Egy anyamedve integetett nekem az út szélén... Azt hittem, hallucinálok, de aztán megláttam valamit az erdőben, amitől szó szerint elállt a lélegzetem

 Egy anyamedve integetett nekem az út szélén... Azt hittem, hallucinálok, de aztán megláttam valamit az erdőben, amitől szó szerint elállt a lélegzetem ??

 

/A nevem Gergely, és nem vagyok az a típus, aki minden bokorban csodát lát\./

De amit azon az augusztusi délutánon átéltem, az a mai napig kísért. Egy szokványos munkanap után autóztam hazafelé, a Pilis egyik csendes, kanyargós erdei útján. Ez az út mindig megnyugtatott — zöld lombsátor, madárcsicsergés, semmi forgalom. Csak én, a természet és a gondolataim.

Ahogy kanyarodtam egy ismerős kanyarba, a perifériás látásom egy szokatlan, sötét alakot érzékelt. Azonnal fékeztem.

– Mi a fene...? – motyogtam magamnak, és oldalra kaptam a fejem.

Ott volt. Egy medve. Egy tényleges, hatalmas barnamedve. A hátsó lábain ült, és... integetett?

– Ez nem lehet igaz! – tört ki belőlem hangosan, miközben remegő kézzel tettem az automata váltót „R”-be. Már épp hátratolattam volna, amikor valami megváltozott bennem.

Nem volt benne fenyegetés. Sőt, inkább olyan volt, mint egy... kétségbeesett jelzés. A medve mancsát emelte fel, majd leengedte. Majd újra.

– Most akkor... integet nekem? – kérdeztem döbbenten, mintha a medve majd válaszolna.

A vadállat mozdulatlan maradt, de a tekintete rögzítve volt rajtam. Aztán lassan talpra állt, és elindult be az erdőbe. Hátranézett. Majd még egyszer. És még egyszer.

– Hogy... mi van?! – suttogtam, és szinte hipnotizálva kiszálltam a kocsiból.

A józan eszem tiltakozott. Egy hang azt súgta: „Te teljesen hülye vagy, Gergely! Egy vadállat után mész be a fák közé?!”

De egy másik hang — talán a szívemé — azt mondta: „Valami nincs rendben. Nézd meg!”

Megtett pár lépést a medve irányába. Az állat nem szaladt el. Inkább újra hátranézett. Aztán megállt, mintha megvárna.

– Ez már tényleg nem normális – suttogtam. – Na jó, csak megnézem, de óvatosan.

Miközben közelebb lépkedtem, megláttam valamit egy bokor mögött. Először csak mozgást észleltem. Aztán... egy kicsi barna testet. Egy bocs! A feje egy áttetsző műanyag vödörbe volt szorulva, amit láthatóan valamilyen kiránduló vagy illegálisan szemetelő hagyhatott ott.

A kicsi kétségbeesetten forgatta a fejét, próbálta lerángatni a vödröt, de sikertelenül.

– Hát te ezért hívtál, mama – nyögtem döbbenten, és újra a nagy medvére néztem.

Az anyamedve ott állt két méterre, de nem mozdult. Csak figyelt. Egyértelműen tudta, mit teszek.

Lassan közeledtem a bocs felé, de minden lépésnél visszapillantottam az anyára. Tudtam, hogy egyetlen rossz mozdulat, és végem. De nem morgott. Nem toporzékolt. Csak figyelt. És talán... bízott bennem?

– Szia, kicsi... – suttogtam, miközben leguggoltam a vödörrel szenvedő bocs mellé. – Ne félj. Segíteni jöttem. Nem bántalak.

A bocs lihegett, remegett. A pofácskája teljesen be volt szorulva a vödörbe, és nyál borította a műanyagot.

– Na, ezt gyorsan kell csinálni... – motyogtam, és két kezemmel óvatosan megfogtam a vödröt.

Az első próbálkozásra nem mozdult. A bocs nyüszített.

– Nyugi, nyugi... – suttogtam, és éreztem, hogy verejték csorog a hátamon. – Egy pillanat, és kész.

Másodszorra megroppant a műanyag. Harmadszorra kiszabadult a feje. A bocs riadtan hátraugrált, majd ösztönösen az anyja felé futott. Az anyamedve leeresztette a fejét, megnyalogatta a kicsit, majd halkan mormogott valamit, amitől a bocs megnyugodott.

Csak álltam ott. Döbbenten. Közben a tenyerem tiszta nyál volt és kosz. És szívből örültem neki.

– Ennyi volt? – kérdeztem halkan. – Ezért hoztál ide?

A medve még mindig nem mozdult. Csak nézett. Olyan szempár volt az, amit nem tudok elfelejteni.

Nem emberi, mégis... emberibb volt bárminél.

Aztán lassan, méltóságteljesen elindultak vissza az erdőbe.

– Vigyázzatok magatokra... – suttogtam utánuk.

Az anyamedve még egyszer megállt. Rám nézett. És mintha... tényleg, mintha bólintott volna. Egy szelíd, alig észrevehető mozdulattal. Aztán elnyelte őket a fák sűrűje.

Visszaballagtam a kocsihoz. Teljesen lesokkolva. Éreztem, hogy a térdeim remegnek, a tenyerem sajog a szorítástól. A visszapillantóban újra a fák közé néztem, de már csak a mozdulatlan zöldet láttam.

– Ezt ha elmesélem valakinek... kiröhög – dünnyögtem. – Hogy egy medve kért segítséget. És én... segítettem.

Hazaúton nem kapcsoltam be a rádiót.

Csak ültem a csendben, és újra meg újra lejátszottam magamban a jelenetet. A mancs integetése. A bocs szenvedése. Az a hálás pillantás.

Amikor hazaértem, Dóra, a feleségem már várt.

– Jól vagy? Mi történt veled? Olyan vagy, mint aki szellemet látott – kérdezte aggódva, amikor meglátta az arcomat.

– Leülsz? – kérdeztem.

– Persze. Most már nagyon kíváncsi vagyok...

Leültem vele szemben a konyhában, és lassan elmeséltem mindent. A medvét. A bocsot. A vödröt. Az integetést.

Dóra tágra nyílt szemekkel hallgatta.

– Ez... hihetetlen. Komolyan mondom, Gergely... ez olyan, mint valami mese!

– Tudom. Én se hinném el, ha nem velem történik meg.

– De hát... ez gyönyörű. És félelmetes. És... megható.

– Pontosan ez a három – bólintottam. – És nem tudom, mit jelent. De valamit biztos.

Dóra megfogta a kezem, és halkan annyit mondott:

– Talán azt, hogy néha az állatok jobban tudják, kiben lehet bízni. És hogy te olyan ember vagy, akiben még egy medve is megbízott.

2025. július 09. (szerda), 08:19