‼️ Ez a férfi altatót tett a felesége ételébe, hogy titokban átsurranjon a szeretőjéhez… De mikor hajnali ötkor hazament, valami olyat látott a nappaliban, amitől azonnal elsápadt – és talán azóta is remeg… ??? Gábor felesége, Éva csak egy fejfájás elleni gyógyszert kért. Vagy inkább kettőt. De amit kapott, az altató volt… Gábor pedig ezután csendben kiosont a házból, hogy eltöltsön egy „emlékezetes” estét a fiatal, kacér Katával. Ami utána jött, arra viszont ő maga sem volt felkészülve… Reggel, mikor hazatért, a fény már égett, az ajtó nyitva volt… És amit odabent látott… az mindent megváltoztatott. ? Tovább a döbbenetes fordulatokkal teli történethez a hozzászólásban! ?? ? Olvasd el a történetet az első kommentben!

A férfi altatót tett a felesége ételébe, és titokban a szeretőjéhez ment. De mikor visszatért, olyat látott otthon, amitől azonnal megőszült.

Gábor nem is tudta pontosan, mikor kezdte idegesíteni a felesége. /Azért vette el Katát, mert „ideje volt már”\./

Az anyja állandóan a fejéhez vágta, hogy lassan harminc, és még mindig nőtlen, neki meg már alig van ideje megvárni az unokákat, meg egyéb hasonló nyavalygások.

Éva, a kolléganőjük, nemrég kezdett náluk dolgozni. Teljesen átlagos lány volt. Nem, nem volt csúnya, de szépnek sem lehetett nevezni.

Egyszerű lány. Leülsz vele beszélgetni, és két perc múlva már el is felejted. Gábor komolyan kezdett azon gondolkodni, hogy lehet, az anyjának igaza van – ideje lenne megnősülni.

Elsősorban, mert borzalmasan unta már az otthoni rendetlenséget. Annyira, hogy szinte már haza sem akart menni. És mennyi időt elpazarolt arra, hogy összeszedje a szerteszét heverő zoknikat, miközben tisztát nem talált, és semmit sem tudott enni, mert a mosogató mindig tele volt.

Gábor rájött, eljött az ideje a „kőgyűjtésnek” – vagy legalább a zoknik és egyéb szanaszét guruló dolgok begyűjtésének. Ha ő valamibe belefogott, akkor azt rendesen csinálta.

A takarítás például gyakran elvitte a fél napját. De aztán minden ragyogott. Ilyenkor este Gábor már ki sem mozdult.

Fáradt volt, de imádta, mikor egy szép, tiszta lakásban ülhetett a tévé előtt, teát kortyolgatva. De ne gondoljátok, hogy Gábor önző volt. Nemcsak azért gondolt arra, hogy feleséget kéne szereznie, mert valakinek takarítani kellene, hanem mert már unta az ipari húsgombócokat és fagyasztott pelmenyiket.

Ez volt a második ok. Gábor készült arra, hogy szeresse a feleségét. Ő, elvileg, minden nőt szeretett.

Az anyja csak a fejét csóválta: „Egyszer még megölnek a nők, fiam. Mind összefognak és elásnak!”

Gábor csak nevetett.

– „Jaj, anyu, ne beszélj butaságokat, rengeteg nőt boldoggá tettem már.”

Az anyja ilyenkor a konyharuhával csapta fejbe. – „Ne beszélj már hülyeségeket!”

Gábor szeretni akarta a feleségét, úgy igazán. Nem volt biztos benne, hogy hű tud maradni hozzá, de megígérte magának, hogy megpróbálja. Elvégre más férfiak is együtt élnek ugyanazzal a nővel évekig – miért ne tudná ő is?

Nagyon gyakorlatiasan állt a házasság kérdéséhez. Először végignézte az összes ismerős lányt…

Szebbnél szebbek voltak, de egyiküket sem tudta elképzelni feleségként. Aztán jöttek a kolléganők – még a férjesek is. Gábor bízott magában – ha nagyon akarná, elcsábíthatna bárkit. De megint: semmi.

Nem akadt senki, akivel szívesen megosztotta volna az életét. Őszintén megmondta anyjának, hogy már mindenkit végignézett. Nincs megfelelő, szóval anyának még várnia kell, amíg jön valaki új.

Az anyja megint fejbe kólintotta a konyharuhával. – „Te fecsegő, egyszer se fáj még a nyelved?”

