„Ti is halljátok ezt?” – kérdezte Andi, miközben naptejért nyúlt a strandtáskájába, amit gondosan a napernyő árnyékába húztak.
„Mármint mit? A hullámokat, vagy a mellette horkoló turistát?” – kuncogott Zsófi, és hátradőlt a napozóágyon, miközben kortyolt egy hűtött limonádéból.
Öt régi jó barátnő – Andi, Zsófi, Emese, Niki és Rita – minden nyáron együtt vakációzott, és idén úgy döntöttek, kicsit messzebb merészkednek a Balatonnál. Így kötöttek ki Krk szigetén, Baška Beach kavicsos tengerpartján, ahol a türkiz víz és a sziklákkal szegélyezett öböl egyszerre nyugtatta és lenyűgözte őket.
/A tenger enyhén hullámzott, a levegő sós illata összekeveredett a naptej és a grillezett tintahal aromájával\./
És akkor… megjelent Ő.
Egy közepes testű, kócos, barna-fekete keverék kutya, hirtelen, mintha csak a semmiből bukkant volna elő. Fülei hegyezve, szeme fürkésző, mozgása gyors és zaklatott. Egyenesen feléjük futott, és hangosan ugatni kezdett.
„Nézd már, micsoda kis szeretetbomba!” – nevetett fel Emese. – „Biztos elcsavargott, vagy csak barátkozni akar.”
„Gyere, kis drága!” – Niki letört egy darab kekszet, és a kutya felé nyújtotta.
De az eb rá sem nézett az ételre. Körözni kezdett körülöttük, egyesével odament mindenkihez, megbökte őket az orrával, majd hangos, figyelmeztető ugatásba kezdett újra és újra.
A nők tanácstalanul néztek egymásra.
„Ez... furcsa. Nem éhes, nem barátkozik... mit akar?” – morfondírozott Zsófi.
És akkor Rita arca egyszerre elsápadt, ujjával remegve mutatott a kutya oldalára.
„Lányok… nézzétek a szőrét! Ott… ott valami piros…”
Mind odahajoltak, hogy jobban megnézzék.
„Úristen… ez vér?” – szólalt meg Emese halkan.
„Szerintetek megsérült?” – kérdezte ijedten Niki, miközben közelebb hajolt.
„Nem úgy tűnik... nézd, nem sántít, nem nyüszít...” – motyogta Andi, aki már a telefonját szorongatta, de még nem tudta, kit is kellene hívni.
A kutya nem úgy viselkedett, mint aki segítségre szorul. Egyre nyugtalanabbul szimatolt, majd hirtelen ugatva elindult a part menti sziklák irányába. Pár lépés után megállt, hátranézett rájuk, mintha azt akarná: kövessék.
„Ez nem véletlen... valami baja van... vagy valami bajt látott.” – morfondírozott Zsófi.
„Menjünk utána. Nem hagyhatjuk csak úgy itt.” – döntött Rita, és már fel is pattant.
A többiek habozva bár, de követték. A nap forrón sütötte a hátukat, a kavicsok a talpuk alatt szinte égették a bőrt, ahogy lépkedtek a kutya nyomában.
A kutya egy kisebb, eldugottabb partszakaszhoz vezette őket, ahol néhány lapos, nedves szikla feküdt a tenger ölelésében. Ott, az egyik sziklánál, egy férfi feküdt mozdulatlanul. Feje mellett vér, teste félig a vízben.
„Jézusom…” – sziszegte Emese, és már rohant is oda.
„Ne nyúlj hozzá, várj!” – szólt rá Andi, miközben elővette a telefonját. – „Hívom a 112-t!”
„Lélegzik?” – kérdezte Zsófi remegő hangon.
„Alig… nagyon sekély… lehet, hogy elcsúszott a kövön…” – válaszolta Rita, miközben óvatosan letérdelt a férfi mellé, és a homlokára tette a kezét. – „Hideg. De még él.”
A kutya közben odaült melléjük, és halkan nyüszített. Egyszer-egyszer megszagolta a férfit, majd újra az egyik nőre nézett, mintha csak mondani akarná:
„Gyorsan. Még nincs késő.
„Sürgősen mentőt kérünk, Baška, a sziklás partszakasznál… igen, egy férfi fekszik itt, eszméletlen… vérzik a feje…” – hadarta Andi a telefonba, miközben a többiek néma csendben guggoltak a test mellett.
