56 évesen elhagyott a férjem egy másik nőért – de amit ezután tettem, arra senki nem számított!”?
„56 éves vagyok, és teljesen egyedül maradtam” – egy asszony története, aki erősebb lett, miután elhagyták
56 éves vagyok, és teljesen egyedül. A gyerekeink már régóta a saját életüket élik. És a férjem? /Nos, ő nemrég közölte, hogy elhagy, mert beleszeretett valaki másba\./
Egész életemben minden áldott nap hajnal ötkor keltem. Reggelit készítettem, összeszedtem a gyerekeket az iskolához, rohantam dolgozni, este pedig – miközben alig álltam a lábamon – mostam, takarítottam, vasaltam. És most mi maradt nekem mindebből?
– Hosszú ideje gondolkodom ezen – mondta a férjem, amikor gondosan bepakolta a saját bőröndjébe a holmijait. – Az évek alatt rájöttem, hogy hiányzott a szerelem… Most jöttem rá, hogy be kell pótolnom az elveszett időt.
Nem volt sírás, nem volt veszekedés.
Elmesélem, hogyan történt mindez…
A mi történetünk is úgy kezdődött, mint sok más házaspáré: esküvő, gyerekek, gondok, aggodalmak. Keltem ötkor, reggelit készítettem, felöltöztettem a gyerekeket, vittem őket az iskolába, rohantam dolgozni, majd délután vissza, hogy elhozzam őket, elvigyem különórákra, és segítsek a leckében.
Este, mikor már alig tudtam mozogni, mostam, porszívóztam, vasaltam. Minden napom ugyanúgy zajlott, mint egy elromlott magnókazetta.
És a férjem? Eleinte csak késve jött haza a munkából, aztán „hivatalos kiküldetései” voltak, később már éjszakákra eltűnt.
És most itt állt a nappali közepén, és pakolt.
– Segíthetek valamit? – kérdeztem tőle mosolyogva.
Megmerevedett, úgy nézett rám, mintha idegent látna.
– Mi van? Hol vannak a könnyeid? Hol a veszekedés? Tényleg csak így elengedsz?
Mosolyogtam tovább.
– Mit tartana itt? Már rég nem vagyunk házasok, csak lakótársak. Nincs tisztelet, nincs melegség.
– De hát nem kapsz támogatást? Nézd, mindent itt hagyok neked, amit csak megszereztem az évek során!
– Ó, természetesen – sóhajtottam. – A lakás az én nevemen van, az autó is. Szóval nyugodtan menj, menj csak, menj isten hírével.
Amikor becsukódott mögötte az ajtó, különös érzés fogott el. Nem bánat, nem is félelem. Inkább egyfajta felismerés. Rájöttem, hogy évtizedeken át nem is a saját életemet éltem.
De nem engedtem, hogy a szomorúság elhatalmasodjon rajtam.
Vettem magamnak ruhákat, amiket korábban „nem illőnek” tartottam egy férjezett nőhöz. Elmentem fodrászhoz – először hosszú évek után –, új frizurát csináltattam, manikűröztettem. Piros rúzst kentem a számra, és mosolyogva néztem a tükörbe.
– Zsuzsa néni, maga valósággal kivirágzott! – jegyezte meg a szomszédasszony, Erika. – Csak nem új szerelem van a háttérben?
– Ó, inkább annak a hiánya! – nevettem fel.
De éppen amikor már kezdtem élvezni az új életemet, valaki kopogtatott.
– Nyisd ki! A kulcsom nem illik bele!
– Hát persze, hogy nem – válaszoltam az ajtón keresztül. – Lecseréltem a zárat.
– Kérlek, nyisd ki. Rájöttem, hogy hibáztam. Te vagy az egyetlen, akit valaha is szerettem!
A homlokomat az ajtónak döntöttem, és halkan elmosolyodtam.
– Talán csak nincs hová menned.
Odakint csend lett. Majd tompa léptek távolodtak el a lépcsőn.