– „De anyu, komolyan. Te szívből keresnél nőt vagy fejjel?”

– „Szívből, hát hogy máshogy?”

– „Aha, de az a baj, hogy ha úgy döntök, hogy a szívemre hallgatok, mire felébredek, ott fekszik mellettem, és az agyam már kiabál: 'Ilyen nekünk nem kell!'”

– „Gábor, te csak viccelsz mindig!”

– „És öt év múlva mi lesz belőlem, anyu? Pocak, kopaszodás, a lányok meg futnak, amerre látnak!”

– „Hagyjál már ezekkel! Te még sokáig jó partinak számítasz.”

Gábor anyjánál nem járt olyan gyakran, mint szerette volna, de ha ment, mindig palacsintát rendelt. – „Anya, ha találok valakit, aki ugyanígy tud palacsintát sütni, azonnal elveszem, ígérem!”

– „Még akkor is, ha félelmetes és rémes?” – nevetett az anyja. – „Te semmirekellő!”

Egy este Gábor jókedvűen jött ki a munkahelyéről. Otthon rend volt – két napja nagytakarítást csinált.

Aznapra nem volt semmi program, úgy döntött, lassan hazasétál, és „tengeri fóka módra” végignyúlik a kanapén.

Átvágott a parkon. Igazi vénasszonyok nyara volt. A levelek pirosak, sárgák, barnák – néha zöldek is. A nap sütött, pókhálók lebegtek a levegőben. Mindenki mosolygott – dolgozós nap volt ugyan, de a park tele volt babakocsis anyukákkal, nagyszülőkkel, fiatal párokkal.

Gábor fütyörészett. Akkor már elment a pad mellett, amin egy lány ült és könyvet olvasott. De hirtelen megállt. Éva. A munkahelyükről.

Volt ideje. Kedve is. Odament.

Nem nézte őt feleségjelöltnek, még csak alkalmi flörtnek sem. Csak érdekelte, ki ez a lány, mi fújta őt ide. Hallotta már, hogy a munkahelyen dicsérik.

– „Szia.”

Éva felnézett a könyvből. Megismerte. – „Szia.” – majd visszanézett a könyvre.

Gábor kissé lefagyott. A lányok általában másképp reagáltak rá. Már épp menni akart, de a férfiúi hiúság nem hagyta.

Leült mellé a padra.

– „Ön is szereti az őszt a parkban?”

Éva felnézett. – „Szeretem, ha nem zavarnak. Vagy legalább nem ilyen sablonos módon.”

– „Sablonos?!”

Gábor megütközött. Minden más nő most csüngött volna a szavain.

Ő pedig itt… teljesen zavarban volt.

– „Rendben, nem zavarom tovább.”

Őszintén szólva, azt hitte, a lány mond majd valami visszatartót. De Éva csak ennyit mondott:

– „Viszlát.” – és visszanézett a könyvre.

Gábor rápillantott a címre. „Feltört szántóföld” – valami ismerős. Tényleg, ezt olvasták iskolában. De hogy miről szólt, azt már nem tudta.

Séta közben a jókedve teljesen elpárolgott. Egy jelentéktelen kis egérlány – és mégis tönkretette az egész estéjét.

Gábor hazaért, levetkőzött, és akkor jutott eszébe, hogy nem ment be a boltba, ahogy tervezte. Kinyitotta a hűtőt – ragyogóan tiszta volt belül, és teljesen üres. Sóhajtott, újra felöltözött, és elment vásárolni.

Dühében két hatalmas szatyornyi kaját vásárolt. Telepakolta a hűtőt, megcsinált pár szendvicset, töltött egy pohár tejet, és leült a tévé elé. Beleharapott – majd összehúzta a szemét.

Szardíniát kent a csokis krémre. Ő vajat, sajtot, felvágottat akart… Hogy lett ebből ez a…? A francba, ez a szürke egér teljesen felzaklatta!

Éjjel nem tudott elaludni. Hogy lehet, hogy ez a lány ennyire nem veszi őt emberszámba? Talán tudja, hogy nem szép, és ezért nem foglalkozik a férfiakkal?

Másnap reggel, mintha semmi sem történt volna, bement dolgozni. A női kollégák rögtön felpezsdültek – valaki kávét ajánlott, más flörtölős kérdéseket tett fel. Gábor mindenre válaszolt, néha még egy-egy fenékre paskolás is belefért. Nevetés, csicsergés – minden a szokásos volt.

