A farkas az éjszakában várta az ápolónőt – könyörögve, hogy megmentse a magányos öreget!⏳ A sötétség egyre sűrűbb lett, az idő pedig könyörtelenül fogyott... Vajon odaér időben? ? Olvasd el ezt a szívet tépő, lélekemelő történetet Alízról, az apjáról – és egy hűséges szürke barátról, aki a remény utolsó szikráját hozta el egy sötét éjszakán!
A műszakom már csak tíz perc múlva ért véget. Idegesen pillantottam az órámra. A kislányom és a férjem vártak otthon – és én nem akartam megint késni. Ádám mindig kiborult, ha nem értem haza időben. /Mindentől féltett, féltékeny volt még a villanypóznára is, nemhogy a valódi emberekre\./
Türelmetlenül próbáltam kibetűzni a következő páciens nevét a rendelő ajtaján – a tegnapi kolléga kézírása annyit ért, mint hóesés augusztusban: semmit.
A napot már rendesen lezártam: a rendelőt kitakarítottam, a mosdót úgy fényeztem, hogy még egy vakond is kiszúrta volna a ragyogását. Az összes használt tűt, fecskendőt, gézt, vattát és sebtapaszt bepakoltam két jókora fekete szemeteszsákba.
Már csak az utolsó beteg hiányzott... aki viszont késett. Újra ránéztem az órámra, bosszúsan. Vállat vontam: hat órakor eldöntöttem, hogy én bizony nem várok tovább. Bezártam a rendelőt.
Ha nem jött, az az ő baja. Úgysem fizetnek túlórát.Kint már sötétedett, a hideg esti szél belekapott a kabátomba.
Azért még vártam egy kicsit az ajtóban, hátha a késő jövő mégis megérkezik, de senki nem tűnt fel. Sóhajtva elindultam a közeli kisbolt felé: ha már így alakult, legalább veszek valamit vacsorára.
A mi falunkban, ami úgy bújt meg az erdő szélén, mint titkos kincs a térképen, nem volt valami acélos a közvilágítás. De legalább az égbolton ott ragyogott a Hold, és nekem mindig volt egy elemlámpa a táskámban – mert hát előrelátó vagyok, mint egy veterán cserkész.
A rendelő a falu legszélén állt, mögötte csak az erdő terpeszkedett, sötéten és csendben. Haza úgy egy kilométert kellett gyalogolnom. Már léptem volna le a tornácról, amikor hirtelen...
Majdnem szívbajt kaptam.
Egy hatalmas szürke farkas ült a bejárat mellett, és a sárga szemei úgy világítottak a félhomályban, mint két kicsi elemlámpa.
A hideg borzongás végigszaladt a hátamon. A mi falunkba még sosem jöttek be farkasok, ezért este is nyugodtan sétáltunk a gyerekekkel az utcákon, és mindenki bátran járt ki az erdőbe gombáért, bogyóért. Az emberek és a ragadozók útjai itt nem keresztezték egymást. Eddig.
"Várj csak... – cikázott át az agyamon a gondolat. – Apám!"
Eszembe jutott, hogy pár éve apa talált a rengetegben egy sebesült kisfarkast. Hazavitte, ápolta, gyógyította. Egy ideig együtt éltek, aztán a farkas visszatért a vadonba.
Közben a farkas csak ült, mozdulatlanul, és bámult rám. Nem morgott, nem vicsorgott – csak figyelt.
Lassan, óvatosan benyúltam a táskámba, és elővettem az elemlámpát. A farkas még mindig nem mozdult. Megvilágítottam a nyakát – és megláttam.
Zöld bőrnyakörv.
Pontosan olyan, amilyet apám tett annak idején a mentett állat nyakába.
A szívem megkönnyebbülten dobbant egyet. Talán... talán ez az ő farkasa volt? De mit keres itt? És miért néz így rám?
Aztán belém villant a felismerés, mint szikra a sötétben:
Apának baja esett!És a farkas értem jött segítségért.
