A hajléktalan, aki több nyelven beszélt, mint bárki a környéken
Én tizenkét nyelven beszélek – mondta a hajléktalan….
A belváros halkan morajlott január délelőttjén. /Budapest szíve ilyenkor csendesebb volt, mint máskor – a hideg szél a Dunáról fújt be a pesti utcák közé, és csak néhány sietős léptű ember járkált a Belvárosi templom környékén\./
Negyvennégy éves volt, a Hazai Konzultációs Holding egyik vezérigazgatója, akinek nevét jól ismerték a tőzsdei körök. Sötétkék gyapjúkabátja alatt hibátlanul vasalt öltönyt viselt, hófehér inggel, amit a belvárosi szabóságban szabtak rá. Bőrkesztyűje finom olasz darab volt, és a csuklóján egy letisztult, drága karóra húzódott meg, olyan típus, amit csak az ért hozzá igazán, aki már túl van az élet nagy hajszáin.
Telefonja a füléhez tapadt.
— Ha nem írják alá ma, akkor nem tárgyalunk tovább — mondta hűvös, kimért hangon. — Elküldtem a módosított szerződést. Ha fél négyig nem jön válasz, megyek tovább a lengyelekkel.
A vonal túlvégén valaki próbált mentegetőzni, de Dániel már nem figyelt. A tekintete megakadt valamin. Vagy inkább valakin.
A templom fala mellett, a kavicsos sávon, ahol máskor turisták fényképezkednek, most egy férfi ült egy kőperemen. Idős lehetett, de nem törődött, inkább tartásos. Kopott kabátja alatt régi, de tiszta pulóver, koptatott nadrág, szétjárt cipő. Mellette egy öreg bőrönd hevert, úgy tűnt, minden vagyona abban lapul. Egyik kezében papírt tartott: „Ételre, teára gyűjtök. Isten áldja meg.”
Dániel nem állt volna meg. Nem szokott. Mióta a saját erejéből tört fel, eltökélte, hogy ő nem segít csak úgy. A sikerért dolgozni kell. Aki lent van, az vagy hibázott, vagy gyenge volt.
A hajléktalan nem nézett könyörgően. Nem próbált rimánkodni. Csak ült, nyugodtan, mintha nem zavarná a hideg, se a közöny, ami elhaladt mellette nap mint nap.
Dániel lelassított.
Megállt.
Ez ritkán fordult elő.
Közelebb lépett.
— Maga… mit keres itt? — kérdezte, kissé élesebb hangon, mint tervezte.
Az öreg felnézett. A szeme világoskék volt, tiszta és mély, mintha valami távoli, másik világból nézne vissza.
— Jó napot, uram — szólalt meg, meglepően tiszta, tagolt magyar nyelven. Hangja nem reszketett, nem volt benne sem kétség, sem megalázkodás. — Egyelőre csak próbálok életben maradni.
Dániel megdöbbent. A hang, a kiejtés, a nyugalom – minden ellentmondott annak, amit eddig a hajléktalanokról gondolt.
— Maga… nem úgy beszél, mint aki… hát, értse jól, nem úgy, mint aki az utcán él.
Az öreg bólintott. — Tudom. Mert nem mindig éltem itt.
Dániel zavartan megigazította a kabátját.
— Mi történt magával?
Az öreg egy pillanatig gondolkodott, majd sóhajtott. — Ha elmondom, elhiszi?
— Nem tudom. De most már érdekel.
— Rendben — mondta az öreg, és félrehúzta a bőröndjét. — Üljön le, ha nem zavarja, hogy kissé hideg ez a kőfal.
Dániel tétovázott. A járókelők nézték. Egy vezérigazgató nem ül le csak úgy egy hajléktalan mellé. De valami erősebb volt ennél. Talán a kíváncsiság. Talán valami, amit maga sem ismert fel még.
A templom előtti kis elkerített zöldsávot határoló, széles, lapos kőperemen végül helyet foglalt. A kövezet itt félkörívben ölelte körül a kis virágágyást, amit télen is rendben tartottak.
