A cicám lopott! – Egy budapesti nő sokkoló felfedezést tett a lakásában! Nézd meg, mit hozott haza a macska

Mici titkai.

A budapesti Váci út egyik öreg bérházának harmadik emeletén élt Varga Julianna, akit a szomszédok csak Julcsinak szólítottak. /Egyedül lakott, legalábbis emberi társaságot tekintve – egyedüli társául egy hároméves, teknőctarka macska, Mici szolgált\./

Mici soha nem járt az utcán, még az erkélyre is csak szigorú felügyelettel lépett ki, nyakában kis szalaggal, mint valami úrhölgy, akinek helye van, de szabadsága kevés.

Julcsi huszonkilenc éves volt, fordítóként dolgozott otthonról, így a napjai csendesen teltek a kávéillat, a klaviatúra kopogása és Mici dorombolása között. A macska többnyire az ablakpárkányon heverészett, vagy Julcsi laptopjára feküdt, amikor épp fontos határidő tombolt.

Egy októberi hétfő reggelen történt először, hogy Julcsi a fürdőszoba ajtajában egy apró, szürke plüssnyuszit talált. Csak egy tenyérnyi volt, kissé kopott, de aranyos. Először azt hitte, Mici egyik régi játéka lehet, de azokat mindig egy kis kosárban tartotta a szekrény alján.

– Ezt meg honnan szerezted? – kérdezte a cicától, aki látszólag ártatlanul nyújtózott a radiátoron.

Julcsi felvette a plüsst, nézegette, de nem tudott rájönni a származására. A kosárban nem volt párja, nem emlékezett rá, hogy vásárolta volna. „Talán valamelyik barátom hozta Mici kedvéért?” – gondolta, de nem talált nyomot az emlékeiben.

Eltette, nem tulajdonított nagy jelentőséget neki. Ám néhány nappal később, amikor a reggeli teát főzte, a konyhapulton egy hajcsat hevert. Fekete, fémes, hajlított darab, amit ő biztosan nem használt. Haja rövid volt, fiús vágású, soha nem hordott csatot.

– Most már kezd érdekes lenni – mondta, miközben Mici egy konyhaszéken nyalogatta a mancsát. A cica ekkor csak egy pillantást vetett rá, mint aki azt üzeni: „Semmi közöm hozzá.”

A harmadik „lelet” egy régi varrócérna-guriga volt.

Fából készült, rajta halvány rózsaszín fonal. Julcsi anyukája ilyet használt régen, de azok otthon maradtak a pécsi házban. Ez már végképp megmagyarázhatatlan volt.

– Mici, drágám, mondd meg anyunak, honnan hozod ezeket a dolgokat? – kérdezte játékosan, de az agya már zakatolt.

Nem akarta túlreagálni, de azért a következő napokban jobban figyelte a macskát. Mici ugyanúgy viselkedett, mint mindig: sokat aludt, kicsit játszott, este vadászott egy tollas bottal, és néha Julcsi mellkasán aludt el, mint egy puha, meleg párna.

Az egyik este, amikor Julcsi elaludt a kanapén, valami furcsa hangra riadt fel. Halk nyikorgás volt, aztán egy finom koppanás. Óvatosan felkelt, és a macska után indult. Mici nem volt se a szőnyegen, se az ablakban. A kisszobában találta meg, ahol a szekrény mögött matatott.

– Mit csinálsz te itt? – súgta Julcsi, s letérdelt.

A szekrény alatt valami csillogott. Egy kulcstartó volt, rajta egy mini focilabdával. Mici előbb ránézett, aztán mancsával megpiszkálta, és büszkén elindult vele a nappali felé. A lány döbbenten nézte.

Másnap reggel Julcsi elhatározta, hogy nyomozni kezd. Beszélt a szomszédasszonyával, az ötödik emeleten lakó Dórival.

– Te, Dóri, nem hiányzik véletlenül valami apróság otthonról? Egy hajcsat, plüss, ilyesmi?

Dóri felvonta a szemöldökét. – Hát... most, hogy mondod, Marci kis plüssnyuszija eltűnt múlt héten. Azt hittem, a mosógép mögé esett, de nem találjuk sehol. Miért kérdezed?

Julcsi elővette a plüsst a kabátzsebéből. Dóri szeme elkerekedett.

– Ez az! Hogy került hozzád?

Julcsi elmosolyodott. – A macskám hozta.

Ekkor mindketten elnevették magukat, de Dóri hirtelen elkomorult.

– Várj csak... nálunk zárva vannak az ajtók. Az ajtó rése alatt nem férne ki egy ilyen.

Julcsi is elgondolkodott. Mici nem járt ki. Nem is volt kijárós cica.

Valami furcsa történik.