Éva ott ült a helyén, pötyögött a laptopon és kávét szürcsölt. Gábor most vette észre a száját – formás, telt. Ha egy kis rúzst használt volna, a férfiak eszméletüket vesztették volna.

Elkezdte vizsgálgatni. Szürke, bő ruha, nem olcsó, de legalább két számmal nagyobb. Haja sűrű, de színezett vagy eredeti? És a szeme? Szemüveg mögött rejtőzik.

Gábor komolyan elgondolkodott: vajon ez a lány direkt rejtegeti önmagát? És ha igen, miért? Vagy egyszerűen nincs ízlése?

A fejéből nem tudta kiverni. Éva egyre több helyet foglalt el a gondolataiban.

Hétvégén az anyjánál járt, és nem bírta ki:

– „Anyu, te okos nő vagy. Mondd, egy szép lány képes direkt csúnyának mutatkozni? Bő ruha, ronda szemüveg, eldugott haj… Miért csinálná ezt?”

– „Két lehetőség. Egy: nagyon megsebezték, és nem akar férfit. Vagy kettő: karriert épít, és a férfiak csak hátráltatják.”

Gábor csak bólogatott, de egyik sem tűnt igazán Évára illőnek. Nem tudta kiverni a fejéből. Aztán újra a parkban sétált, gondolatokba mélyedve – és beleütközött valakibe.

Éva volt az.

Ő is belefeledkezett a könyvébe. Leesett, a szemüvege is messzire repült.

Segített neki felállni.

– „Elnézést, nem vettem észre.”

– „Én sem láttam, hova megyek.”

Egyszerre mondták – és elnevették magukat. Éva a könyökét dörzsölgette, a nevetése olyan volt, mint ezüstcsilingelés. A szemüveg a földön, Gábor meglátta a szemét – smaragdzöld, mély tekintet, hosszú, göndör szempillák. A haja is előbukkant a festék alól – eredeti vöröses fények!

Felvette a szemüveget, a könyvet, odaadta neki.

– „Melyik irányba megy? Elkísérhetem, mielőtt újra ledönt valakit.”

– „Ha nemet mondok, úgyis hozol érveket, miért kísérj el. Ha igent, időt spórolunk.”

Gábor meglepődött. Pontosan ezt készült mondani.

Sétáltak. A könyvről beszélgettek.

– „Tudja, múltkor is ezt olvasta. Iskolában tanultuk, nem?”

– „Igen. De miért kérdezi?”

– „Fura. Iskola után senki sem veszi elő ezeket a könyveket.”

– „Én meg pont nem így gondolom. Egy könyv, film, vagy akár egy vélemény is más értelmet nyer, ha más életkorban olvassuk újra. Ahogy nő az ember, a látásmódja is változik. Gondoljon bele, hogyan nézett a hajléktalanokra tízévesen… és most?”

Gábor tátott szájjal hallgatta. Ez a lány él, vibrál, gondolkodik. Nemcsak szép – okos is.

De Éva megzavarodott. Rájött, hogy talán túl sokat mondott.

– „Elnézést, mennem kell.” – És eltűnt a fák között.

Ettől a naptól kezdve Gábor nyugtalan lett. A lány továbbra sem vett róla tudomást. Ő viszont teljesen belehabarodott.

A munkahelyen egyre nevetségesebben próbált közeledni hozzá – virág, kávé, megjegyzések… Éva viszont mindet visszautasította. Egy délután, amikor a férfi által hozott kávé kiömlött az egész jelentésre, Éva felállt az asztaltól, odament Gáborhoz, és megkérdezte:

– „Gábor, mit akar tőlem? Lefeküdni velem? Jó. Legyen. De utána végre békén hagy?”

Gábor döbbenten nézett rá.

Valójában mit akar? Lefeküdni vele? Nem.

Ő azt akarta, hogy Éva ott maradjon. Hogy része legyen az életének.

Az irodában mindenki elnémult. Éva haragjában szép volt. A haja kibomlott, a szemüveget a kezében tartotta, az arca vöröslött – istennő volt. Mikor észrevette, hogy mindenki őt nézi, gyorsan visszavette a szemüveget, feltűzte a haját, és kisétált.

– „Ez nem egy egérke. Ez egy vihar.” – súgta az egyik férfikolléga.