Néhány percnek tűnő örökkévalóság után Emese halkan megszólalt:
„Szerintetek ki lehet ő? Nincs nála semmi? Irattárca? Telefon?”
„Semmi. Még egy törölköző sincs. Mintha a semmiből került volna ide.” – felelte Rita.
„És a kutya? Lehet, hogy az övé?”
„Valószínű… De akkor meg miért van véres a szőre? Megsebesült, miközben próbálta ébreszteni?”
„Vagy… valahol máshol volt, és onnan rohant ide?” – vetette fel Andi.
Egy ideig csak ültek ott a sziklán, nézték az ismeretlen férfit, a tenger mozgását, a kutya éberen figyelő szemeit – és próbálták felfogni, mi is történik valójában.
És akkor a távolban meghallották a szirénát.
A mentőautó szirénája egyre közelebbről hallatszott, majd nem sokkal később két fiatal horvát mentőorvos szaladt le a part irányába, egy hordágyat hozva magukkal.
„Ovdje! Ispod stijena!” – kiáltott oda nekik Andi, akinek szerencsére az érettségin még ragadt rá némi horvát.
A férfiak egy gyors pillantást vetettek az eszméletlen testre, és már intézkedtek is. Vérnyomás, pupillareflex, nyaki stabilizálás. Precízen, gyorsan, de mégis óvatosan dolgoztak.
A nők némán figyeltek, szinte lélegzetvisszafojtva.
„Lányok... ha ez a kutya nincs…” – szólalt meg Zsófi, de nem tudta befejezni a mondatot. Csak a kutyát nézte, aki most csendben, felemelt fejjel ült a mentősök mellett, és a férfit figyelte.
„Ez nem egy akármilyen kutya.” – motyogta Rita. – „Ez… ez valahogy tudta, mit kell tennie.”
„Láttátok a mozdulatait? Oda-vissza rohangált, nem hagyta abba az ugatást…” – bólogatott Emese. – „Tudatosan akart odavezetni minket.”
„Megmentette az életét.” – tette hozzá halkan Niki.
A mentősök közben a hordágyra emelték a férfit, és már indultak is vele vissza az autóhoz.
„Nagyon jó, hogy hívták időben… lehet, hogy súlyos agyrázkódás, de időben jöttek. A kutya… ő is az önöké?”
A nők szinte egyszerre rázták meg a fejüket.
„Nem. Ő csak… odajött. Ő… ő vezette ide minket.” – válaszolta Andi.
Az orvos bólintott, majd beszállt az autóba. A sziréna felbúgott, és a mentőautó lassan elindult.
A kutya ekkor ismét odament hozzájuk. Nem ugatott, nem ugrált. Csak leült Niki lába mellé, és hagyta, hogy megsimogassa.
„Most mit csináljunk vele?” – kérdezte Emese. – „Itt nem hagyhatjuk.”
„Elvisszük az állatorvoshoz, megvizsgáltatjuk… aztán ha senki nem jelentkezik érte, talán... talán valamelyikünk hazaviheti.” – javasolta Rita, miközben a kutya fülét vakargatta.
„Szerintem ő már választott.” – mosolygott Andi, és nézett Nikire.
Niki szeme könnyes volt, ahogy lehajolt hozzá.
„Ha te is úgy akarod, kis hős… akkor mostantól velem jössz haza.”
A kutya farkát csóválva nyalogatta meg a kezét – és mindannyian érezték: megértette.
Egy héttel később a nők már otthon voltak Magyarországon. A horvát kórházból telefon érkezett: a férfi felébredt, életben van, és már gyógyul. Kiderült, hogy egyedül jött el Baškára pihenni, de a sziklás öbölben megcsúszott, és beverte a fejét. Ha nem találják meg időben – az orvosok szerint – nem élte volna túl az éjszakát.
A férfi nem emlékezett semmire – de azt kérte, hogy ha lehet, köszönetet mondhasson a kutyának és azoknak a nőknek, akik megmentették.
És a kutya?
Nos, most már Baška névre hallgat – így nevezték el, az öböl emlékére. Boldogan él egy budai kertvárosban Niki oldalán. Nem kér mást, csak szeretetet, néha egy kis szalámit – és hogy néha megsimogassák a fülét, ahol még mindig ott volt a sós tengervíz illata.
? Oszd meg ezt a történetet, ha szerinted is minden élet számít – legyen az emberé vagy állaté. És ha úgy érzed, a kutyák néha jobban tudják, mi a dolguk, mint mi, emberek… ❤️
2025. július 09. (szerda), 07:41