A bénult fiatalok bemutatója a sportcsarnokban – amit senki nem felejt el
A szolnoki sportcsarnok zsúfolásig megtelt azon a szeptemberi szombat délutánon. A lelátón anyák, apák, gyerekek ültek, mindenki izgatottan várta a programot. /A városban hetek óta erről beszéltek\: a "Remény Napja" rendezvényről, ahol fogyatékkal élő fiatalok mutathatták meg tehetségüket és bátorságukat\./
– Anya, ugye jön a lovas bemutató is? – kérdezte egy kislány a legelső sorban.– Igen, Zsófikám – simította meg a haját az édesanyja. – De előbb még a kerekesszékes gyerekek versenye jön.
A csarnok közepén előkészített pálya állt. Színes bóják, akadályok, szőnyegek és egy kis emelvény. A levegő tele volt várakozással, de a hangulat furcsán feszült volt – mintha mindenki valami különleges pillanatra várt volna.
A bírák helyet foglaltak, az edzők egymásra néztek. A mikrofonhoz lépett a szervező, egy ötvenes férfi, Kiss László tanár úr, aki a gyerekekért élt-halt:– Hölgyeim és uraim, kedves barátaim! – szólalt meg erőteljes hangon. – Ma nem csak ügyességet látunk, hanem bátorságot, kitartást és barátságot. Fogadják szeretettel a résztvevőinket!
A taps végigzúgott a lelátón. Sorra gördültek be a kerekesszékben ülő tinédzserek, mindegyikük mellett ott lépkedett az edzője vagy szülője.
Az egyik fiú, Szabó Máté, erősen kapaszkodott a kerekeibe. 15 éves volt, a szeme tele elszántsággal. Édesapja, Szabó Imre a pálya széléről figyelte, könnyeit visszatartva.
– Máté, készen állsz? – kérdezte mellé hajolva egy fiatal edző, Nagy Petra.– Mindig készen állok – felelte a fiú, és halvány mosoly jelent meg az arcán.
Ekkor hirtelen megnyílt a kapu a csarnok egyik oldalán, és egy fekete ló vágtatott be. A közönség felhördült. Az állat izmai feszültek, szeme vadul csillogott, patái kopogtak a parkettán.
– Hú, ez nem volt a programban! – kiáltotta valaki a lelátóról.– Azonnal állítsák meg! – ordított az egyik bíró, de senki nem tudta elkapni.
A ló körbeszáguldott, átugrott egy akadályt, majd hirtelen megállt. A levegő szinte megfagyott.
És ekkor történt, hogy Máté előregördült a kerekesszékével. A nézők elhallgattak.
– Ne menj közelebb! – suttogta Petra, de a fiú csak megrázta a fejét.– Bízz bennem.
A ló megfordult, és lassan Máté felé indult. A közönség visszatartotta a lélegzetét.
A sportcsarnokban dermedt csend lett. A fekete ló, amely addig vadul vágtatott, most lassan, kimérten közeledett a kerekesszékes fiúhoz. Mindenki feszült figyelemmel követte a jelenetet.
– Istenem, csak ne legyen baj… – sóhajtotta halkan egy asszony a lelátón.– Hívják az állatorvost vagy a gazdát! – kiáltott egy másik, de senki nem mozdult.
Máté azonban nem félt. Érezte, hogy valami különleges van a levegőben. Tekintete szilárdan a ló szemébe kapaszkodott.
– Máté, kérlek, állj meg! – Petra hangja remegett az aggodalomtól.– Ha most megállok, sosem tudom meg, mire vagyok képes – felelte a fiú határozottan.
A ló orra már csak egy karnyújtásnyira volt tőle. A közönség lélegzetvisszafojtva figyelt, mintha az egész világ megszűnt volna körülöttük. És ekkor történt a csoda.
A ló megállt, lehajtotta a fejét, és finoman az orrával megérintette a kerekesszék küllőit.
– Nézd, hozzáért! – suttogta egy kisfiú a közönségben.– Hihetetlen… – felelte az apja, miközben szeme könnybe lábadt.
Máté lassan felemelte a kezét. Úgy érezte, mintha minden ereje ebbe az egyetlen mozdulatba sűrűsödne. Ujjaival megérintette a ló homlokát. Az állat nem hátrált meg – ellenkezőleg, közelebb hajolt, mintha tudná, hogy itt most valami különleges kötelék születik.
A nézők között egy idős bácsi is ott ült, Kerekes János, aki egész életében lovakkal dolgozott. Könny csordult ki a szeméből:– Ez nem egyszerű találkozás… ez barátság.
Máté halkan suttogott a lónak:– Nem félek tőled… és te se félj tőlem. Együtt erősebbek vagyunk.
Mintha a ló megértette volna. Lassan oldalra lépett, majd újra Máté felé fordult, és együtt indultak meg az aréna közepén. A fiú a kerekesszéket tolta, a ló mellette lépdelt – tökéletes összhangban.
A közönség egyszerre sóhajtott fel. Valaki a lelátón halkan tapsolni kezdett, majd egyre többen követték. De a legtöbben még mindig némán, könnyes szemmel figyelték a jelenetet.