Másnap Éva már úgy jött be, ahogy valóban kinézett. Magas sarkú csizma, szűk farmer, finom garbó, hanyag, mégis tökéletes frizura, és diszkrét smink. Az egész iroda elnémult. Gábor mérges lett – eddig csak ő tudta, milyen szép ez a lány. Most már mindenki tudja.

Szombat este Gábor, ahogy mindig, elvitte az anyját bevásárolni. Hetente egyszer ő vitte, hogy ne kelljen nehéz szatyrokat cipelnie. Nem tiltotta meg, hogy máskor is elmenjen boltba, de a főbb dolgokat ő intézte.

Vita közben voltak – anyja a legolcsóbb tejet akarta, Gábor pedig ragaszkodott a drágábbhoz, mondván: jobb minőség. Anyja nem akarta, hogy sok pénzt költsön rá, Gábor pedig azt mondta:

– „Annyi mindent költöttél rám egész életemben, ezt most hadd viszonozzam.”

És ekkor jelent meg Éva. Egy pillanat alatt meggyőzte Gábor anyját, hogy neki van igaza. A két nő együtt ment elöl, Gábor mögöttük, kissé értetlenül.

Nem tudta pontosan, mi történik, de rájött: ha nem akarja, hogy Éva eltűnjön az életéből, most jó, ha egérként viselkedik. Édesanyja rögtön felismerte a lányt, és valahogy rá is vette, hogy jöjjön fel hozzájuk palacsintázni.

Ott ültek az asztalnál, nevettek, beszélgettek – mindenféle hátsó szándék nélkül. Hazafelé a kocsiban Éva megszólalt:

– „Az ön anyukája valóban tudja, milyen az, ha valaki igazi.”

Nem fejezte be a mondatot, de Gábor megértette.

Egy hónappal később beadta a házassági papírokat.

Az esküvőjükön az egész irodai osztály mulatott. Gábor tudta: Éva a legszebb nő a világon.

De az esküvő előtt, a házasságkötő terem ajtajában Éva megállt, és azt mondta:

– „Gábor, szeretlek. Sok mindent megbocsátok majd neked. De ha egyszer megcsalsz, azonnal elveszítesz. Azonnal. Akkor már nem tudlak szeretni. Akkor számomra meghalsz.”

Gábor csak bólintott. Tudta, Éva komolyan beszél.

Éva tökéletes feleség volt. Tiszta otthon, rend, finom ételek. Túl tökéletes. Négy év után Gábornak egyre unalmasabb lett a steril rend. Néha úgy érezte, túl sima minden. És bár imádta a gyerekeket, sajátjuk nem jött össze.

Éppen ekkor ismerte meg Katát. A lány a földszinten dolgozott. Kacér, könnyed, elérhető. Gábor még mindig szerette Évát, de ahogy magát nyugtatta: „egy kis flört még nem bűn”.

Azt gondolta, ez csak feldobja a házasságát. Éva sosem nézte a telefonját, nem ellenőrizte – túl büszke volt ehhez. Gábor pedig ellazult. Élvezte a fiatalkori dicsőséget.

Katának bejött. A lány súgta a fülébe:

– „Vettem egy nagyon szexi fehérneműt. Gyere át.”

Gábornak tetszett az ötlet. Csakhogy Éva épp aznap este fejfájásra panaszkodott.

– „Hozol két gyógyszert, kérlek?” – kérte fáradtan.

Gábor kiment a konyhába, és nem fejfájáscsillapítót hozott, hanem két altatót – az anyja hagyta ott őket régen. Erősek voltak.

Beadta Évának, az pedig húsz perc múlva már mélyen aludt. Gábor felöltözött, elment Katához. Együtt töltötték az estét, Gábor az időt is elfelejtette.

Reggel ötkor ért csak haza. Felnézett az ablakra – világított a fény.

Felrohant. Belépett a nappaliba. És ott ült Éva a kanapén. Ragyogó mosollyal az arcán.

– „Lara… ébren vagy?” – kérdezte rémülten.

– „Képzeld, tegnap elmentem a klinikára, nem éreztem jól magam. Vért vettek. Az orvos este küldött üzenetet, de én már aludtam… Gábor, kisbabánk lesz!”

Gábor megdermedt. Leült. – „Kis… babánk?!”

– „Igen. Végre! Végre összejött!”