A következő napokban Julcsi egyre feszültebben figyelte Micit. Nem tudta eldönteni, hogy nevesse vagy aggódjon – a rejtély ugyanis csak mélyült. Minden második-harmadik nap újabb kis „zsákmány” bukkant fel a lakás különféle pontjain: egy szájfény, egy ceruza végéről leharapott radír, egy zöld színű gyűrű, sőt egyszer egy rózsaszín zokni is, amit Julcsi biztosan nem hordott.

Az egész már inkább kezdett hasonlítani egy titkos macskamúzeum kiállítására, mint egy nyugodt lakásra. Mici pedig közönyösen és méltóságteljesen járkált, mintha semmi köze nem lenne az egészhez.

Egyik este Julcsi elhatározta, hogy rajtakapja Micit. Nem aludt el, csak úgy tett, és leheletfinoman félrevonta a hálószoba ajtaját. Éjjel egy óra lehetett, amikor hallotta a suhanó neszt. A cicája hangtalanul surrant át a nappalin, majd eltűnt a könyvespolc mögötti kis résen.

Julcsi eddig sosem gondolt rá, hogy a polc mögött elférhet egy macska. Miután Mici elillant, felkapta a zseblámpáját, és óvatosan utánasomfordált. A polcot kissé elhúzva megpillantotta: egy szellőzőrács volt ott, alig látható réssel. A ház régi volt, még az ötvenes években épült, ilyen légjáratokkal – de hogy ez még mindig járható lenne?

Az ujjával finoman megnyomta a rácsot, az pedig egy nyikkanással kimozdult. A mögötte tátongó sötét lyukba Julcsi bevilágított. Nem hitt a szemének: egy alagútszerű járat húzódott a fal belsejében, alig akkora, hogy egy macska kényelmesen átférjen rajta.

– Te jó ég… te ezen jársz át? – suttogta, de Mici már eltűnt a sötétben.

A következő reggel egy apró, fém lánc hevert az ágy szélén.

Julcsi ekkor már tudta: Mici valamelyik lakásból hozta. A lánc vékony volt, gyerekméretű. Talán egy karkötő? A nő megborzongott. „És ha egyszer ékszert, pénzt vagy valami értékeset hoz el? Még a végén betörésnek hiszik…”

Ezért elhatározta, hogy beszél a ház néhány lakójával. Először Lajossal, az első emeleti bácsival. Az idős férfi özvegy volt, egyedül éldegélt, sokat üldögélt a lépcsőházban.

– Lajos bácsi, tetszett már észrevenni, hogy a lakásból eltűnik valami?

– Táncsak nem nálad van az a régi zsebtükröm? – nevetett fel halkan, rekedtes hangon. – A múlt héten sehol nem találtam.

Julcsi előhúzta a kabátzsebéből az apró, megrepedt tükröt, amit aznap reggel a papucsába gyömöszölve talált.

Lajos bácsi szeme kikerekedett. – Az anyámé volt ez. A háborúból hozta. Hogy került ez hozzád?

Julcsi bocsánatkérőn emelte fel a kezét. – A cicám hozta. Mici. Kiderült, hogy van egy járat a falban.

– Nahát… hogy mit meg nem tud az ember. – Lajos bácsi halkan füttyentett. – Egy kémcica a házban!

Ahogy telt a hét, Julcsi sorra beszélt a lakókkal. Kiderült, hogy sokan észrevették már a tárgyak eltűnését – egy hajgumi a harmadikon, egy kulcs a másodikon, még egy mini LEGO-figura is. Néhányan nevettek, mások morcosabbak lettek.

A negyedik emeleten lakó Orbánné például felháborodva fogadta Julcsi szavait:

– Ez lopás! Akár cica csinálja, akár nem! Mit képzel maga?

– Dehát... – kezdte volna Julcsi, de nem tudott mit mondani. Igaza volt a nőnek – még ha önkéntelenül is történt, a macska valóban más tulajdonába nyúlt.

Este, amikor Mici odabújt hozzá a kanapén, Julcsi elkomorodott. A dorombolás most halkabbnak tűnt. Vajon helyes-e, amit tesz? Meddig lehet ennek teret engedni?

Másnap eldöntötte, hogy lezárja a járatot. Egy kartonlapot vágott méretre, és a rács elé illesztette, majd egy kis polcot tolt elé.

Micitől bocsánatot kért, miközben megsimogatta a fejét.

– Értem, hogy te csak vadászol, Mici, de ez így nem mehet tovább. Nem lehet, hogy a fél ház tőled rettegi, mikor tűnik el a hajgumi vagy a gyűrű.

A macska értetlenül nézett rá, aztán elvonult a párkányra.

