Egy pillanatig se gondolkodva, a kamionos kihúzta a jeges vízből a fuldokló, vemhes farkasanyát! De azt még nem is sejtette, milyen lesz a következmény… ??? A hideg csontig hatolt. A jég recsegett alatta, fenyegetően visszhangozva a sötét mélységből, ahol egy élet küzdött az utolsó pillanataiért. A férfi alig kapott levegőt az izgalomtól – most gyorsan kellett cselekedni! Amikor félrehúzódott a kamionnal az út szélére, még csak nem is sejtette, hogy ez a kis megállás örökre megváltoztatja a sorsát. Messziről csak egy sötét foltot látott a folyón – valami mozgott ott. Ahogy közelebb ment, a szíve összeszorult: egy farkas vergődött a vékony jégen. A lábai kétségbeesetten csúszkáltak, a teste félig már a jeges vízben volt. A szemei… Nem volt bennük harag. Csak reménytelen kétségbeesés. Nem morgott, nem kapálózott – csak várt. A férfi nem gondolkodott. Tudta, hogy alig van esélye, hogy minden mozdulat az utolsó lehet. De hogy nézze végig, ahogy elmerül? Az nem ő lett volna! – Tarts ki, kislány, kihúzlak! – motyogta, maga is meglepődve, miért beszél úgy a farkashoz, mintha ember lenne. A jég megrepedt a súlya alatt, ő pedig ledermedt, amikor megérezte a jeges vizet a lábánál. De nem állt meg – még egy mozdulat, még egy kis erőfeszítés! Teljes erejéből megragadta az állat nyakbőrét, és megpróbálta kicsúsztatni a vízből. A farkas nem ellenkezett. Mintha bízott volna benne. Amikor végre sikerült a partra vonszolni, a férfi kimerülten rogyott a hóba, lihegve. A farkas mozdulatlanul feküdt, a mellkasa alig emelkedett. A férfi óvatosan megérintette a nedves bundát – és ekkor érezte meg a mozgást alatta. – Terhes… – suttogta döbbenten, és visszahúzta a kezét. És akkor megérezte, hogy figyelik. Felkapta a fejét, és a vér is megfagyott benne. Az erdő szélén sárga szemek világítottak a sötétben. Egy falkányi farkas állt ott, mozdulatlanul, csendben. Vajon mit jelentett ez? Köszönetet… vagy fenyegetést? A farkasanya lassan feltápászkodott, megingott, de megállt a lábán. Még egyszer ránézett – a tekintetében nem volt félelem, sem harag. Aztán elindult az erdő felé. Egy pillanat múlva eltűnt a fák között, utána pedig a falka. A férfi csak ült a hóban, próbálta felmelegíteni elgémberedett ujjait. Fogalma sem volt róla, hogy ez a találkozás még csak a kezdet volt. Hogy a farkasok hálája néha a legváratlanabb pillanatban érkezik… De akkor erről még nem tudott. Csak ült ott, reszketve, és nem sejtette, hogy a sorsa hamarosan örökre megváltozik… ??? Folytatás az első kommentben a kép alatt!???

„A farkasok nem felejtenek” – egy kamionsofőr története

A kamionsofőr, Kovács Gábor, reszketve állt a hóval borított út szélén. Lélegzete páraként szállt a hideg levegőbe, miközben mereven nézte, ahogy a lupák – a farkasok – belevesznek az éjszakába. /A nőstény, akit néhány héttel korábban ő maga mentett ki a befagyott folyóból, most ott haladt el mellette, oldalán pár kölyökkel, mögötte a falka többi tagja\./

A sárgás fényben világító szemek utoljára még visszanéztek rá, aztán eltűntek a fák között.

Gábor lenyelte a torkát szorító gombócot. Nem tudta eldönteni, amit látott, az valóság volt-e, vagy csupán a fáradtság és a hideg játszott vele.

