79 éves vagyok, és örökbe fogadtam egy kiskutyát – az egész családom kiakadt! De tudod mit? EZ VOLT ÉLETEM LEGJOBB DÖNTÉSE! ❤️?
Málna – Egy kiskutya, egy öregasszony, és egy család, ami nem tudott szeretni
Nem mondanám, hogy váratlanul jött az ötlet. Már régóta motoszkált bennem valami. /Egy vágy, egy hiány, amit se a könyvek, se a rádió, se a nyugdíjas klub nem tudott betölteni\./
Egyik reggel, amikor megint csak a kávémat kavargattam, egy gondolat úgy megült a fejemben, mint őszi dér a levélen: kell nekem egy kutya. Nem egy öreg, fáradt jószág, hanem egy kiskutya. Valami, ami él, mocorog, játszik, szuszog, és vár engem haza – még ha csak a boltig megyek is.
Másnap elmentem a menhelyre. Nem szóltam senkinek. Még a szomszéd Ilonának se. Ott volt ő. Egy kis barna tacskószerű valami, gülü szemmel, ferde füllel.
Hazahoztam.
Három nappal később, vasárnap délelőtt, megjelent Eszter. A menyem. Hát, ha valaki tud nézni úgy, mint a pedagógus, akinek leöntötték kávéval a dolgozatkupacát, az ő volt.
– Mi ez a… izé? – kérdezte, mintha egy döglött patkányt talált volna a konyhakövön.
Málna akkor épp a papucsomat rángatta játékból.
– Kiskutyám – válaszoltam mosolyogva. – Ő Málna.
– Mama, ugye csak viccelsz?
– Nem viccelek. Szükségem volt társaságra.
– Egy kutyára?! Ebben a korban? – fújt egyet, mint a gőzmozdony. – Maga alig tud lejönni a buszról! Ki fogja sétáltatni? Mi van, ha elesik? Ez felelőtlenség!
Felelőtlenség… Mintha valami tizenhat éves lennék, aki titokban hazahozott egy piercinget.
– Eszter, nem vagyok gyámoltalan. És nem is várom el, hogy te foglalkozz vele.
– Ez nem öröm, mama. Ez teher. Mégis mit gondolsz, mi lesz, ha maga rosszul lesz? Ki fogja elvinni ezt a… izét?
Málna közben odakuporodott a lábamhoz. Rám nézett. Mintha tudta volna, hogy róla van szó. Megsimogattam a fejét.
– Akkor majd elviszed te – mondtam halkan.
Na, ezt nem kellett volna. Eszter hátralépett, karba tette a kezét, és olyan arccal nézett, mint aki most hallotta, hogy rákot kapott a paradicsompalántája.
– Hát ez hihetetlen! Miért kell mindig nekem mindent csinálni?
Aztán megfordult és kiment az udvarra. Ott voltak a gyerekei: a tizenkét éves Lilla és a tizenöt éves Bence. Ők legalább örültek.
– Mama! Ez a kutya nagyon cuki! – kiáltott Lilla, és már nyújtotta is a kezét Málna felé.
– Hogy hívják? – kérdezte Bence, miközben letérdelt.
– Málna – feleltem. – Szeretitek?
– Naná! – kuncogott Lilla.
Eszter rápirított.
– Gyerekek, elég volt! Most megyünk. Mama meg… gondolja át ezt az egészet, mielőtt még nagyobb baj lesz!
Aznap este sokáig ültem a konyhaasztalnál. Málna az ölemben szuszogott, én meg néztem ki az ablakon. Eszter szavai visszhangoztak a fejemben.
"Felelőtlenség. Teher. Te fogod elvinni."
De én éreztem, hogy valami bennem újra él. Hogy reggelente van kiért felkelni. Hogy valaki számít rám. Hogy nem vagyok többé teljesen egyedül.
Másnap Málna felpisilte a konyhaszőnyeget. Kicsit bosszankodtam, aztán nevettem.
– Úgy látszik, kezdünk összeszokni, te kis semmirekellő – suttogtam neki.
És ő rám nézett a kis gombszemeivel, és megnyalta a kezem.
Eltelt két hét, és Málna egyre ügyesebb lett. Már csak ritkán történt baleset a szőnyegen, és megtanulta, hogy a papucsom nem rágcsálnivaló. Én pedig… én újra nevettem. Olyanokat is, amiken régen csak legyintettem volna.
Aztán egyik este elájultam a konyhában.