Letette a kesztyűit, és leült.
Az öreg bólintott, mintha valami fontos dolog történt volna. Aztán mesélni kezdett.
Az öreg bólintott, mintha valami fontos dolog történt volna. Aztán mesélni kezdett.
— A nevem Dallos Ákos — kezdte a férfi. — Szegeden születtem, 1959 őszén. Apám kovácsmester volt, anyám könyvtáros. Jó tanuló voltam, érdekelt minden, ami ember, nyelv, kultúra. Már tizennégy évesen megtanultam németül, aztán jött az orosz, meg a francia. Aztán jött az ösztöndíj. Kairóba.
— Kairóba? — Dániel önkéntelenül felvonta a szemöldökét.
— Igen — bólintott Ákos. — A szegedi egyetemről küldtek ki, arab nyelv és kultúra szakra. Ott voltam huszonkét évesen egy idegen világban, és minden sejtem itta magába azt a közeget. A nyelv... nekem nem akadály volt. Inkább kapu. Amint megtanultam beszélni az ő hangjukon, kinyíltak előttem az ajtók. Dolgoztam tolmácsként, később az ENSZ egyik kulturális irodájában, később Genfben, Brüsszelben.
Ákos megvonta a vállát, mintha csak egy öltönyös ember reggelijéről mesélne.
— Később dolgoztam Afrikában, Etiópiában, Dél-Szudánban, majd Japánban, végül Norvégiában éltem hosszú ideig. Tizenkét nyelven beszéltem akkor már, és egyik hely sem volt teljesen otthon, de egyik sem volt teljesen idegen.
Dániel szótlanul figyelte. Mintha egy másik dimenzió nyílt volna meg előtte. Ez az ember... nem kitalált mesét mondott. A szemében ott volt minden, amit látott. A háborús övezetek pora, a skandináv fények, a sivatagi csönd.
— És most itt ül… a kövön. — Dániel hangja elcsendesedett.
Ákos egy darabig hallgatott.
— Az ember életében néha nem a döntések, hanem az idő viszi rossz irányba a dolgokat. A feleségem norvég volt. Szerettük egymást, harminc évet. Együtt fordítottunk, tanítottunk, békítő missziókat csináltunk háborús térségekben. De öt éve elvitte a rák. Hirtelen. Nem maradt utána senki. Se gyerek, se rokon. Az állásom addigra már megszűnt, mert a programot, amit vezettünk, leállították. Az utolsó pénzem temetésre ment el.
Ákos tekintete elhomályosult, de nem tört meg.
— Visszajöttem Magyarországra, mert ez az egyetlen hely, ahol valaha otthon voltam. Azt hittem, talán újrakezdhetem, de az idő máshogy mért. Az ismerősök eltűntek, a világ megváltozott. A nyelvek, amiket beszélek, már nem kellenek sehol, legfeljebb turistákat kiszolgálni. A szállásom elfogyott. A reményem is. Aztán egy reggel arra ébredtem, hogy itt vagyok. És senki sem kérdezte meg addig, hogy ki vagyok.
Dániel csak bámult maga elé. Hirtelen minden, amit eddig gondolt az életről, elbizonytalanodott. A hajléktalan, akit pár perce még vizuális akadálynak tartott, egy olyan élet történetét mesélte el neki, amihez képest az övé… nos, egyszerűnek tűnt.
— És még mindig beszél tizenkét nyelvet? — kérdezte halkan.
— Nem felejtettem el őket — biccentett Ákos. — Csak régen szólaltam meg bennük.
— Mondana valamit arabul?
Ákos elmosolyodott, és halkan, lágy hangon szólalt meg:
— "Man jaḥzan 'alayhī al-samā', yukhfī fī qalbihā qit‘atan min al-nūr."
— Ez mit jelent?
— „Akinek az ég megsiratja a lelkét, annak a szívében megmarad egy darabka fény.