– Ez nem lehet igaz… – súgta Petra. – Mintha táncolnának.
És valóban: a ló és a fiú mozdulatai olyan harmonikusan illeszkedtek egymáshoz, mintha láthatatlan fonal kötötte volna össze őket. Máté kerekesszéke fordult, a ló követte. Amikor a fiú gyorsított, az állat vágtába kezdett. Amikor lassított, a ló lépésben ment mellette.
A nézőtéren egy anya a lányához hajolt:– Látod, Zsófi? Soha ne hidd el, ha valaki azt mondja, hogy valamit nem tudsz megcsinálni.
A kislány bólintott, szeme csillogott.
Végül Máté megállt a pálya közepén. A ló mellé lépett, lehajtotta a fejét, és mintha meghajolt volna a közönség előtt. A sportcsarnok egy pillanat alatt tapsviharban tört ki.
– Éljen Máté! – kiabálta valaki.– Ez történelmi pillanat! – mondta más.
Imre, Máté apja a fejét fogta. Szeme csillogott, és csak ennyit tudott mondani:– Büszke vagyok rád, fiam. Nagyon büszke.
A tapsvihar szinte szétfeszítette a sportcsarnok falait.
A bírók is felálltak. Az egyik, egy komoly tekintetű hölgy, Kiss Andrea, alig tudta visszatartani könnyeit:– Én még soha, de soha nem láttam ilyet… – suttogta.
A szervező, Kiss László tanár úr mikrofont ragadott:– Hölgyeim és uraim! Amit most láttunk, nem pusztán bemutató volt. Ez a bátorság, az elfogadás és az igazi barátság diadala. Kérlek, tapsoljuk meg újra Szabó Mátét!
A közönség újra felmorajlott, a taps és az éljenzés percekig nem csillapodott.
Máté eközben halkan beszélt a lóhoz:– Köszönöm neked… nélküled nem ment volna.A ló fújt egyet, és mintha megértette volna, szelíden a fiú vállához érintette a fejét.
Petra odalépett hozzá, remegő hangon szólt:– Máté, te… te csodát tettél.– Nem én. Mi – mutatott a ló felé a fiú. – Együtt.
Ekkor odasietett Imre, az apa is.
A háttérben újságírók és kamerások igyekeztek közelebb férkőzni. Egy riporter odahajolt:– Máté, mit üzensz a többi fiatalnak, akik hasonló helyzetben vannak, mint te?A fiú elmosolyodott.– Hogy soha ne adják fel. A kerekesszék nem börtön. Ha mersz hinni magadban, előbb-utóbb megjelenik valaki – vagy valami – aki melléd áll. Nekem ez a ló volt. Másnak lehet egy barát, egy testvér vagy egy tanár.
A lelátón János bácsi, a volt lóidomár, felemelte a botját, és hangosan szólt:– Ez a fiú ma megtanította nekünk, amit egy egész élet alatt sem biztos, hogy megtanulunk. Tisztelet!
Az emberek sorra álltak fel, tapsoltak, füttyögtek, és a gyerekek boldogan ugráltak. A sportcsarnok megtelt élettel, szeretettel, energiával.
Máté ekkor felnézett az égre – a sportcsarnok ablakain át beszűrődött a délutáni fény. Arra gondolt, hogy mennyit sírt otthon, amikor éjjelente egyedül maradt a gondolataival. Arra gondolt, hogy mennyit küzdött, mennyit kételkedett önmagában. És most itt volt, tapsvihar közepette, egy ló oldalán, aki valahogy megérezte, hogy benne nem félelmet, hanem erőt talál.
– Ez még csak a kezdet – suttogta magában. – Ha képes vagyok erre, akkor bármire képes vagyok.
A közönség lassan elcsendesedett, de mindenki érezte, hogy tanúja volt valami többnek, mint egy versenynek vagy bemutatónak. Ez egy olyan pillanat volt, amit évek múltán is mesélni fognak.
Egy asszony a kijáratnál odafordult a kislányához:– Zsófikám, sose felejtsd el, amit ma láttál.– Nem fogom, anya – felelte a lány komolyan. – Én is akarok olyan bátor lenni, mint Máté.
A sportcsarnokban lassan kiürültek a sorok, de mindenki magával vitte a történet üzenetét. A gyerekek hősöket láttak, a felnőttek reményt, az idősek pedig egyfajta békét.
Máté pedig csendben ült a ló mellett, megsimogatta a sörényét, és tudta: ez az állat nem csak egy ló. Ez volt a barátja. Az első igazi barát, aki nem nézte a kerekesszéket, nem sajnálta őt, csak elfogadta úgy, ahogy van.
Utóhang
Hónapokkal később is beszélt róla a város. A helyi újságban címlapon szerepelt:„Egy fiú és egy ló barátsága, ami megváltoztatta a világunkat.”
És azok, akik ott voltak azon a szeptemberi délutánon a szolnoki sportcsarnokban, soha nem felejtették el, hogy milyen érzés volt, amikor egy bénult tinédzser és egy vad ló együtt, tökéletes harmóniában „táncoltak” az aréna közepén.
2025. szeptember 16. (kedd), 12:56
