Mintha csak a kutyáit sétáltatná… De 5 másodperccel később, amikor közelebbről meglátták, az emberek SZÓ SZERINT LEDERMEDTEK a látványtól! ??? A folytatás – az első kommentben! ???
Mintha csak sétáltatta volna a kutyáit... De öt másodperccel később mindenki elnémult a látványtól
Mindenki hozzászokott már ahhoz a látványhoz, amikor valaki a kutyáját sétáltatja./Általában ez úgy néz ki\: ember elöl, kutya pórázon, kiszámítható káosz a bokrok között, szagmintavételezés, minimális botrány\./
– Ez meg hogy a csudába lehetséges?! – kérdezte egy járókelő, miközben még mindig tátott szájjal bámulta a jelenetet.És tényleg: amit a férfi művelt, az nemcsak meglepő volt, hanem már-már fizikai fájdalmat okozott a megszokásoknak.
Az egész világon milliók sétáltatják kutyáikat nap mint nap.Friss levegő, mozgás, öröm, néha egy kis bokorba gabalyodás.A szokványos séta: ember egy pórázzal, kutya mellette, aztán megállás, szimatolás, néha egy gyors társadalmi esemény más kutyákkal.Mindez annyira természetes, hogy amikor valami nem így történik, az szinte sokkoló.
De amit itt láttak... az mintha egy másik dimenzióból jött volna.
Lehetett volna ez egy iskolázott kutya, aki póráz nélkül követi a gazdáját városi forgalomban, szigorúan balról, szabályosan, mint egy svájci óra.De nem.Ez valami más volt.
Mi történhetett?
Talán a férfi telepatikusan irányította az állatot?Talán rejtett hangjelek, ultrahangos utasítások?Vagy egyszerűen a kutya egy reinkarnálódott főiskolai tanár, aki tudja, hogyan kell a szabályokat követni?(A helyszínen többen meg voltak győződve az utóbbi verzióról.)
Egy másik lehetséges magyarázat az volt, hogy nem is egyetlen kutyát sétáltatott.
Mások azt találgatták: talán valami futurisztikus szerkezetet használ – például egy láthatatlan elektromos kerítést vagy gondolatvezérlést –, ami irányítja az állatokat.Valaki még azt is felvetette, hogy a férfi valójában nem is kutyákat vezetett, hanem nagyon élethű, távirányítós robotkutyákat.
De mindez semmi volt ahhoz képest, amit pár nappal később meséltek a faluban.
Egy másik történet a szeretetről és az újrakezdésről
(ahol nem a kutyák sétáltatása döbbentette meg az embereket, hanem valami sokkal nagyobb dolog)
Egy hideg októberi estén Varga Anna néni épp a városi piacról tartott hazafelé.A vonat majdnem üres volt – csak pár fáradt utas bóbiskolt a kopott üléseken.És ott, a sarokban, egy kisfiú kuporgott.
Piszkos kabátja alatt remegett, mint egy megriadt verebecske.Arca sáros volt, szemei pedig – ó, azok a szemek! – olyan elhagyatottságot tükröztek, amit csak az ismerhet, aki már elveszített mindent.
Anna óvatosan közelebb lépett.
– Szervusz, kicsikém. Hogy hívnak? – kérdezte halkan, nehogy megijessze.
A fiú nem válaszolt.Csak még jobban összehúzta magát.Anna előhúzott egy fényes, piros almát a táskájából, és felé nyújtotta.
A gyerek először gyanakodva nézett rá, majd mint aki élet-halál harcot vív, két kézzel kapta el az almát, és mohón beleharapott.
Szipogva, alig hallhatóan motyogta:
– István...
A döntés pillanata
Otthon, a kis parasztházban, Varga István bácsi állt karba tett kézzel a felesége előtt.Anna szorosan ölelte a reszkető gyermeket.
– Anna, tudod, hogy nem tehetjük csak úgy magunkévá – szólt szigorúan István bácsi. – Ez törvénytelen.
– És ha a miénk lenne? – kérdezte Anna halkan, könnyes szemmel. – Ha valaki az utcán hagyta volna a saját gyerekét, te is otthagynád, mint egy kóbor kutyát?
István bácsi sokáig hallgatott.Végül, nagyot sóhajtva, bólintott.
– Jó. De meg kell tudnunk, ki ő. És ha lehet, hivatalosan kell eljárnunk.
Így kezdődött ifjabb Varga István története.Mert attól a pillanattól kezdve, amikor Anna átölelte, és István bácsi kimondta azt a halk, de sorsfordító szót – jó –, a fiú többé nem volt árva.
Az első hetek nem voltak könnyűek.Anna minden nap meleg fürdőt készített a kisfiúnak, aki eleinte úgy kapaszkodott a régi, kopott törölközőbe, mintha az lenne az egyetlen biztonsága.Megtanította rendesen mosakodni, fésülködni, rendesen enni – nem úgy, mint aki versenyt fut az idővel az éhség ellen.
Ifjabb Varga István, ahogy a papírokban most már szerepelt, lassan-lassan elkezdett bízni bennük.Nem azonnal.De egy nap, amikor Anna egy tál gőzölgő krumplifőzeléket tett elé, a fiú nemcsak megköszönte – hanem mosolygott is.
