Sírni kezdett a csecsemő, a kártya elutasítva — de egy idegen felállt, és elnémította az egész sort
A novemberi hideg és a cetli a kávéfőző mellett.
Soha nem gondoltam volna, hogy hatvanhat évesen újra pelenkát fogok venni, altatódalt dúdolni, és egy csecsemő sírására ébredni minden hajnalban. /Azt hittem, a legnehezebb éveim már mögöttem vannak\: elvesztett férjem betegsége, a kis nyugdíjjal való zsonglőrködés, a magány csendje, amely esténként rátelepszik az ember vállára\./
De aztán egyszer csak ott maradtam egy újszülöttel a karomban — és egy olyan fájdalommal a szívemben, melyet még a hétfői köszvény sem tudott elnyomni.
A lányomat, Nórát, mindig is érzékeny, törékeny léleknek ismertem. Gyönyörű volt, barna hajú, sötét szemű, mindent túl mélyen érző. Amikor megszületett a kisfia, Máté, a kórházban még olyan büszkén mosolygott. Úgy hittem, minden rendben lesz.
Aztán egy napon — pontosan fél évvel ezelőtt — furcsa volt a hangja reggel. Lementem a konyhába, és ott találtam őt, ahogy a kisbabát óvatosan leteszi a fotel mellé állított bölcsőbe.
– Anyu… – kezdte, és a hangja már akkor remegett. – Kimegyek egy kicsit levegőt szívni.
Azt hittem, túl keveset aludt. Azt hittem, csak kell neki pár perc csend.
– Persze, menj csak, drágám – mondtam. – Húzd össze a kabátod, hideg szél fúj.
A tej már főtt a lábasban, a kávé illata betöltötte a konyhát. Mire megkevertem a zabkását, ő már nem volt sehol.
A baj pedig másnap érkezett. Pontosan úgy, ahogy a hideg: halkan, könyörtelenül.
A kávéfőző mellett egy összehajtott papírt találtam. A betűk sietve, remegve íródtak:
„Anya, nem bírom tovább. Ne keress! Máté rád van bízva.”
A papír majdnem kiesett a kezemből. Újra és újra elolvastam, hátha rosszul látok. De a betűk nem változtak át mássá, nem magyarázták meg magukat.
Hívtam.
Újra hívtam.
Aztán még egyszer.
A telefonja kicsengett, de senki nem vette fel. A rendőrségen azt mondták: „Felnőtt ember, joga van eltűnni.” A helyi járőr még meg is kérdezte:
– Van okunk azt hinni, hogy veszélyben volna?
Mit mondhattam volna? Hogy túl sokszor sírt az utóbbi hetekben? Hogy néha órákig bámulta a semmit? Sok nő van így. Túl sok.
A kisfiú apja lakonikusan csak ennyit válaszolt az üzenetemre:
„Nekem ehhez semmi közöm. Oldd meg.”
Aztán letiltott.
Így maradtam én, a nyugdíjam, és egy hat hónapos csecsemő, aki minden reggel ugyanazzal a csodálkozó tekintettel nézett rám, mintha azt kérdezné:
„Hol van anya?”
Kéthetente számoltam a filléreket. A pelenka ára kétszer annyi volt, mint négy éve. A bébiétel drága luxusnak tűnt. A régi mosógép a végét járta, a csöpögő csap pedig éjszakánként úgy kopogott, mintha az idő múlását mérné.
Az a bizonyos nap, amikor minden megváltozott, egy hideg, szeles novemberi délután volt. A fák csontvázszerűen meredeztek a szélben, a villamos csikorogva kanyarodott a Széll Kálmán téren, én pedig Mátéval a hordozóban elindultam a Marczibányi téri szupermarketbe.
A kabátom régi volt, kopott, a cipőm talpa elvékonyodott. De menni kellett: elfogyott a pelenka, bébiétel alig volt, és akartam venni egy apró darab csirkét, hogy legalább valami ünnepi illat legyen majd a lakásban december elsején.