– Lehetetlen – suttogta. – Ezek csak farkasok… nem is értik, mit tettem értük.

De belül, mélyen, valami azt súgta, hogy ez nem így van. Hogy a természet nem felejt. És főleg nem felejtenek azok, akik egyszer már a halál küszöbén álltak.

Néhány héttel korábban…

A hőmérő -14 fokot mutatott azon az éjszakán, amikor Gábor a hegyvidéki országutat rótta, egy áruszállítmányt vitt Csíkszeredából Miskolcra.

Az út kihalt volt, a világot csak a reflektorai világították be. Egy híd közelében járva valami mozgásra lett figyelmes a jobb oldali korlátnál.

– Mi a fene? – motyogta, és félreállt.

A reflektorok fénye megvilágította a jeget borító folyót, ahol egy árnyék rángatózott a víz szélén. Közelebb ment, és akkor látta meg: egy hatalmas, ezüstös bundájú nőstényfarkas vergődött a jégtáblák között, fél testtel már a víz alatt, a másikkal próbált kapaszkodni. A szemei rettegést tükröztek – de valami mást is. Valamit, amit az ember ritkán lát egy vadállatban: könyörgést.

– Az anyja szentit… – szaladt ki Gábor száján.

Gyorsan felkapta a vontatókötelet, amit mindig a fülkében tartott, és a part közelébe mászott. A jég ropogott alatta, de nem érdekelte. Letérdelt, kinyújtotta a kezét.

– Gyere ide, gyönyörűség… ne add fel, hallod? – súgta, miközben lassan, óvatosan közelítette felé a kötelet.

A farkas szinte ösztönösen mozdult. Hagytad volna, hogy elmerüljön, mondták volna sokan. De Gábor nem tudott csak úgy elmenni mellette. Valami megmozdult benne. És amikor végre sikerült a kötelet a nőstény egyik mellső lábára hurkolni, teljes erejéből húzni kezdte.

A jég recsegett. A farkas nyüszített. De végül… kiszabadult.

Gábor zihálva rogyott le a hóba, miközben a kimerült állat a parton feküdt, teste remegett. A férfi nem közeledett, csak figyelte. Néhány perc múlva az állat lassan felemelkedett, egy pillanatra Gáborra nézett, majd eltűnt az erdő sűrűjében.

Vissza a jelenbe…

Azóta eltelt két hét. Gábor újra a kamion volánja mögött ült, az országot járta, ahogy mindig.

A farkas esete néha eszébe jutott, de kezdett elhalványulni, mint egy különös álom. Egészen csütörtökig.

Egy kanyargós hegyi úton haladt éppen, mikor hirtelen furcsa érzés kerítette hatalmába. Egy belső hang súgta: lassíts! A keze automatikusan a fékhez nyúlt.

– Valami nincs rendben – mormolta.

Néhány perccel később egy éles kanyarban hatalmas, kidőlt fenyő állta el az utat.

– A mindenit! – kiáltotta fel, és kiszállt.

A járművet biztonságosan félreállította, majd elindult, hogy megnézze a fát. Már a telefonjához nyúlt, hogy segítséget hívjon, amikor valami neszre lett figyelmes. Halk, alig észrevehető nesz. Mint amikor valaki figyel… A szeme a sűrűre szegeződött.

És akkor meglátta őket.

A hólepte bokrok között sárgán izzó szempárok jelentek meg. A farkasok.

 

Gábor szinte megdermedt, ahogy az ismerős, sárgás fényű szempárok felvillantak a fák között.

Legalább öt farkast számolt meg, ahogy mozdulatlanul figyelték. A szíve hevesen dobogott, de furcsa módon nem érzett félelmet. Inkább… kíváncsiságot. És valami egészen különös, mély békét.

– Szóval… itt vagytok – mondta halkan, inkább csak magának.

