Feladta az egyetemet, hogy a nagyapja mellett lehessen – de egy váratlan látogató felforgatta az életét

Feladta az egyetemet, hogy a nagyapja mellett lehessen – de egy váratlan látogató felforgatta az életét

 

Az előszobában álltam, és a korlát lepattogzott festékét bámultam. Hányszor is említette Nagypapa, hogy meg kellene csinálni? Számtalanszor. /És én mindig azt mondtam, majd ha lesz időm\./

Az idő. Az az egy dolog, amiből már egyikünknek sem volt túl sok.

Benéztem a régi, kopott ajtón. A ház illata ugyanaz maradt: régi könyvek, kávé és az a fenyőillatú tisztítószer, amit Nagypapa azért használt, mert Nagymama szerette.

Néhány dolog sosem változik, még akkor sem, ha minden más összeomlik körülötted.

– Te vagy az, fiam? – szólt ki a szobájából, a hangja gyengébb volt, mint ahogy emlékeztem, de még mindig ott volt benne az a jól ismert melegség.

– Igen, Nagypapa. Én vagyok az – feleltem, miközben a vállamon nehézkedő sporttáskával elindultam felé.

Az ágyban ült, jóval soványabb volt, mint amikor utoljára láttam, egy hónappal ezelőtt a videóhívásban. A hospice nővér figyelmeztetett, de szemtől szemben látni… egészen más volt.

Az arca beesett, a ruhái lógtak rajta, de a szeme még mindig csillogott.

– Na, ne csak bámulj rám, mint valami kísértetre! Gyere ide, ölelj meg ezt a vénembert!

Átöleltem, óvatosan, mintha madárcsontokból lenne. Olyan törékenynek tűnt.

– Nem kell úgy bánnod velem, mintha porcelánból lennék, Marci – nevetett, miközben hátba veregetett.

– Még nem haltam meg.

– Nagypapa… – csóváltam a fejem.

– Ugyan már, ne legyél ilyen komor – legyintett. – Ha nem viccelhetek róla, akkor minek ez az egész?

Elkezdtem igazgatni a párnáit, megnéztem a gyógyszereit az éjjeliszekrényen, de közben a szívem összeszorult. A szüleim halála óta, tízéves koromtól kezdve ő jelentette számomra az egész világot.

Amint a nővér hívott, és elmondta, milyen gyorsan romlik az állapota, azonnal hazaindultam.

– Szóval, a közösségi főiskola hőse most ápolónak állt. Szép karrierváltás – jegyezte meg. – Azt mondtam neked, hogy maradj az iskolában, Marci...

Összerezzentem. – Nem hagytam ott. Csak halasztottam. Visszamegyek, amint te...

Megszólalt a csengő, félbeszakítva a beszélgetésünket.

Ránéztem, és láttam rajta, hogy ő is ugyanolyan meglepett, mint én.

– Talán megint azok a vallásos emberek – morogta. – Mondd meg nekik, hogy már megtaláltam az üdvösségem a whiskey-ben és a westernfilmekben.

Forgattam a szemem, és elindultam az ajtó felé.

Amikor kinyitottam, a szívem egy pillanatra megállt.

– Niki? Te meg mit keresel itt? – kérdeztem döbbenten.

Ott állt a tornácon, a kezében egy alufóliával letakart tálat szorongatva, és bizonytalan mosollyal az arcán.

– Anyu látta, hogy megérkeztél – emelte meg a tálat. – Gondoltuk, jól jönne valami ehető nektek.

– Szóval nem a te főztöd? – csúszott ki a szám reflexből, a régi, jól megszokott ugratások visszaköszöntek.

A szemöldöke felhúzódott. – Azta. Merész vagy valakihez képest, aki négy éve eltűnt.

– Bocs – hebegtem, miközben elvörösödtem. – Csak… úgy tudtam, hogy férjhez mentél. San Franciscóba.

– Igen… – nézett hátra a válla fölött. – De most nem ez a megfelelő pillanat, Marci.