Felemelte Évát, pörgette a szobában, nevetve, mint egy őrült. Rég nem volt ilyen boldog. Vagy talán soha.

Gyorsan felöltözött, elindult dolgozni. Útközben már babakocsikat nézett az interneten, kiságyakat, még apró síléceket is. Képet küldött Évának, az pedig nevető emojikkal válaszolt: „Gábor, nyugodj már le, legalább fél évig!”

Aztán Éva nem válaszolt többé. Gábor azt hitte, alszik. De délután sem jött üzenet.

Felhívta – nem vette fel. Rohanva ment haza.

A lakás üres volt. Az asztalon ott volt Éva telefonja. Alatta egy cetli:
„Nézd meg a videókat a telefonban. Kettő van. Mindkettő neked szól.”

Gábor mosolygott. Biztos valami meglepetés. Elindította az első videót.

És majdnem elejtette a telefont. A videón ő volt… Katával. A tegnap esti „kaland”.

Hogy mikor rögzítette? Fogalma sem volt. Nem is nézte végig. Indította a másodikat.

Éva volt rajta. Konty, szemüveg, mögötte egy bőrönd.

– „Emlékszel, mit mondtam az esküvőnk előtt? Azt, hogy bármit megbocsátok… csak a hűtlenséget nem. Felhívtam anyádat. Te annyira biztos voltál magadban, hogy elfelejtetted őt figyelmeztetni. Ne keress. Ha meg is találsz, soha többé nem bocsátok meg. Isten veled, Gábor.”

A férfi leejtette a telefont. Fejébe temette a kezét. – „Mit tettem, Istenem?!”

Egész éjjel ott ült.

Reggel az anyjához ment.

– „Anya, segíts. Hol lehet most Éva? Hogyan kérhetek bocsánatot?”

– „Gábor, nagy hibát követtél. Talán a szülei tudják, hol van. De nem biztos, hogy elárulják.”

– „Igazad van! A szülei! Ők másik városban laknak.”

Azonnal elment hozzájuk. Évát ott nem találta, de biztos volt benne: ők tudják, hol van. Ám hiába – nem mondtak semmit.

Gábor minden barátnőt, ismerőst végighívott. Hetente visszament a szüleihez, könyörgött:

– „Csak beszélni akarok vele. Szeretem! Megőrülök nélküle!”

Az anyósáék hallgattak. Végül az anyja így szólt:

– „Gábor, megértheted. Éva soha nem bocsátja meg, ha mi eláruljuk, hová ment. Ő nem bírja a hűtlenséget.”

És Gábor tudta. Ezért úgy döntött, kivár.

Kiszámolta, mikorra várható a szülés. Aztán minden reggel a házuk előtt állt, étlen-szomjan, borostásan. Öt nap múlva megjelentek a szülők – taxival. Gábor követte őket.

A kórháznál megálltak. Gábor bement a recepcióra.

– „A feleségem itt szült.” – mutatta az igazolványát.

– „Igen. Már meg is szülte. Ikrek. Egy fiú és egy lány.”

Gábor elsírta magát.

– „Megnézhetem őket?”

– „Második emelet, hetes szoba.”

Benyitott. Éva ott ült az ágyon, a szülei mellette, karjában a babák. Gábor nem mert megszólalni.

De a nagypapa megszólalt:

– „Lariska, beszélnél vele? Fél éve a kocsiban alszik. Tönkrement. Hibázott, de bűnhődött. A gyerekeknek nem kell olyan apa, aki lecserélhető. De ő nem ilyen. Ugye tudod?”

Éva nem szólt. Aztán megszólalt:

– „Akkor hol van most? Tudta, hogy szülni fogok. Hol volt?”

Ekkor egy hang szólt kintről:

– „Éva! Ha megbocsátasz, a világ legjobb férjét kapod. A gyerekeink a legjobb apát. Akkor jöttem rá, mennyit érsz, mikor elveszítettelek. Kérlek, adj egy esélyt. Egy esélyt – miattuk.”

A szülők csendben kisétáltak. Fél óra telt el. Semmi nesz. Az apja kinyitotta résnyire az ajtót.

Gábor ott ült az ágyon, karjában az ikrekkel. Éva a vállára hajtotta a fejét.

A nagyszülők csak bólintottak. És hazamentek.

Mert minden jó, ha a vége jó. ??❤️

 

2025. április 05. (szombat), 11:24