Az egyik farkas lassan kilépett a bokrok közül. Nem volt kétség – ő volt az a nőstény, akit kiszabadított a jégből. Bundája már nem volt vizes és fáradt, most erőt sugárzott. Mellette, kissé hátrébb, három kölyök figyelte a férfit, mozdulatlanul. A nőstény közelebb lépett, egyenesen a kidőlt fához. Gábor nem mozdult. Egy pillanatra a farkas megállt, és egyenesen a szemébe nézett.

– Most… megmentettetek engem is, igaz? – kérdezte a férfi suttogva.

A farkas nem válaszolt – de a tekintetében ott volt minden. A megértés.

A visszafogadott élet ára. A természet törvénye.

A nőstény odalépett a kidőlt fához, és megrázta magát, mire a többi farkas is előlépett. Egyikük aláfúrta magát a törzs alá, másik a hó alól ásta ki a gyökérzetet. Nem tudták elmozdítani, de világos volt, hogy elvezették ide Gábort – figyelmeztették. Megmentették az életét.

A férfi pár másodpercig csak állt, aztán halkan megszólalt.

– Köszönöm… Tudom, mit tettetek.

A nőstény még egyszer ránézett, majd felegyenesedett, és finom morgással intett a kölyköknek. A falka egyetlen hang nélkül eltűnt az éjszakában, vissza az erdő mélyébe.

Egy új élet kezdete

Gábor még percekig állt ott, hallgatva a csendet, ami a farkasok távozása után maradt. A fenyők között sűrű köd szállt le, mintha a természet lepleként takarná be a történéseket.

Visszalépett a kamionjához, és remegő kézzel elővette a telefonját. Tárcsázott.

– Halló, itt Kovács Gábor. Igen, az Északi-hegyi úton vagyok… egy kidőlt fa zárja el az utat. Kérek segítséget.

A diszpécser válasza közben Gábor tekintete a sűrűbe meredt.

Mi lett volna, ha nem lassít? Ha elütötte volna a fát? Ha a kamion lerepül az útról?

És akkor megértette. Nem a véletlen mentette meg. Nem a rutin. Nem az elővigyázatosság. Hanem azok a szemek a sötétből.

Napokkal később...

Barátjával, Szabó Pistával, ültek egy miskolci étteremben. Gábor mesélt. A fa, a farkasok, a szempárok. A csend, a megmentés.

Pista hitetlenkedve rázta a fejét.

– Te teljesen megbolondultál. A farkasok nem gondolkodnak így. Nem tudják, hogy segítettél rajtuk.

Gábor bólintott, mosolygott, de a szeme komoly maradt.

– Lehet. De én tudom, mit láttam. És azt is tudom, hogy azóta más vagyok. Másképp látom a világot.

– Csak egy állat volt, Gabi. Nem angyal.

Gábor elmosolyodott, elővette a telefonját, és megmutatott egy képet: hóba taposott mancsnyomokat, tökéletes sorban. A kép a fa melletti útpadkán készült, mielőtt eltűntek volna az erdőben.

– Angyal vagy nem, megmentettek. És ezt nem felejtem el.

Pista csak legyintett, de belül őt is megérintette valami.

Epilógus

Tavasszal Gábor visszatért ugyanarra az útra. Most már rendszeresen hordott magánál egy doboz kutyaeledelt – csak úgy, biztos, ami biztos. Megállt a hídnál, ahol annak idején megmentette a nőstényt. A jég már elolvadt, madarak csiripeltek a fák között.

Letett néhány darab ételt egy kőre, majd leült a híd szélére. Nem várt semmit. Nem is kellett. Mert belül már minden megváltozott.

Ahogy lenyugodott a nap, a távolból egy mély, de szelíd üvöltés hallatszott. Majd egy másik. És még egy.

Gábor csak mosolygott.

– Tudom, hogy ott vagytok.

És biztos volt benne: a farkasok nem felejtenek.

 

 

2025. március 27. (csütörtök), 08:47