Ekkor egy kis alak bújt elő a lába mögül. Egy kislány, olyan hat év körüli, Niki szemeivel. Egy kopott plüssnyuszit szorongatott, és olyan gyanakvóan nézett rám, ahogyan csak a gyerekek tudnak.

– Lili, köszönj szépen Marcinak. Ő Józsi papa unokája – mondta Niki.

Leguggoltam a kislány szintjére, és rámosolyogtam. – Örülök, hogy megismerhetlek, Lili. Hogy hívják a nyuszit?

Hosszasan vizsgált, majd suttogva válaszolt: – Muffin.

– Szóval… bejöhetünk, vagy…? – kérdezte Niki, és oldalra billentette a fejét.

– Persze – léptem félre, hogy beengedjem őket.

– Az Niki hangját hallom? – kiáltott ki Nagypapa a szobájából.

– Egyetlen és utánozhatatlan! – válaszolt vissza Niki, majd rám nézett, furcsa kifejezéssel az arcán, amit nem tudtam megfejteni, aztán bevezette a kislányát.

Én csak álltam ott, a folyosón, mozdulatlanul. Niki visszatért. Egy kislánnyal.

Mi minden történt még, amíg én távol voltam?

 

Egy héttel azután, hogy hazaértem, már kialakult egyfajta napi rutin. Nagypapával a nappaliban ültünk, és én próbáltam valami nyugalmat sugározni felé, miközben ő engem figyelt – aggódva, de egyfajta feszültséggel is a tekintetében.

– Nem áldozhatod fel értem az életed, fiam – szólalt meg végül.

– Mi lesz az iskoláddal? Már majdnem befejezted.

Megvontam a vállam, próbálva könnyedén venni a dolgot. – Már mondtam, hogy csak halasztottam. Az iskola megérti.

– És utána mi lesz? – nézett rám élesen. – Hogy fogod befejezni? Eddig meg tudtuk osztani a költségeket, alacsonyan tudtuk tartani a diákhitelt, de most…

– Jelentkeztem állásokra – vágtam közbe. Ami igaz is volt. Csak… nem volt teljes az igazság. – Meg fogom oldani, ígérem, Nagypapa.

– Attól tartok, nem lesz olyan egyszerű – felelte.

– Rád hagyom a házat meg ami kis megtakarításom van, de az nem fog sokáig kitartani – sóhajtott. – Fizetni kell majd az ingatlanadót…

Hirtelen heves köhögés tört rá. Azonnal odamentem, és türelmesen megvártam, amíg alábbhagy, majd vizet adtam neki.

– Ne aggódj miattam – suttogtam. – Megoldom.

Naponta órákat töltöttem azzal, hogy jelentkezéseket küldözgettem. Boltba, étterembe, irodába – bármi jó lett volna. De igaza volt. Nem volt elég.

Másnap bevittem a laptopomat a szobájába, hogy lássa, tényleg próbálkozom.

– Van valami esély? – kérdezte, miközben figyelte, ahogy az álláshirdetéseket böngészem.

– Talán… néhány – mondtam, kerülve a részleteket.

A szemében egyre mélyebb aggodalom ült. Pár nappal később nehéz, mégis elkerülhetetlen döntést hoztam.

– Találtam munkát – mondtam neki reggelinél, és megpróbáltam lelkesnek tűnni. – Részmunkaidős recepciós leszek egy belvárosi irodában.

Hazudtam. De a megkönnyebbülés az arcán... megérte a bűntudatot, ami belül marcangolt.

Aznap este Niki vacsorát hozott. Evés után kimentünk a hátsó verandára. Lili a kertben szaladgált, szentjánosbogarakat kergetett. A kacagása megtöltötte a langyos nyári estét.

– Ma hazudtam a nagyapámnak – vallottam be, miközben a kezemet bámultam. – Azt mondtam neki, hogy találtam munkát. Küldtem vagy tucatnyi jelentkezést, de semmi. Valószínűleg holnap se lesz. És amíg ez megy, ő nem hajlandó nem aggódni… ezért hát… hazudtam.