Naiv volt. Azt hitte, majd várok rá? Hogy majd visszasírom őt?
Nem, kedvesem. Nekem már van saját életem. És boldog vagyok benne.
Az első reggelem nélküle furcsa volt. Csendes. A vízforraló halk zúgása, a pirítós illata, és a rádió halkan duruzsolt valami régimódi slágert. Egy pillanatra még automatikusan elővettem két csészét a szekrényből. Aztán elmosolyodtam, és visszatettem az egyiket.
– Csak egy kávé. Csak nekem. – mondtam hangosan, és leültem az ablakhoz.
A szomszéd, Laci bácsi, épp akkor tolta a biciklijét el az udvar előtt. Megállt, integetett.
– Jó reggelt, Zsuzsika! Egyedül vagy?
– Igen, végre! – kiáltottam vissza vidáman.
Délután elmentem sétálni a parkba. Nem siettem, nem kellett senkit hazavárni, sem vacsorát főzni. Megálltam egy fagyisnál, és rendeltem egy dupla csokisat – amit a férjem mindig „gyerekesnek” titulált.
– Kér tejszínhabot rá? – kérdezte a lány a pult mögül.
– Kettőt is, ha lehet! – nevettem.
Leültem egy padra, és néztem az embereket. Volt ott egy pár – fiatal, nevetgéltek, csókolóztak. Egy pillanatra elszorult a szívem, de aztán eszembe jutott: nekem is volt ilyen. És ha másképp nem is, most újra van: szabadság formájában.
Este felhívtak a gyerekeim. Felnőttek már, de persze tudták, mi történt.
– Anya, jól vagy? – kérdezte Dóri, a lányom.
– Olyan jól, mint évek óta nem. Tudod, mit csináltam ma? Fagylaltot ettem a parkban, vörös rúzst viseltem, és még flörtöltem is egy állatorvossal!
– Anya?! – kacagott fel.
– Végre! – vágtam rá.
A fiam, András, kissé komolyabb hangon szólt bele:
– Ugye tudod, hogy bármi történik, számíthatsz ránk?
– Tudom, szívem. De most egyelőre csak magamra akarok számítani.
És tényleg. Beiratkoztam egy tanfolyamra – lakberendezés. Régi álmom volt. A férjem mindig kinevette:
– Mit kezdenél te ezzel? Már öreg vagy új álmokhoz.
Na, most megmutatom, gondoltam. Az első órán úgy éreztem magam, mint egy gimnazista. Jegyzeteltem, kérdeztem, nevettem a többiekkel. Egyikük, egy kedves, pocakos úr, bemutatkozott.
– Gábor vagyok. Nyugdíjas tanár. Most tanulom, hogyan lehet színekből otthont építeni.
– Zsuzsa. Elvált. Most tanulom, hogyan lehet romokból életet építeni. – feleltem, és mindketten nevettünk.
Hetek teltek el. A ház új színeket kapott – kívül-belül. A nappaliba rózsaszín párnák kerültek, a konyhába üvegpolcok és friss fűszernövények. A szívembe pedig egy érzés, amit már rég nem éreztem: remény.
És persze, egy szép napon ismét megjelent az ajtóban a volt férjem, Gábor.
– Csak átutazóban vagyok – mondta zavartan. – Elhagytak. Nincs hová mennem.
– Ismerős érzés lehet – válaszoltam nyugodtan.
– Zsuzsa, kérlek, legalább hadd maradjak pár napot.
– Tudod, Gábor, most először az életemben a válaszom egy egyszerű szó: nem.
Lecsuktam az ajtót. Nem dühösen. Nem sértetten. Hanem méltósággal.
Mert volt egy új életem. Egy csésze kávéval. Egy vörös rúzzsal. Egy tanfolyammal. Egy padon fagyizással. Egy nevetéssel.
És tudod mit? Már nem várok senkit. Mert én magam vagyok az, akire vártam egész életemben.
2025. április 08. (kedd), 18:33