A bolt forgalmas volt, a hangosbemondó épp túlságosan vidám karácsonyi zenét játszott. Kasszasor mindenhol.
A kosár tartalma sovány volt: egy kis doboz bébiétel, egy csomag pelenka — a legkisebb kiszerelés –, két almácska és egy tenyérnyi csirkemell.
Amikor lehúztam a bankkártyámat, már előre éreztem, hogy baj lesz.
Bip.
Elutasítva.
A pénztáros zavartan nézett rám. Én újra lehúztam.
Bip.
Elutasítva.
Mögöttem valaki felhorkant.
– Komolyan? Ez itt a rászorulók külön sora? – morogta egy férfihang.
– Minek szül annyi gyereket, aki nem tudja eltartani? – csattant fel egy nő.
A barátnője felröhögött.
A fülem zúgott. A torkomat valami fojtogatta. Máté nyűgösködni kezdett, majd felsírt, olyan keservesen, hogy a szívem szakadt bele.
– Cs… csak a bébiételt kérem… – suttogtam.
A pénztáros sajnálkozva biccentett.
És ekkor történt valami, amit soha nem felejtek el.
Egy mély, baritonként rezgő hang szólalt meg mögöttem:
– Elnézést… asszonyom. A babával. Megengedné, hogy segítsek?
Megfordultam. Félve. A szégyentől remegve.
De amit láttam…
Az teljesen felkavart.
A férfi a sor végéről.
Megfordultam, és egy pillanatra azt hittem, rosszul látok.
Egy negyvenes évei elején járó férfi állt mögöttem. Magas volt, sportos tartású, sötétkék gyapjúkabátban, az arcán az a fajta kifinomult fáradtság, amit az ember olyanokon lát, akik túl sok felelősséget cipelnek, de nem panaszkodnak.
Barna haja a halántékánál már enyhén őszült. A szeme — középkék, nyugodt — egyenesen az enyémbe nézett.
Nem gúny volt benne.
Nem sajnálkozás.
Hanem valami csendes figyelem.
– Elnézést – mondta újra, kicsit halkabban, ahogy látta rajtam a zavarodottságot. – Tényleg segítenék. Kérem, engedje meg.
A mögötte álló, nagydarab férfi hangosan felszusszant.
– Persze, majd most mindenki bácsikája lesz – jegyezte meg félhangosan.
A pénztáros lány zavartan babrált a kassza gombjai között.
– Én… én nem tudom… – motyogtam. – Ez… nem… nem illik. Nem is ismer…
A férfi közelebb lépett a kasszához úgy, hogy közém és a mögöttem lévők közé álljon, mintha pajzsként szeretne elfoglalni egy helyet.
– Kisasszony – fordult a pénztároshoz –, legyen szíves, üsse újra az egészet. A hölgy kosarát. Mindent. Aztán majd az enyémet.
A pénztáros felkapta a fejét.
– De… uram, a rendszerben már…
– Semmi gond – mosolygott a férfi. – Kezdjük elölről. Megoldjuk.
A mögöttem álló nő fintorogva hajolt a barátnője füléhez.
– Nézd már, szerencséje van a mamának, fogott egy szponzort – súgta, de úgy, hogy fél sor hallotta.
A férfi ekkor hátrafordult.
Nem kiabált. Nem lett vörös a feje. Egyszerűen csak ránézett a két nőre, hosszan, csendesen, aztán megszólalt:
– Tudják… – kezdte lassan –, nagyon örülnék, ha egyszer, amikor az édesanyjuk vagy a nagymamájuk segítségre szorul, valaki ugyanilyen „szponzor” állna mögéjük. Mert higgye el, nem a megalázás az, amiből jó világ lesz.
Suttogás futott végig a soron. A nagydarab férfi elharapta a következő megjegyzést, a két nő lesütötte a szemét. A kassza nyikordulásán, a szkenner csipogásán kívül hirtelen minden zaj túl hangosnak tűnt.