Nem volt időm hezitálni. Hazaszaladni és szólni Ádámnak? Csak időpazarlás lenne. Minden perc számít!Ahelyett, hogy tovább agyaltam volna, gyorsan visszamentem a rendelőbe, felkaptam az elsősegélycsomagot, majd kirohantam.
A farkas megértette. Egyetlen szó nélkül megindult előttem, mintha csak tudná az utat. Én meg futottam utána, ahogy csak bírtam.
A faluból egyetlen kis ösvény vezetett át az erdőn a szomszéd faluba, ahol apám lakott a rozzant házikójában.
„Fuss, fuss, fuss!” – dobolt a fejemben a gondolat, mint valami őrült metronóm.
Ahogy loholtam a farkas után, villanásokban felrémlett előttem az egész életem.
Gyerekkorom.
Apa és anya boldogan mosolyogtak rám a régi ház udvarán. Mennyire szerettek! Mennyire egyszerű és tiszta volt akkor minden!
A költözés.Amikor eldöntöttem, hogy orvos leszek. Ők minden megtakarításukat rám költötték: vettek nekem egy szép lakást ebben a kis faluban, csak hogy ne kelljen albérletben tengődnöm.
A szerelem.Megismertem Ádámot. Olyan sármos volt, olyan kedves... eleinte. Akkor még nem láttam, hogy mennyire betegesen féltékeny tud lenni.
A tragédia.Anya halála. Akkor voltam hét hónapos terhes. Apa teljesen összetört. Elkezdett inni. Nem sokat, de ahhoz épp eleget, hogy minden szétesni kezdjen körülötte.
Az ultimátum.„Válassz: vagy én, vagy az apád!” – ordította Ádám az arcomba. Én csak tátogtam, mint egy partra vetett hal. Nem jött ki hang a torkomon.
Apa pedig hallotta mindent.Másnapra összepakolta a kevés holmiját, és eltűnt.
Emlékszem, kétségbeesetten kerestem. Végül megtaláltam az öreg, roskadozó házban, ahol gyerekkorában élt.
„Apa, kérlek, gyere haza!” – könyörögtem neki, miközben könnyeim záporoztak.„Ne aggódj értem, Alízka. Én már megszoktam a csendet...” – felelte csendesen.
Mindig is makacs ember volt. Tudtam, hogy ha egyszer döntött, nem lehet eltéríteni. De azért minden héten vittem neki élelmet, gyógyszereket, tüzelőt.
Mire véget ért az első tél, apa le is szokott az italról. Egy nap, amikor vittem neki a csomagot, már józanul, nyugodt tekintettel jött elém.
Aztán... jött a farkas.
Most a sötét erdőn száguldottam át a farkas nyomában. Az ösvény kanyargott, a gyökerek kiálltak a földből, és a holdfény időnként kísérteties árnyékokat vetett az útra.
Nem tudom, mennyi idő telt el – percek, órák? – de egyszer csak a fák közül előbukkant apám düledező kis háza.
A farkas az ajtó elé állt, és nyüszíteni kezdett.Szinte belöktem magam az ajtón.
„Apa! Hol vagy?” – kiáltottam kétségbeesetten.
A következő pillanatban megpillantottam.Apa a keskeny, rozoga ágyon feküdt, betakarva mindenféle ócska kabáttal, pokróccal.
„Édes Istenem, legalább él!” – szakadt ki belőlem a sóhaj.
„Alíz... Alízkám...” – motyogta gyengén.
Odaugrottam hozzá, kinyitottam az elsősegélycsomagot. Gyorsan megmértem a vérnyomását, pulzusát – veszélyesen alacsony volt. Azonnal adtam neki egy injekciót.
„Apa, ne beszélj, pihenj csak!” – suttogtam.
A farkas közben az ajtóban ült, mint egy szőrös őrangyal.
Gyorsan begyújtottam a kályhába, felraktam vizet forrni teának. A táskából előszedtem egy kis konzervet, bögrelevest főztem.
Apa csendben figyelt.