És ettől Anna szíve majdnem megszakadt örömében.
István bácsi viszont maradt a keménykezű – kívülről.A ház körüli munkákban rendre besegíttette a fiút.
– No, fogd meg ezt a balta nyelét rendesen! – morogta egy hideg reggelen, miközben a kisfiú görcsösen próbált egy tuskót kettéhasítani.
A balta nagy volt, a tuskó pedig még nagyobb.
– Nem megy! – sírt fel István, könnyekkel küszködve.
István bácsi letérdelt mellé.
– Nem megy? – kérdezte halkan. – Akkor próbáld újra. Mert az életben sokszor nem megy elsőre, de az nem kifogás, hanem csak kezdet.
A fiú összeszorította a száját, megfogta újra a baltát – és másodikra kettétörte a fát.
István bácsi nem tapsolt, nem dicsérte túl.
Csak ennyit mondott:
– Így kell, fiam.
És a fiú boldogabb volt, mint bármilyen dicsérettől.
Az első igazi nevetés
Egyik vasárnap Anna elővette a régi konyhai kötényt, amit még hajadon korában varrt, és kihirdette:
– Ma pirított lekváros fánkot sütünk!
István nagy szemekkel bámult rá.
– Mi az, hogy fánk?
Anna nevetett.
– Olyasmi, mint egy ehető, édes párna. De majd meglátod!
A kisfiú annyira ügyesen segített sodorni, tölteni, csíptetni a tésztát, hogy Anna elnevezte "mesterfánksodrónak".
– Na, látod, nemcsak baltát tudsz forgatni, de sodrófát is! – kacsintott rá.
Ifjabb Varga István először kuncogott – aztán harsányan nevetett.
Ez a nevetés betöltötte az egész konyhát, az udvart, sőt, talán az egész kis falut.
A szomszédok, akik hallották, csak összenéztek:
A szigor és a szeretet között
Amikor eljött az idő, Anna kézen fogva vitte Istvánt az iskolába.
Az iskola vaskos, kétszintes, sárgára mázolt épülete félelmetesnek tűnt a kisfiúnak.
– Anyu, mi lesz, ha nem tudok tanulni? – kérdezte rekedten.
Anna leguggolt mellé.
– Fiam, amit nem tudsz ma, azt megtanulod holnap. Amit nem értesz reggel, azt megérted délután. Nem az számít, mennyire gyors vagy – csak az, hogy soha ne add fel.
István bólintott.A szeme sarkából látta, hogy István bácsi is ott áll a kapunál – messziről, de figyelve.A férfi csak egy biccentéssel búcsúzott – nem csókkal, nem öleléssel.De a kisfiú tudta: ez az ő "szeretlek" jele volt.
Az első bizonyítvány
Az év végén István hazahozta az első bizonyítványát: néhány négyes, sok hármas, de két kettes is.
Anna ujjongott, megölelte:
– Hát persze, hiszen ez csak a kezdet!
István bácsi viszont csöndben olvasgatta a papírt, összeráncolt homlokkal.
– Két kettes – jegyezte meg halkan. – Matek és történelem.– Ne bántsd, István! – súgta Anna.
De az öreg csak leguggolt a fiú elé:
– Ifjabb Varga István! Holnaptól minden reggel, reggeli előtt, gyakorlunk tíz percet. Értve vagyok?
A fiú kicsit megijedt, de bólintott.
És tényleg: egész nyáron, amikor más gyerekek a folyóparton horgásztak vagy fára másztak, István bácsi reggelente leültette a fiút – szorzótáblát gyakoroltak, évszámokat soroltak.
Nem volt könnyű.Sokszor volt könnyes szem és csüggedés.
De Anna mindig ott volt a háttérben egy bögre kakaóval vagy egy tálka meleg sült almával.És amikor a következő év végén István ötösökkel és négyesekkel jött haza, István bácsi csak ennyit mondott:
– Na, most már ember vagy!
És amikor a fiú félénken felnézett rá, az öreg bólintott:
– Büszke vagyok rád, fiam.
Ez a mondat akkor többet ért, mint bármilyen ajándék.
Ifjabb Varga István lassan kamasszá serdült.Az arca megnyúlt, a vállai kiszélesedtek, de a szemeiben ott maradt az a régi érzékenység, amit Anna annyira szeretett benne.
És persze a dac is megérkezett a kamaszkorral.
Egy forró júliusi napon, amikor az egész udvart ellepte a levágott széna illata, ifjabb István dühösen csapta be a pajta ajtaját.
– Én nem fogok egész életemben kapálni meg fát hasogatni! – kiáltotta anyjának, aki épp befőttet rakott el a kamrában. – Nem vagyok én robot!
Anna letette a kezében tartott üveget, óvatosan megtörölte a kezét a kötényében, majd közelebb lépett.
– Senki sem mondta, hogy az leszel, fiacskám – válaszolta halkan. – De ha nem tudod becsülni a munkát, sosem fogod becsülni a saját életedet sem.
István dacosan elfordult.
