Az orvosok már teljesen lemondtak a 92 éves mamámról, közölték vele, hogy csak három hete van hátra… Ugyanakkor Ő tudta, hogy nemsokára dédunokája születik… - Szerintetek is helyesen döntött?!
Hirdetés
Hirdetés
Az orvosok már teljesen lemondtak róla.
Kayla Tracy professzionális fotóművész, aki büszke arra, hogy megadatott neki az a lehetőség, hogy megállítsa az időt, megörökítse a pillanatokat.
/Ezek persze szép szavak, melyek mögött valóban nem kevésbé fontos dolgok rejlenek, viszont nemrég a saját családjával történt a következő eset\./
Hirdetés
Jen Roper, Kayla dédnagymamája 92. születésnapján beigazolódott és szomorú diagnózist kapott az orvosaitól: már csak néhány hete maradt hátra az életéből. Viszont szerkesztőségünk megtudott egy másik hírt is a családdal kapcsolatban,ami végül mindent teljesen más irányba fordított.
Hirdetés
A meglehetősen öreg hölgy, Jen szinte már nem is hagyta el az ágyát, amit az orvosok teljesen magától értetődőnek találtak. Hiszen Jen már régen megette a kenyere javát… Amikor azonban unokája, Kayla nővére bejelentette, hogy terhes, minden megváltozott. Elsősorban Jen életében, mivel minden bizonnyal még tovább akar élni, de csak azért, hogy megláthassa szépunokáját. Mert végül is, mi más tehetne boldoggá egy ennyi idős hölgyet? Senki sem értette, hogyan tartott ki 36 hétig, de a fenti képek a tárgyi bizonyítékai annak, hogy Jennek végül is valóra vált az álma!
Másnap reggel a család meglepődve látta, hogy Jen a reggelit készítette, egyáltalán nem tűnt kimerültnek és letörtnek, mint az utóbbi napokban.
Hirdetés
Az idős hölgy, miután megállapította, hányadika van, elkezdett készülődni a közelgő 75. házassági évfordulójának méltó megünneplésére.
És bár leginkább csak irányította a cselekményt, mintsem azt a saját két kezével végezte volna el, de a 92 éves nő visszanyerte az életerejét, gyönyörűnek érezte magát, és szép képeket szeretett volna a jeles alkalomról.
Kyle Tracy nagyon örül, hogy saját szemével láthatta és tanúja lehetett egy valóságos csodának: a szeretetnek. Dédnagymamája és dédnagypapája még életük vége felé is szeretik egymást, és örülnek a nagy, egyre gyarapodó családnak. Ez egy olyan csoda és áldás, amely csak a szíven keresztül érthető meg.
Lebuktatta a férjét a fiatal szeretővel, de nem csinált jelenetet. Öt nap múlva meglepetést tartogatott számára… (1....
Mindenegyben blog 2025. április 21. (hétfő), 15:48
A saját fia és menye kidobták Sándort a házából… Már majdnem megfagyott a parkban, amikor valaki megérintette az arcát. Amikor kinyitotta a szemét, ELÁLLT A LÉLEGZETE! ?
Sándor lassan lépkedett végig az ismerős utcán, minden lépés nehéznek tűnt. Egy hosszú séta után tért vissza, abban reménykedve, hogy otthon meleg várja… de valahol mélyen már érezte, hogy valami nincs rendben.
Ahogy belépett, a fia, Tamás, és a menye, Andrea feszült arccal fogadták. A tekintetük hideg volt és távoli, mintha idegen lenne számukra – nem az az apa, aki egész életét nekik szentelte.
– Apa, beszélnünk kell – szólalt meg Tamás száraz hangon.
Sándor levette a kabátját, próbált nyugodt maradni, de belül egyre nőtt a nyugtalanság. Valami nagyon nem stimmelt.
– Meghoztuk a döntést – folytatta Tamás. – El kell hagynod a házat. Terveink vannak ezzel a lakással, és a jelenléted csak akadályoz minket.
Andrea mellette állt, de egy pillantást sem vetett Sándorra. A csendes egyetértése talán még jobban fájt, mint bármilyen szó.
– Hogy érted azt, hogy hagyjam el? – kérdezte zavartan Sándor.
– Ez az én házam… segítettem felépíteni, az összes megtakarításomat ebbe fektettem.
– Volt a te házad – vágott közbe Tamás. – Most már a miénk. Egy heted van, hogy összepakolj.
Sándor úgy érezte, mintha minden összeomlana. Évek szeretete, törődése, támogatása – egy pillanat alatt semmivé lett. A fiára nézett, akit felnevelt, és nem ismert rá többé.
Nehéz léptekkel ment be a szobájába. Egy régi bőrönd – még az apjától maradt rá – volt az egyetlen dolog, ami most társául szegődött. Elkezdett pakolni. Pár ing, néhány régi fénykép, megsárgult papírok.
A keze remegett, amikor elővette a családi albumot. Boldog évek fotói, közös ünnepek, Tamás születésnapjai, együtt megélt örömök és sikerek. Most mindez már csak halvány emlék.
– Hol fogok élni? – csak ez járt a fejében.
Amikor befejezte a pakolást, körbenézett utoljára a szobában. – Negyven év… és most minden egy bőröndbe fér bele…
Sándor elindult… Nem is volt célja, csak húzta maga után az egyetlen csomagját. A könnyei nem folytak. Túl nagy volt a fájdalom.
A magány sűrű, áthatolhatatlan takaróként borult rá. Csak a lámpák gyér fénye világította meg az útját. A ház mögötte maradt. A család. A múlt. Előtte – semmi biztos.
Nem tudta, mi vár rá. Csak azt tudta – ez már a vég kezdete.
A reggeli levegő hideg és nyirkos volt. Sándor lassan ballagott a park sétányán, érezve, ahogy a fáradtság minden lépésben ott van. Az elnyűtt zakó nem védett a csontig hatoló szél ellen – ugyanolyan kegyetlen volt, mint a saját családja.
Talált egy padot, óvatosan leült. Az emberek jöttek-mentek körülötte. Fiatal anyák babakocsival, idős párok, gyerekek… mindenki a maga életét élte.
Senki sem figyelt az egyedül üldögélő öregre. Az ereje lassan elfogyott. A hideg és a hó vitte el az utolsó tartalékait is. Elaludt… érezve, ahogy a hó puhán betakarja, mintha meleg takaró lenne.
És akkor… valaki megérintette az arcát.....kinyitotta a szemét, és MEGDERMEDT…… ???
Folytatás a kép alatti első kommentben ??