Én pedig úgy éreztem, mintha egyszerre lenne túl meleg és túl hideg a boltban. A fülemben vér dobolt, a szemem csípett.
Máté közben egészen vörösre sírta magát, a kis keze ide-oda kalimpált a levegőben.
A férfi óvatosan közelebb hajolt hozzá.
– Szia, kisember – mondta halkan, valami különös, mély gyengédséggel a hangjában. – Ne sírj, mindjárt hazamentek.
Mintha értette volna, a gyerek sírása elhalt, majd hüppögésre váltott. Láttam, ahogy egy apró mellkas újra egyenletesebben emelkedik-süllyed.
A pénztáros közben újra lehúzta a termékeket. A kis doboz bébiétel, a pelenka, a két alma, a csirkemell. Amikor a végösszeg megjelent a kijelzőn, a férfi elővette a pénztárcáját, és odatartotta a bankkártyáját a terminálhoz.
Bip.
Elfogadva.
Abban a pillanatban olyan lett minden, mintha valaki lekapcsolta volna a világ rideg fényét, és egy melegebbet gyújtott volna helyette.
Nem mertem a szemébe nézni.
– Én… – kezdtem. – Én ezt nem… Nem tudom megköszönni sem…
– Nem is kell – legyintett kedvesen. – Csak vigyázzon rá – bökött állával Máté felé. – Ez most a legfontosabb.
Elvettem a táskát, a kezem remegett, mint a falevél november elején. A kasszától odébb állva próbáltam rendezni a gondolataimat. A férfi időközben a saját vásárlását intézte. Egy üveg bor, egy nagy csomag liszt, zöldségek, egy doboz szaloncukor.
Már majdnem az ajtóhoz értem, amikor eszembe jutott: a kabátom zsebében van nyolcezer forint készpénz. Nem sok, de valami.
Vártam, amíg ő is végez. Ahogy közelebb ért, megálltam előtte, és kipirult arccal, akadozó hangon szólaltam meg:
– Uram… Kérem, ezt… ezt fogadja el. Nem hagyhatom, hogy… Nincs sok, de… – próbáltam előhalászni a pénzt.
Rám nézett, aztán a kezemre, amelyben összegyűrve markoltam a bankjegyeket.
Megrázta a fejét.
– Nem – mondta halkan, de határozottan. – Most erre nincs szükség. Higgye el, nem ezen múlik az életem.
– De én tartozom magának – csúszott ki a számon, és közben éreztem, ahogy a könnyek megint kitapossák maguknak az utat.
A férfi egy pillanatig hallgatott, aztán vett egy mély levegőt.
– Tudja… – kezdte –, két hónapja temettük el az anyukámat. – A hangja itt kicsit elvékonyodott, aztán összeszedte magát. – Ő az a fajta asszony volt, aki mindig hazahozott valakit az utcáról egy tányér levesre. Azt mondta: „Amíg én élek, senki nem marad éhesen ott, ahol én főzök.” – Elmosolyodott. – Most, hogy nincs… valahogy úgy érzem, ha néha segítek valakinek, akkor egy kicsit még itt marad velem.
Nem láttam jól, mert könnyes volt a szemem, de mintha az övé is csillogott volna.
– Ha nagyon ragaszkodik hozzá, hogy viszonozza – folytatta –, akkor… vigyázzon erre a kisfiúra úgy, ahogy ő tenné a maga helyében. Nekem ez bőven elég.
Ott, a blokknyomtató és a szaloncukor-akciós plakát között eltört bennem valami. Vagy talán helyére pattant.
– Köszönöm… – suttogtam. – Én… a nevem Éva. Nagy Éva.
– Örülök, hogy megismerhettem, Éva néni – mondta. – Én pedig Bence vagyok.
A kijáratnál a hideg szél megcsapta az arcomat, amikor kiléptünk a bolt elé. Máté felszívta magát, mintha tiltakozna a huzat ellen.
– Megvár? – kérdezte Bence hirtelen.