Dániel hallgatott. A hideg kő már nem tűnt kényelmetlennek. A háttérzaj elhalkult. A világ, amit eddig ismert, egy pillanat alatt más színt kapott.
— Ákos — szólalt meg végül —, nem tudom, hogyan jutottam ide, hogy egy templom tövénél ülök egy hajléktalan mellett, aki többet látott a világból, mint én valaha fogok. De tudom, hogy ez a beszélgetés... nem volt véletlen.
Az öreg csak bólintott.
— Nincsenek véletlenek, Dániel úr. Csak utak vannak, amik néha keresztezik egymást.
— Honnan tudja a nevem?
Ákos elmosolyodott. — Megjegyzem az arcokat. És azokat a neveket, akikről beszél a híradás. De főleg… jól figyelek az emberekre. Ez a tizenkettedik nyelv. A figyelem.
Dániel hosszasan ült a hideg kőpadkán. Nem törődött a kabátja alá kúszó januári hideggel, sem a körülöttük elsiető emberek zavart pillantásaival. Olyasmit érzett, amit régóta nem: csendet. Nem a külsőt, hanem azt, ami belül születik, amikor egy ember meghallja a saját lelke hangját.
Ákos közben elővett egy apró jegyzetfüzetet a bőröndjéből. A lapok megsárgultak, a széleik foszladoztak, de a kézírás rendezett volt, szép, ívelt betűkkel.
— Ez mi? — kérdezte Dániel.
— Gondolatok — felelte Ákos. — Idézetek, mondatok, amiket hallottam, leírtam, vagy épp álmodtam valahol egy falusi iskolában, egy katonai sátorban, vagy egy kávézó sarkában Oszakában. Emlékek. Ezekből tanítanék, ha lenne kinek.
Dániel szótlanul nyúlt a telefonjához, de nem hívott senkit. Csak a kijelző sötét tükrében nézett szembe önmagával.
— Tudja, Ákos, soha nem hittem volna, hogy egy hajléktalantól tanulok majd valamit a világról.
Az öreg nem szólt. A szeme nyugodt maradt.
— Van hová mennie éjszakára? — kérdezte Dániel végül.
— Időnként beengednek az egyik melegedőbe a Rákóczi téren. De nem mindig van hely. Ott már vannak szabályok, törzsek, viszonyok. Aki új, az idegen. Aki beszél, az veszélyes. Én meg... nem tudok nem beszélni. Így inkább itt maradok. Közelebb van az ég — tette hozzá egy halovány mosollyal.
Dániel mély levegőt vett, aztán felállt. Leverte kabátjáról a port, felvette a kesztyűjét.
— Nem hagyom itt — mondta végül. — Jöjjön velem.
Ákos lassan felemelte a fejét.
— Mit akar velem csinálni? — kérdezte óvatosan, de nem gyanakodva. Inkább... elfogódottan.
— Segíteni szeretnék. Nem adományt. Lehetőséget. Amit maga tud, az... kincs. És nem csak magának kellene hallania. Tanítania kellene. Az én cégemnél van egy alapítványi ág. Mentorprogram. Fiatalokkal dolgozunk. De sosem volt igazán... hiteles ember, aki a világot hozza el nekik. Jöjjön el, mutassa meg, amit tud. Adok szállást, ruhát, ételt — de cserébe meséljen. Tanítson. Éljen újra.
Ákos egy darabig csak nézte a férfit.
— Ezt komolyan gondolja?
— Komolyabban, mint bármit az elmúlt tíz évben — válaszolta Dániel.
A templom harangja halkan megkondult. A hang elvegyült a téli levegőben, mintha az idő is megállt volna egy pillanatra.
Ákos lassan bólintott. Összepakolta a bőröndjét. Felállt. Megtántorodott, de Dániel alányúlt.
— Már el is felejtettem, milyen érzés, ha valaki megfogja az ember karját, nem erőből, hanem… együttérzésből — mondta halkan.
Ahogy elindultak a parkolón át, Dániel hátranézett a padkára.