Nem volt nagy dolog – legalábbis akkor azt hittem. Csak egy pillanat, amikor elsötétedett minden. Mire magamhoz tértem, a hideg kövön feküdtem, és Málna az arcomat nyalogatta. A szívem vadul vert, de nem éreztem fájdalmat. Inkább csak ijedtséget.
Másnap Eszter hívott, mert a gyerekek rábeszélték, hogy menjünk együtt fagyizni. Bevallom, jól esett, de aztán valahogy szóba került az ájulás. Megemlítettem mellékesen. Csak úgy. Hiba volt.
– Maga elájult? – Eszter szinte kiabált a telefonba. – És ezt csak most mondja el?!
– Kicsit szédültem, de már jobban vagyok – próbáltam nyugtatni. – Lehet, csak a front…
– Ez így nem mehet tovább, mama. Lassan ott tartunk, hogy Málna fogja hívni a mentőt!
Erre nem tudtam mit mondani. Aztán Eszter dühösen hozzátette:
– Eszter… – kezdtem, de nem hagyott szóhoz jutni.
– Tudja mit? Vigyázzon magára. De ha valami történik, nem tudom, mit fogunk csinálni. Mi nem tudunk kutyát tartani a lakásban. Bence allergiás is rá. És különben sem…
Letette.
Két napig nem hívott. A gyerekek sem. Málna is észrevette, hogy csendesebb vagyok. Egyik este, mikor leültem a fotelbe, odakúszott, és a fejemre hajtotta a mancsát. Sírtam. Nem hangosan, csak úgy csendesen. Mint aki már elfogadta, hogy néha még a szeretet is kevés.
A harmadik nap reggelén kopogtak.
Lilla és Bence álltak az ajtóban.
– Anya nem tudta, hogy eljöttünk – mondta Lilla suttogva. – De hoztunk Málnának egy új labdát. És magának… ezt.
Egy kis csomag volt az. Bence adta át. Egy fűszeres tea volt benne, meg egy cetli:
Megöleltem őket.
– Köszönöm, drágáim. Málna is boldog lesz.
A következő napok jobbak voltak. A szédülés elmúlt. A teától? A látogatástól? Talán mindkettőtől. Málna újra ficánkolt, és most már nem csak a szomszéd utcáig mentünk. Megkockáztattuk a Tisza-partot is. Egy bácsi meg is állított.
– Szép kis kutya. Az unokáé?
– Nem – mondtam büszkén. – Az enyém.
Egy héttel később megjelent Eszter. Arca fáradt volt, szeme sötét karikás. Nem köszönt, csak belépett.
– Bence elmondta, hogy itt voltak. És hogy maga megint gyengélkedik.
– Már jobban vagyok – feleltem, ahogy teát töltöttem neki. – Képzeld, már a Tisza-partra is lemegyünk Málnával.
– Ez az egész nevetséges – fújt egyet. – A gyerekek megsajnálják magát, és azt hiszik, hogy ez rendben van. De nem az. Egy kutya ilyen korban? Nevetséges.
– Miért olyan nehéz örülni annak, hogy boldog vagyok? – kérdeztem végre.
– Mert én tudom, mi lesz a vége! Maga elmegy, és mi maradunk itt egy kutyával, akit senki sem akart!
– Dehogyis… – ráztam meg a fejem. – Te nem maradsz itt. Málna velem marad. Addig, amíg csak lehet.
Eszter szeme sarkában megrebbent valami. Düh volt, félelem, fájdalom – talán mind egyszerre. Aztán csak ennyit mondott:
– Maga mindig mindent jobban tudott.
És elment.
Málna most is itt fekszik az ölemben. Időközben megtanult ülni, pacsit adni, és a póráz szóra már ugrik a kapuhoz. Én is jobban vagyok. Vagy csak boldogabb? Ki tudja.
Azt mondják, felelőtlenség volt. Hogy nem gondoltam végig. De én azt mondom: ez volt az első döntésem hosszú évek óta, amit teljes szívemből hoztam meg.
Eszter talán sosem fogja megérteni. Talán nem is akarja. De a gyerekek… ők már tudják. Tudják, hogy a szeretet néha bolond ötletnek tűnik. De az a bolondság meggyógyíthat egy megtört lelket.
Tanulság?
Soha nem késő újrakezdeni. Soha nem késő szeretni. Még akkor sem, ha mások kinevetnek, megítélnek, vagy egyszerűen csak nem értik.
Mert egy kiskutya nemcsak játék – egy kiskutya néha az utolsó esély arra, hogy valaki újra érezze: él.
2025. április 05. (szombat), 06:53
