75 éves vagyok, és örökbe fogadtam egy kutyát, akit a hóban találtam megkötözve a híd alatt
75 éves vagyok, és örökbe fogadtam egy kutyát, akit a hóban találtam megkötözve a híd alatt”
Soha nem fogom elfelejteni azt a hideg téli reggelt. /A Duna partján sétáltam, ahogy szoktam, botommal a kezemben, amikor a híd alól halk nyüszítés ütötte meg a fülemet\./
– Mi lehet az? – motyogtam magamnak, és lassan elindultam a hang irányába.
Ahogy közelebb értem, megláttam őt. Egy apró, remegő kutya volt, vékony kötéllel a híd egyik rozsdás oszlopához kötve. A hó vastagon hullott, a bundáján vastag jégcsapok lógtak, és az egész teste reszketett.
– Te jó ég… ki képes ilyesmire? – suttogtam döbbenten, miközben lassan lehajoltam hozzá.
A kutya megrezzent, hátrébb húzódott, amennyire a kötél engedte, de a gyengeségétől alig bírt mozdulni. Az apró mancsai felsebesedtek a hideg hóban.
– Nyugi, kicsim, nem bántalak. Segíteni fogok. – próbáltam megnyugtatni.
A kezeim remegtek, ahogy kibogozni próbáltam a csomót. A kötél szinte beleégett a kutya nyakába, mintha órák, talán napok óta ott lett volna.
– Nyugi, most már biztonságban vagy. Haza viszlek.
A kicsi kutya reszketve bújt hozzám, mintha érezte volna, hogy nem kell többé félnie.
Egy új kezdet
Otthon azonnal betakargattam a kutyát egy meleg takaróval, majd vizet és egy kis maradék csirkehúst adtam neki. Habzsolva evett, mintha napok óta nem evett volna semmit.
– Látod? Itt már jó helyen vagy. – mondtam mosolyogva, miközben leültem mellé a földre.
Egy pillanatra megállt az evésben, és nagy barna szemeivel rám nézett.
– Adnom kell neked egy nevet, igaz? – gondolkodtam hangosan. – Mi lenne... Buksi? Igen, te igazi kis Buksi vagy!
Buksi lassan közelebb kúszott hozzám, és az orrával gyengéden megsimította a kezemet. Az első érintés, amelyben nem volt félelem, csak szeretet.
A bizalom felépítése
Az első hetekben Buksi még mindig félénk volt. Minden hirtelen mozdulatra összerezzent, és a hangos zajokat sem bírta. De minden nap egy kicsit bátrabb lett.
– Gyere, Buksi, nézd csak! – próbáltam játszani vele egy régi labdával.
Eleinte csak nézte, nem értette, mit akarok. De aztán óvatosan a mancsával meglökte a labdát. Felnevettem.
– Ez az, kislány! Látod? Tudsz játszani!
Ahogy teltek a napok, Buksi egyre vidámabb lett. Már nem rejtőzött el a kanapé mögé, amikor becsuktam egy ajtót, és már az ablaknál várta a reggeli sétákat.
Beszélgetés a múlt emlékeivel
Egyik este, amikor a kandalló előtt ültem egy teáscsészével a kezemben, Buksi a lábamra hajtotta a fejét. A tűz pattogása és a kinti hóesés tökéletes nyugalmat teremtett.
– Tudod, Buksi, amikor a feleségem, Anna meghalt három évvel ezelőtt, azt hittem, soha többé nem leszek boldog. – sóhajtottam.
Buksi felnézett rám, mintha értené a szavaimat.
– Anna mindig szerette a kutyákat. Még az utolsó napjain is arról beszélt, hogy vegyünk egyet. De nem volt hozzá bátorságom... Aztán jöttél te. – simogattam meg a fejét.
Könnyek csordultak ki a szememből, de Buksi ott volt mellettem, csendben, szeretettel.
A csoda pillanatai
Egy nap a parkban sétáltunk, amikor egy kisfiú odaszaladt hozzánk.
– Mama, nézd, milyen aranyos kutyus! – kiáltotta boldogan.
Buksi először hátrahőkölt, de aztán meglágyult. A fiú óvatosan megsimogatta a fejét.
– Hogyan hívják? – kérdezte kíváncsian.
– Buksi. – válaszoltam mosolyogva.
A fiú mosolya mindent elmondott. Buksi pedig boldogan csóválta a farkát.
Egy életre szóló kötelék
Most, hónapokkal később, Buksi már nem az a félénk, megtört kutya, akit a híd alatt találtam. Ő a társam, a legjobb barátom, aki fényt hozott a szürke napjaimba.
Minden reggel az ágyam mellett vár, a kis mancsával finoman bökdösve, hogy keljek fel. És amikor néha elmerengek a múlton, vagy a veszteségeken, ott van mellettem, emlékeztetve, hogy mindig van remény, mindig van új kezdet.
– Buksi, te vagy a legjobb dolog, ami velem történt. – suttogtam egyik este, miközben a kandalló előtt pihentünk.
Ő csak odabújt hozzám, mintha azt mondaná: „És te vagy az én hősöm.” ❤️?
2025. február 19. (szerda), 19:19