Niki csendben figyelte a lányát, majd megszólalt.

– Lili délután kettőig oviban van. Nekem most nincs munkám. Itt tudok lenni vele, amíg te „dolgozni mész.” Csak társaság kell neki, nem?

Ránéztem, meghökkenve. – Megtennéd?

– Persze – mosolygott enyhén. – Ha ez segít neki megnyugodni.

Együtt ültünk a sötétedő kertben. Csendben, gondolatainkba mélyedve.

– Néha úgy érzem, az életnek többről kellett volna szólnia – mondta hirtelen Niki. – Mintha valahol rossz irányba fordultunk volna.

– Igen – suttogtam. – Megvolt a terv: diploma, munka, kis lakás a belvárosban. Most meg itt vagyok… a Papival. Semmi sem úgy alakult.

– Nekem se – bólintott. – A válás után semmim sem maradt. Haza kellett jönnöm. Ez nem az a „mindörökké”, amit elképzeltem.

Meg akartam fogni a kezét, de végül nem tettem. Visszaejtettem a kezem a verandára.

– Nekem nem volt „mindörökkém”… de tudom, milyen, mikor kirántják alólad a talajt, és minden újrakezdődne, csak már semmi sem biztos.

– Fura, hogy végül mindig visszakerülünk oda, ahonnan indultunk – mosolygott Niki. A tornác lámpafényében a szemeiben valami meleg és ismerős tükröződött.

Ránéztünk egymásra. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha minden év, ami elválasztott minket, eltűnt volna. Ekkor Lili odaszaladt hozzám, megfogta a kezem, és kérlelt, hogy segítsek neki elkapni egy különösen gyors szentjánosbogarat.

A napok elkezdtek ritmust venni. Reggelenként Niki jött, vigyázott Papira, én pedig a könyvtárban kerestem állást.

Aztán egy nap, mikor hazaértem, tompa puffanást hallottam a hálószobából.

Berohantam. Papi a földön volt, próbált feltápászkodni. A szívem a torkomban dobogott.

– Jól vagyok – lihegte. – Csak megszédültem.

– Hívom az orvost – jelentettem ki, remegő kézzel.

– Ne cirkuszolj már – morgott, de nem ellenkezett.

Miután telefonáltam, rám nézett. Olyan arckifejezést láttam rajta, amit még soha: egyfajta elfogadást és mély fáradtságot.

– Elfáradtam, fiam – mondta csendesen. – Nem úgy… amit egy szundikálás megold.

Épp válaszolni akartam, amikor kinyílt a bejárati ajtó. Niki hangja hallatszott.

Amint belépett, látta az arcom, és rögtön értette.

– Mi történt? – kérdezte, mellé lépve.

– Csak egy kis esés – legyintett Papi. – Semmi komoly.

Később, mikor már aludt, Niki a konyhában talált rám. Próbáltam kávét főzni, de még mindig remegett a kezem.

Megfogta a karomat. – Hé. Most rendben van.

Te is rendben vagy. Lélegezz, Marci.

Leültem, a fejemet a kezembe temettem. A valóság gyorsabban utolért, mint reméltem.

Aznap délután Lili büszkén hozott egy rajzot.

– Ezt Józsi papának csináltam, hogy jobban érezze magát!

Pálcikaemberek egy virágos mezőn, kézen fogva: én, Niki és Lili. Valami megmozdult bennem. Egy érzés, amit nem tudtam megfogalmazni.

Három nappal később felhívott egy rehabilitációs központ. Behívtak állásinterjúra – adminisztratív pozíció, a szakmámhoz közel.

De aznapra volt időzítve Papi kontrollvizsgálata is.

– El tudom vinni – ajánlotta fel Niki. – Neked menned kell arra az interjúra.

– Tényleg megtennéd? Ennyi minden mellett?