– Tessék? – néztem rá értetlenül.
– Merre megy haza? – kérdezte. – Ne haragudjon, nem akarok tolakodó lenni. Csak… látom, hogy a hordozó, a szatyor, a lépcsők… és ez a szél… Ha gondolja, hazaviszem magukat kocsival.
Reflexből tiltakozni kezdtem:
– Nem, nem, nem… Nem szeretném magát zavarni, biztos dolga van, fáradt… Nem akarok terhére lenni.
– Nem lenne terhemre – mondta nyugodtan. – Amúgy is arra van dolgom. – És olyan természetességgel mondta, mintha valóban így volna, hogy végül nem maradt erőm vitatkozni.
A fáradtság, a csontig hatoló hideg, a lépcsők gondolata a Vérhalom utcában… mind egy irányba nyomtak: mondj igent.
– A Rózsadomb alján lakunk, a Fillér utcánál – mondtam végül, kissé szégyenkezve, mintha magyarázkodnom kellene a címeim miatt.
– Akkor tényleg útba esik – biccentett. – Gyere, Máté, menjünk haza a mamával – fordult a babához, mintha már régóta ismerné.
A parkolóban egy szürke kombi állt. Nem új, de gondosan karbantartott. Kinyitotta a hátsó ajtót, és olyan óvatosan segített betenni a hordozót, hogy a szívem belesajdult. Nem így fogta-e régen a gyerekeimet az apjuk? Nem ilyen gyengéden simogatta-e meg a fejüket elindulás előtt?
Ahogy beültem az anyósülésre, hirtelen rádöbbentem, mennyire rég ültem autóban utasként. Minden mozdulat újra gyermekké tett, aki csak bízik, és hagyja, hogy vigyék.
– Biztos jó ez így? – kérdeztem, miközben bekapcsoltam az övet.
– Biztos – felelte. – Ha egyszer az én fiam vagy lányom kerül bajba, azt kívánnám, hogy valaki tegye ugyanezt.
A rádió halkan szólt, valami régi magyar dal, aminek a szövegét ismertem, de most egyetlen sort sem tudtam volna idézni. A gondolataim össze-vissza kavarogtak.
Bence nem faggatott. Nem kérdezte, hol a gyerek apja, hol a lányom, miért nincs velem senki. Csak akkor szólalt meg, amikor már közeledtünk a Vérhalomhoz.
– Ha nem veszi tolakodásnak… – kezdte óvatosan –, valamikor szívesen meglátogatnám magukat. Nem egyedül, a családommal. Nem kell most rögtön válaszolnia, csak… gondolja át. Anyukám mindig azt mondta: „A bajt nem csak pénzzel lehet enyhíteni, hanem jelenléttel is.”
Elmosolyodtam. Nem tudtam nem szeretni ezt a régies, kicsit patetikus mondatot, ami mégis olyan őszintén hangzott tőle.
– Gondolkodom rajta – mondtam. – Most… minden kicsit sok.
– Teljesen érthető – bólintott.
Amikor megállt a házunk előtt, kiszállt, hogy segítsen kiszedni a hordozót és a szatyrot. Felnézett a házra, a hámló vakolatú, régi épületre, a rozsdás postaládákra.
– Itt lakik? – kérdezte.
– Itt – feleltem. – Tizenöt éve. Amíg élt a férjem, minden valahogy… könnyebb volt. Most… csak vagyunk.
Bence elhallgatott. Aztán hirtelen elővett egy névjegykártyát a kabátzsebéből.
– Nézze – nyújtotta felém. – Itt a számom, az e-mail címem. Nem kérem, hogy most hívjon fel. Nem kérek semmit. Csak… ha bármikor úgy érzi, hogy túl sok, és szüksége lenne valamire — nem feltétlenül pénzre, lehet egy csavarhúzóval érkező ember is –, szóljon. Anyukám emlékére… nekem ez fontos.
Átvettam a kártyát.