Már egy hét is eltelt „zsákmány” nélkül. Julcsi szinte fellélegzett. A házban is csitult a feszültség. A dolgok visszataláltak a gazdáikhoz, néhány szomszéd még mosolygott is, mikor találkoztak a lépcsőn.

De aztán egy éjjel Julcsi ismét arra riadt fel, hogy valami koppan a padlón. Felkapcsolta a kislámpát – és ott volt. Egy új tárgy, frissen hozva, közvetlenül az ágya mellett.

Egy régi, megsárgult képeslap. A hátoldalán tintaceruzával írott sorok, alig kivehetők:

„Drága Erzsike, minden nap várlak. A Margit-sziget tavasszal olyan szép. Marci.”

Julcsi megborzongott.

Aztán hirtelen meghallotta Mici halk nyávogását – de nem a lakásból. A hang a fal túloldaláról jött, a járatból. A cica nem volt bent.

A járat zárva volt.

Legalábbis ő úgy hitte.

Julcsi néhány másodpercig mozdulatlanul ült az ágy szélén, kezében a megsárgult képeslappal, amely mintha egy másik korból szólította volna meg. A macskanyávogás még mindig hallatszott a fal túloldaláról, halk volt, de kétségbeesett. A kartonlap, amellyel elzárta a légjáratot, elmozdulhatott?

Felkapta a zseblámpáját, és mezítláb kisurrant a nappaliba. A könyvespolcot elhúzta, majd megdöbbenve látta: a kartonlap félrecsúszott, mintha valami – vagy valaki – elmozdította volna. A rács mögött sötétség tátongott, és onnan jött a nyávogás. Mici bent volt.

– Jaj, Mici... – suttogta kétségbeesetten. – Mit műveltél már megint?

Gyorsan elhúzta a rácsot, és óvatosan benyúlt.

Nem volt bátorsága belemászni a járatba, de megpróbált a hang irányába szólni.

– Gyerünk, kislányom, gyere haza. Most már elég volt a kalandból.

A macska azonban nem mozdult. Hosszú percekig próbálta hívogatni, mire végül halk suhogás jelezte, hogy Mici elindult visszafelé. Kisvártatva meg is jelent a nyílásban, bundája poros volt, a szeme riadt. De nem volt egyedül.

A mancsában hozott valamit – egy régi, fekete-fehér fényképet. Julcsi átvette tőle, és döbbenten nézte: a képen egy fiatal nő állt egy padon, kezében napernyő, mellette egy elegáns, fess fiatalember. A kép hátuljára ceruzával írták: „Erzsi és Marci – 1952, Margit-sziget.”

Julcsi érezte, hogy valami mélyebbre ásta magát, mint gondolta volna. Másnap délelőtt kopogtatott Lajos bácsi ajtaján a képeslappal és a fényképpel a kezében.

– Elnézést, Lajos bácsi, de... ezeket is a cicám hozta. Ismeri őket?

A bácsi hosszú másodpercekig némán bámulta a fényképet. Kezével lassan megcirógatta a képet, mintha egy emléket simítana.

– Ő... ő az én Erzsikém. – hangja elcsuklott. – Marci pedig... én vagyok.

Julcsi megdöbbent. A bácsi arcán fájdalmas mosoly suhant át.

– Ez a kép eltűnt évekkel ezelőtt. A képeslapot pedig Erzsike írt nekem, amikor már nem találkozhattunk. A szülei eltiltottak tőlem. Sosem mentem el a Margit-szigetre. Féltem, hogy csak még jobban fájna. – Egy könnycsepp gördült le az öreg arcán. – Ezeket a tárgyakat egy régi cipősdobozban őriztem a hálószoba szekrényében. Azt hittem, végleg elvesztek.

Julcsi némán nyújtotta át neki a tárgyakat.

– Mici valahogyan... elhozta őket.

Lajos bácsi felnézett. A szemében nem harag volt, hanem hála.

– Tudja, kisasszony... lehet, hogy ez a macska nemcsak vadászik. Talán emlékeket is ment. A ház falai sok mindent tudnak, és ő valahogy megtalálja őket.

Aznap este Julcsi hosszú levelet írt a naplójába. A szobában csend volt, csak Mici dorombolása hallatszott. A cica a kanapén feküdt, feje Julcsi combján, bundája már újra tiszta.

Az utóbbi hetek eseményei mintha egy különös mesébe sodorták volna – de minden egyes apró darab valóságos volt. Tárgyak, emlékek, történetek, amelyek az évek során elrejtőztek a falak között.