– Azért vagyunk itt egymásnak – mondta mosolyogva.

Az interjú után, bizakodva tértem haza, de ahogy ránéztem Nikire, összeszorult a gyomrom.

– Hogy van?

– Az út kimerítette – felelte halkan. – Azóta alszik.

Bementem hozzá. Az ágyban feküdt, szemét lehunyta, a légzése sekély volt.

Másnap reggel arra kért, segítsek átültetni a foteljába az ablak mellé.

– Madarakat akarok nézni – mondta.

Betakartam, odakészítettem a vizet, gyógyszert. Elégedettnek tűnt, ahogy a kertet nézte, amit évtizedeken át gondozott.

Délutánig nem mozdult. Aztán… túl csend lett.

Amikor megérintettem a kezét… tudtam.

A nyugalom. A hideg.

Elment.

– Ne… – suttogtam, és letérdeltem mellé. – Kérlek, ne…

Nem tudom, mennyi ideig térdeltem ott. Percek? Órák? Nem számított.

A világ megszűnt.

Niki csak akkor jelent meg mellettem, mikor már nem is érzékeltem a külvilágot.

– Marci… – szólított halkan. Aztán meglátta az arcom, és csak annyit mondott: – Ó, Marci…

Leült mellém, és magához húzott. Nem szólt, nem próbált vigasztalni. Csak tartott, miközben darabokra hullottam.

A temetés után találtam meg a levelet.

Az éjjeliszekrényen volt, egy egyszerű fehér borítékban, remegő kézírással: „Marcinak.”

A foteljába ültem – most már az enyém volt – és remegő kézzel bontottam fel.

„Fiam –
Minden egyes nap büszkévé tettél. Most azt kérem tőled, hogy élj. Kövesd az álmaid. Szerezd meg a diplomád, és változtasd meg a világot. Ha nehéz lesz, emlékezz: mindig veled vagyok.
Élj, Marci. Kettőnkért is.
Szeretettel: Papi.”

Többször is elolvastam, amíg el nem homályosodott a könnyektől. Aztán gondosan összehajtottam, és a pénztárcámba tettem.

Aznap délután felhívtam a rehabilitációs központot, és elfogadtam az állásajánlatot. Nem volt tökéletes, de elég ahhoz, hogy talpon maradjak és visszatérjek az egyetemre.

Egy héttel később Niki vacsorára hívott át a szüleihez.

A ház melegsége azonnal átölelt – az otthoni főzés illata, Lili csacsogása, ahogy megmutatta a legújabb rajzait.

Emlékeztetett a régi vacsorákra: előbb a szüleimmel, később csendes esték Papival.

Vacsora után, miközben a szülei Lilivel játszottak a nappaliban, Nikivel együtt mosogattunk a konyhában.

– Tudod – mondtam, miközben egy tányért adtam neki – először érzem úgy hosszú idő óta, hogy nem várok valami rosszra.

Rám nézett, a konyharuha megállt a kezében. – Talán itt az ideje, hogy ne csak várjunk. Hanem tegyünk is érte, hogy jó legyen.

Egyre közelebb kerültünk. Kéz a kézben, nedvesen, ott álltunk a kis konyhában.

– Van valami, amit már régóta szeretnék… – suttogtam.

Mosoly jelent meg az arcán, ami a szeméig ért. – Akkor ne várj.

Az első csók óvatos volt, bizonytalan… majd egyre biztosabb. Mint amikor hazaérsz, és rájössz, hogy minden ott van, ahol hagytad – csak valahogy mégis jobb lett.

– Anya megcsókolta Marcit! – hangzott egy boldog kis sikoly a bejáratból.

Nevetve húzódtunk el. Lili állt ott, hatalmas szemekkel. Mögötte a szülei, sokatmondó mosollyal.

Ez nem az az élet volt, amit terveztem.

De lehet, hogy pontosan az volt, amire szükségem volt.

2025. március 27. (csütörtök), 08:04