„Tóth Bence – mérnök, vállalkozó” állt rajta, alatta egy cég neve, amiről még soha nem hallottam.
– Nem ígérem, hogy merek majd hívni – mondtam őszintén.
– Abban már előrébb vagyunk, hogy megmondta – mosolygott.
Néztem, ahogy elhajt. A szürke kombi bekanyarodott a sarkon, aztán eltűnt a szemem elől. A kezemben még ott szorongattam a névjegyet, ujjaim közé gyűrve, mintha valami vékony, papírvékony kötél lenne, ami összeköt két idegent.
Aznap éjjel, amikor a ház már aludt, és csak a csöpögő csap, meg a villamos tompa zaja hallatszott, sokáig forgattam a kártyát a kezemben.
„Tóth Bence” – olvastam újra és újra.
Aztán letettem a kártyát a telefon mellé, és úgy döntöttem: majd holnap eldöntöm, hogy jelent-e valamit ez az egész.
Nem tudtam, hogy hamarabb fog ő jelentkezni, mint ahogy nekem bátorságom gyűlne.
3. RÉSZ – Egy új család illata.
Teltek a napok. A pénztártól való jelenet azonban nem hagyott nyugodni. Néha, amikor Máté a mellkasomon aludt, eszembe jutott Bence hangja: „Anyukám emlékére…”
Olyan volt, mintha egy idegen férfi hangján keresztül valaki fentről mégis üzenni próbálna.
A harmadik napon, kora délután csengettek.
Megijedtem. Ritkán csenget hozzám bárki. A postás, néha a szomszéd. A lelkemben valami összeugrott, amikor a kukucskálón kinézve négy alakot láttam az ajtó előtt.
Egy magas férfi, egy nő, és két gyerek.
Kinyitottam.
– Jó napot, Éva néni – szólalt meg a férfi mosolyogva. – Remélem, nem gond, hogy beállítunk. Bence vagyok… a boltból.
Mellette egy karcsú, vállig érő szőke hajú nő állt, két, piros orrú gyerekkel: egy tíz év körüli kislánnyal és egy kisebb fiúval, aki a kezében egy doboz süteményt szorongatott.
– Szervusz, Éva néni – lépett előre a nő. – Én Kata vagyok, Bence felesége. – Kezét nyújtotta. – Hallottam magáról. Már napok óta. – Kicsit oldalra biccentette a fejét. – Ugye beenged minket?
Olyan természetességgel mondta, mintha már évek óta ismernénk egymást.
– Persze – nyögtem ki végül. – Persze… csak… ne haragudjanak, nincs nálam rend.
– Ahol gyerek van, ott soha nincs „rendes” rend – legyintett Kata. – Nálunk is állandó a káosz.
Beljebb léptek. A konyhában még ott figyelt az előző napi kávéscsésze, a szárítón kiterítve kis rugdalózók, a nappaliban plüssmackó hevert a földön.
– De jó itt – szólalt meg a kislány, Luca. – Olyan melegszagú… – A szó furcsán hangzott, de valami gyermeki őszinteséggel.
– Ez dicséret volt – súgta oda Bence mosolyogva.
Az asztalra nagy, gőzölgő edényt tettek: húsleves volt, illata szétáradt a konyhában, betöltötte a lakás minden zugát, mintha valaki odaköltöztette volna az otthon szagát.
– Gondoltuk, hozunk egy kis levest – magyarázta Kata. – Minden gyereknek szüksége van rendes húslevesre, legalább hetente egyszer. Ez az én mániám.
A kisfiú, Marci, közben odalopódzott a bölcső mellé, ahol Máté épp félig nyitott szemmel feküdt, a hüvelykujját szopva.
– Ő az a baba? – kérdezte. – Aki sírt a boltban?
– Ő bizony – bólintott Bence. – Ő Máté – tette hozzá, mintha büszke lenne rá, hogy nevén szólíthatja.
– Megsimogathatom a lábát? – kérdezte Marci, és annyi tisztelet volt a hangjában, hogy elmosolyodtam.