– Én városba akarok menni! Tanulni! Mérnök akarok lenni!
A pajta sarkából István bácsi halk morranása hallatszott.
– A város nem csupa fény meg könnyű élet, fiam – szólt keményen. – Ott nem kapálni kell, igaz, de annál sokkal többet dolgozni az eszeddel. Ha ott is ugyanilyen forrófejű leszel, mint itt, megette a fene az egészet.
A fiú összeszorította a fogát.
– Megpróbálom! Akkor is!
István bácsi sokáig nézte a fiát.Végül lassan bólintott.
– Hát akkor próbáld meg. De amit elkezdesz, azt becsülettel be is kell fejezned. Ne hozz szégyent a nevedre. Se rám.
A felnőtté válás ára
Ifjabb István egész nyáron dolgozott: hol a helyi fatelepen, hol a szomszéd gazdánál – mindent elvállalt, amit csak lehetett, hogy pénzt gyűjtsön a tanulmányaira.
Este, amikor a hátát alig tudta kiegyenesíteni a fáradtságtól, leült az asztalhoz, elővette a matekfüzetet, a régi földrajzatlaszt – és tanult.
Anna esténként teát főzött neki, csendben figyelte, ahogy a fia görnyed a könyvek fölé, és közben hálát adott az égnek.
István bácsi persze a maga módján támogatta: néha csak annyit mondott egy-egy hosszú, fárasztó nap végén:
– Szép munka. De holnap még gyorsabb leszel.
És ezzel a pár szigorú szóval jobban motiválta a fiút, mint bármi más.
A nagy nap
Ősz lett, sárga falevelek borították az utat a városi kollégium felé.
Ifjabb Varga István egy ócska utazótáskával, egy csomag hazai süteménnyel, meg egy meleg kötött pulóverrel indult neki az ismeretlennek.
István bácsi az udvaron állt, a kezében egy kis csomaggal.
– Fogd – nyújtotta át röviden.
A fiú kibontotta. Egy régi karóra volt – nehéz, rézkeretes, kopott bőrszíjjal. Az a karóra, amit mindig látott apja ünnepi ingujja alatt villanni.
– Ez... ez a tiéd volt! – mondta meghatottan.
István bácsi bólintott.
– És az apámé előtte. Most már a tied. De emlékezz: az idő nem játék. Amit elvesztegetsz, azt soha többé nem kapod vissza.
Ifjabb István olyan szorosan szorította ökölbe a kezét az órával, hogy a bőrbe mélyedtek a körmei.
– Nem fogok csalódást okozni – súgta.
István bácsi félrebiccentette a fejét.
– Tudom, fiam. Tudom.
És először, hosszú évek után, odalépett, és szorosan megölelte a fiút.
Anna könnyeivel küszködve nézte őket.
A válasz későn, de örökre
Az évek gyorsan teltek.Ifjabb István mérnök lett, majd mesterember a nagyvárosi gyárban, aztán egyre feljebb emelkedett a ranglétrán.
De minden hónapban egyszer – ha esett, ha fújt – hazament a faluba.
Anna mindig finom ebéddel, István bácsi pedig a szokásos, visszafogott bólintással fogadta.
Egy nyári estén, egy kicsit hosszabb hazalátogatás során, amikor az öreg már nehezebben mozgott, leültek kettesben az udvaron, a vén diófa alatt.
István bácsi sokáig hallgatott.Aztán, anélkül, hogy a fiára nézett volna, halkan megszólalt:
– Néha azon gondolkodom... talán túl kemény voltam veled, fiam.
Ifjabb István megmerevedett.
Nem számított erre.Mert István bácsi sosem volt az a típus, aki könnyen megnyílik.
A fiú lassan felelte:
– Ha nem lettél volna ilyen, nem lennék az, aki most vagyok.
Csend ereszkedett közéjük.Csak a tücskök ciripeltek.
Aztán István bácsi bólintott.
– Jól van... akkor nem volt hiábavaló.
Aznap este, mielőtt nyugovóra tértek volna, ifjabb István, amikor anyja már az ágyát rendezgette, odament a diófa alá, ahol apja üldögélt a sötétben.
Odasétált, és halkan, férfiasan megszólalt:
– Köszönöm, Apa.
István bácsi nem felelt.
Csak kinyújtotta a kezét, és megszorította fia karját.Erősen, férfiasan, de remegő ujjakkal.
A vég és az új kezdet
Néhány hónappal később István bácsi csendben, álmában távozott az élők sorából.Az egész falu eljött a temetésére.Fiatalok és öregek egyaránt, akik mind ismerték azt a kemény, de igazságos embert, akinek a szava törvény volt, de a szíve – arany.
Ifjabb István ott állt a sírnál, anyja kezét szorítva.
A kezében ott lógott az öreg karóra, amit most még nagyobb becsben tartott.
A harangok zúgtak, a madarak elhallgattak.
És akkor, a friss hant előtt állva, az ég felé nézve ifjabb Varga István csendben, magában megfogadta:
„Továbbviszem, amit tanítottál. Nem vér szerint vagyok a fiad – de lélekben, örökre.”
2025. április 28. (hétfő), 16:45