Két hónappal később.
A Lehel utcai oktatási központban kis terem telt meg. Kamaszok, egyetemisták, néhány tanár és mentor foglalt helyet a székeken. A pulpitusnál Dallos Ákos állt, tiszta ruhában, rendezett frizurával, a hangja csendes, de erőteljes volt.
— Minden nyelv, amit megtanultam, egy új világ volt számomra. De a legnehezebb nyelv mégis az emberségé. A figyelemé. A türelemé. Ezt nem tanítják iskolában. Ezt csak azok tudják, akik egyszer elveszítettek mindent, de nem a méltóságukat.
A teremben csend lett.
Dániel hátul állt, karját összefonva, és valami olyan érzés ült meg a mellkasában, amit rég nem érzett: büszkeség. Nem magára. Hanem arra, hogy nem sétált el azon a napon a templomnál. Hogy megállt. Meghallgatott. És engedte, hogy valaki más megváltoztassa őt.
Ákos ekkor rápillantott, és egy pillanatra megállt a beszédben. Nem mosolygott. Csak biccentett. Mint aki tudja: most már értik egymást.
És valóban, ezen a napon egy új nyelvet is megtanultak mindketten.
A legfontosabbat.
Epilógus.
Tavasz lett Budapesten.
A Március 15. tér fái rügyezni kezdtek, a térkövek közül pedig itt-ott friss fűszálak bújtak elő. A templom falán madarak fészkeltek, a levegő már nem hordta a téli hideg szúrós emlékét. Dallos Ákos most is ott ült — de már nem a földön, nem a hideg kőpadkán, hanem egy régi kovácsoltvas padon, amit nemrég újítottak fel. A padon kis tábla díszelgett:
„A szavak hídjai lehetnek. Ezt a padot Dallos Ákos emlékére és tiszteletére állította a Fiatalok Nyelvi és Életviteli Alapítványa.”
Nem emlékpad volt, legalábbis még nem. Ákos élt, tanított, dolgozott. De az alapítvány fiataljai ragaszkodtak hozzá, hogy legyen egy hely, ahol megállhat, ahol gondolkozhat, ahová bárki odaülhet mellé — csak úgy, beszélgetni.
Az élete nem lett újra fényes. Nem voltak autók, nem volt visszatapsolt karrier. De voltak fiatalok, akik megtanultak tőle gondolkodni. Nem csak nyelveket — világlátást. Volt egy kis szobája a pesti oldal egyik régi társasházában. Volt egy kávéja minden reggel, amit már nem termoszból ivott. Volt egy élet, ami újra jelentéssel telt meg.
És ott volt Dániel is, aki havonta egyszer félretette a tárgyalásokat, és beült Ákos előadására. Nem hivalkodott, nem beszélt róla a sajtónak. Csendben figyelte azt az embert, aki megváltoztatta.
Egyik délután egy tizenkét éves fiú, Beni, aki mindig hátul ült, odalépett Ákoshoz a padon.
— Ákos bácsi… maga tényleg tud tizenkét nyelven?
Ákos rámosolygott, és bólintott.
— Már csak tízen tartok aktívan, de igen, valaha tizenkettő ment.
— Én is szeretnék ilyet — motyogta Beni. — Csak… nem vagyok jó a tanulásban.
Ákos a fiú szemébe nézett, és csendesen válaszolt:
— A nyelv nem ott kezdődik, hogy kimondunk valamit. Hanem ott, hogy figyelünk. Ha igazán figyelsz másokra, egy nap olyan dolgokat is megértesz majd, amiket senki nem tanít.
Beni bólintott, és mellé ült.
Az utca moraja körülölelte őket, de a pad körül csend volt. A fajta csend, ami csak ott születik, ahol meghallgatják egymást.
És így, egy zsúfolt város szívében, egy padon, ahol régen egy hajléktalan ült, valami új kezdődött. Nem a világot váltották meg. Csak egy pillanatot. De néha az is elég.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
2026. január 30. (péntek), 12:05