„Édesem... meg fogod törni a szívemet...” – motyogta gyengén mosolyogva.
„Holnap hazamegyünk, apa!” – mondtam határozottan. „A te házadba! És ha akarod, a farkas is velünk jöhet!”
Elnevettem magam, miközben könnyeim folytak.
Apa csak bólintott.
„Holnap, Alízka... holnap hazamegyünk.”
Másnap reggel, ahogy az első napsugarak átbújtak a csupasz faágak között, apa már ült az ágy szélén, öltözve, várakozva.Kissé sápadt volt még, de a szeme fényesen csillogott.
„Alízka, menjünk haza” – mondta halkan, és kinyújtotta felém a kezét.
Segítettem neki felállni, ráadtam a meleg kabátját, és óvatosan átkaroltam.
A farkas, mintha mindent értett volna, szorosan mögöttünk haladt, vigyázva, hogy apát támogassa, ha kellene.
Ahogy kiléptünk a házból, a hajnali fagy megcsípte az arcomat, de nem törődtem vele. Fontosabb volt, hogy apa velem van, hogy él, hogy hazaviszem.
„Apa, olyan boldog vagyok, hogy megmentettél magadnak...” – suttogtam, miközben segítettem neki átlépni egy kidőlt faágat.
„Nem én mentettem meg magamat” – mosolygott fáradtan. „Ő” – intett fejével a farkas felé.
„A te szürke barátod...” – mosolyogtam vissza.
„Ő több, mint egy barát, Alízka... ő a lelkiismeretem...” – felelte apa komolyan.
Ahogy közeledtünk a faluhoz, az első házak ablakából már füst szállt fel, és a kéményekből fehér pára gomolygott a hideg reggelen.A mi házunk kapuja is ott állt nyitva, mintha egész éjjel minket várt volna.
Ádám az udvaron állt, karba tett kézzel, és amikor meglátott minket – engem, apát és a farkast –, döbbenten nézett.
„Mi a fene...?” – hebegte.
„Ő mostantól velünk fog élni” – jelentettem ki határozottan, és nem csak a farkasra gondoltam.
Ádám próbált valamit mondani, de apa csak megemelte a kezét:
„Fiatalember, ha bajod van velem, szólj, majd elintézzük. De a lányomat nem zaklathatod miatta többé.”
Olyan erő volt ezekben a szavakban, amitől még a nap is bátrabban sütött ki.
Ádám némán bólintott.
Bent a házban minden meleg volt, otthonos, illatos.A kislányom, Nóri, álmosan szaladt elénk:
„Nagypapaaa!” – kiáltotta boldogan, és a nyakába ugrott.
Apa leült a fotelba, ölébe vette Nórát, és halkan nevetett.
A farkas pedig csendben lefeküdt melléjük, mint egy hűséges testőr.
Később, amikor apa egy kicsit pihent, leültünk az asztalhoz teázni.Beszélgettünk, nevettünk, emlékeztünk – és mindannyian úgy éreztük, mintha hosszú évek óta először lenne minden a helyén.
Apa megígérte, hogy a nyáron kijön a régi házhoz kertészkedni. Zöldséget ültet majd, talán néhány virágot is.
„És a szürke barátom?” – kérdeztem mosolyogva.
„Ő majd jön, ha hívom” – felelte apa, és az ablak felé nézett, ahol a farkas kinyújtózva pihent a verandán.
Aznap este, mielőtt lefeküdtünk volna, apa és én a verandán ültünk, betakarózva egy pokrócba.
„Alízka...” – szólalt meg halkan.„Igen, apa?”
„Tudod... néha az ember azt hiszi, hogy elveszett. De aztán történik valami... valami kicsi... mint egy szürke farkas... és hirtelen rájön, hogy még mindig van miért élnie.”
A könnyeim végiggördültek az arcomon, de nem szégyelltem.
Átkaroltam apát, ő pedig erősen magához szorított.
És ott, azon a hideg tavaszi estén, újra hazataláltunk egymáshoz.
2025. április 28. (hétfő), 15:42