**

A házban is megváltozott valami. A lakók, akik addig névtelenül jártak el egymás mellett, most gyakrabban köszöntek, sőt, néha meg is álltak pár percre beszélgetni a lépcsőházban. Dóri például gyakrabban jött fel Julcsihoz, néha Marci kisfia is bekukucskált Micihez, aki egyre türelmesebben tűrte a simogatást. Orbánné, bár először hűvös maradt, később egy kis üveg lekvárt hagyott Julcsi ajtajában, rajta cetli: „A macskának is jár egy kis jutalom.”

Egy szombati napon Julcsi, Lajos bácsi, Dóri és még néhány szomszéd összegyűlt a tetőteraszon, ahová ritkán mentek fel. Kávéval, süteménnyel, nevetéssel telt meg a levegő. Mici ott feküdt egy pokrócon, összegömbölyödve, mintha tudta volna: most végre minden rendben van.

Lajos bácsi Julcsi mellé ült, kezében a régi fénykép, amit Mici hozott elő a múltból.

– Köszönöm. Nemcsak a képet. Hanem azt, hogy újra érzem, hogy itt élek. És hogy már nem egyedül.

Julcsi bólintott, és megcirógatta Mici fülét.

– Igazából ő az, akinek köszönhetjük. A mi kis... emlékvadászunk.

És ahogy a nap lement a Váci úti házak fölött, a tetőteraszon ülők csendesen nézték az elsötétülő eget. A város zúgott, az élet haladt tovább, de ott, abban az öreg házban valami megváltozott. Egy cica nyomában újraéledtek az elfeledett történetek – és új barátságok születtek.

Epilógus – Egy évvel később

A Váci úti bérházban új tavasz kezdődött. A gesztenyefák zöldje már árnyékot vetett a járdára, és a szomszédok egyre gyakrabban nyitották ki ablakaikat, hogy beengedjék a madárdalos, langyos levegőt.

Julcsi ablakpárkányán egy új muskátli virágzott – piros, mint Mici nyakán a kis masni. A cica már kevésbé volt kíváncsi a légjáratra. Talán azért, mert a járatot végül Julcsi és Lajos bácsi közösen zárták le – nem kartonlappal, hanem egy kis, kézzel faragott, faajtóval, amit Lajos készített a pincében. A miniatűr ajtóra Julcsi fémbetűkkel ráírta:
„Emlékek útja – zárva, de sosem feledve.”

A ház közössége egy év alatt egészen átalakult. A lakók újra ismerték egymás nevét, és még a legmogorvábbak is mosolyogtak, ha Micivel találkoztak. A ház udvarán tavasszal közös palántázás kezdődött – paprika, paradicsom, fűszernövények. A lakók egy része már régen szeretett volna közös kertet, de sosem volt meg a „kezdeményezés”. Most lett.

Julcsi eközben már nem csak fordított – kis meséket írt Mici kalandjairól, amiket „szomszédmeséknek” nevezett el. Havonta felolvasott belőlük a ház gyerekeinek a pincében kialakított kis „olvasósarokban”. A gyerekek rajzoltak is hozzá, a falakon már ott függtek Mici, a macskanyomozó kalandjai: ahogy plüsst ment, hajcsatot talál, vagy éppen titkokat fedez fel a falak mögött. Mici pedig türelmesen tűrte a figyelmet – vagy legalábbis úgy tett.

Lajos bácsi egészsége sajnos gyengült, de már nem volt magányos. Egy kerekesszékből nézte végig a kertépítést, ő volt a „tanácsadó” – és gyakran mesélt Erzsikéről. A fénykép most a nappalijában állt, bekeretezve, mellette pedig egy új: a tetőteraszos közös délutánról, amin ő és a szomszédok mosolyognak, Mici pedig ott ül a pokrócon.

Egy este Julcsi új levelet talált a postaládájában. Nem volt rajta név, csak egy kék szalaggal átkötve, belül egy rajz: egy macska ül egy kulcsokon. A rajzot Marci – Dóri kisfia – készítette. A betűk még billegtek, de a sor világos volt:
„Mici a hős. Köszi.”

Julcsi elmosolyodott, és megpaskolta a kabátzsebében lapuló zárkulcsot. Az emlékek útját lezárták, igen. De amit megnyitott, azt semmi nem tudja többé bezárni.

Aznap este, mikor már a város fényei vibráltak az ablakon túl, Julcsi becsukta a laptopot, és az ölébe húzta Micit. A cica lustán nyújtózott, majd dorombolni kezdett. A szobában béke volt, meleg, és valami többlet, ami nem volt ott egy évvel korábban. Talán ezt hívják otthonnak – nem a falak, hanem a történetek miatt, amelyek bennük születnek.

És Julcsi tudta: ez a történet nem ért véget.

Csak épp új szakaszba lépett.

 

Jogi nyilatkozat:

A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.F

2026. január 30. (péntek), 11:23