfogyott. A hideg és a hó vitte el az utolsó tartalékait is. Elaludt… érezve, ahogy a hó puhán betakarja, mintha meleg takaró lenne.
És akkor… valaki megérintette az arcát.....kinyitotta a szemét, és MEGDERMEDT…… ???
Folytatás a kép alatti első kommentben ??