– Persze – mondtam. – Csak halkan, és ne túl erősen.
Marci finoman a kis takaró fölé simított. Máté lábujjai reflexből összerándultak, a gyerek felnevetett.
Az ebéd olyan lett, mintha régi barátok jöttek volna át. Kata elővette a mélytányérokat, mintha már ismerné a szekrényeimet; Bence segített meglocsolni a cserepes muskátlit az ablakban; a gyerekek csodálkozva nézték a régi fekete-fehér családi fotókat a falon.
– Ők kicsodák? – kérdezte Luca, egy megsárgult kép előtt megállva.
– A férjem és a lányom, Nóra, amikor még kicsi volt – mondtam, és éreztem, ahogy a szívem kihagy egy ütemet, ahogy kimondom a nevét.
Bence elkomorodott, de nem szólt semmit.
Az ebéd végén, amikor a gyerekek már a padlón színes ceruzákkal rajzoltak, és Máté elaludt a vállamon, Bence óvatosan megtörölte a száját, letette a szalvétát, és megszólalt:
– Éva néni… Tudom, hogy tolakodó lesz, amit mondok. De kérdeznem kell. Van valaki, aki tud magának segíteni a mindennapokban? Családtag, barát, szomszéd… bárki?
Megráztam a fejem.
– A férjem meghalt – mondtam. – Nóra… – Itt elakadt a hangom. – Nóra elment. Nem tudom, hol van. A testvérem Debrecenben él, maga is betegeskedik. A szomszédok… jó emberek, de mind elfoglaltak. Van, aki épp három unokára vigyáz, van, aki két műszakban dolgozik. – Sóhajtottam. – Megvagyunk mi így. Valahogy.
– Valahogy – ismételte Kata halkan. – Ez a legmagányosabb szó a világon.
Félrebiccentette a fejét, és Bencére nézett. Ő bólintott, mintha egy már előre megbeszélt mondat közeledne.
– Éva néni – fordult vissza hozzám Bence –, nem akarjuk magára erőltetni a dolgokat. De… Kata dolgozott régebben egy alapítványnál, ahol időseknek segítettek, meg kisgyerekes családoknak. Vannak ott megbízható, tapasztalt gondozók. Olyan nők, akik részmunkaidőben elmennek valakihez segíteni: főznek, vigyáznak a babára, kimosnak… Tudna velük beszélni. Mi állnánk a költségét. – Látta, hogy tiltakozni kezdenék, gyorsan folytatta: – Anyukám… hagyott ránk egy összeget, amiről azt mondta: „Ne tegyétek bankba, gyerekek, életbe fektessétek.” Mi pedig úgy döntöttünk, ez az „élet” most maga és Máté.
Olyan csend lett, hogy hallottam a radiátorban csordogáló vizet.
– Nem fogadom el – vágtam rá reflexből. – Már így is túl sokat tettek. A bolt… Az, hogy eljötték… a leves… – A hangom remegett. – Nem akarok senki terhére lenni. Nem vagyok én szegényházi.
– Ezt senki nem állította – mondta Bence határozottan, mégis puhán. – Maga egy nagymama, aki egyik napról a másikra egyedül maradt egy babával. Ez nem szégyen. Ez helyzet.
– Amúgy meg – szólt közbe Kata, szinte csibészes mosollyal –, ha nagyon ragaszkodik a kölcsönösséghez, majd egyszer süt nekünk valami isteni házi sütit. Látszik a konyhája illatán, hogy tud főzni.
Elnevettem magam a könnyeimen át.
– Tudok… – bólintottam. – A férjem mindig azt mondta, ha süteményillat van, akkor még nem romlott meg minden ebben a világban.
– Na látja – mosolygott Kata. – Akkor mi meg gondoskodunk arról, hogy legyen oka sütni.
Nem mondtam igent. De nemet sem.
– Talán… – szedtem össze végül a bátorságomat.
Kata szeme felcsillant.
– Arra tökéletesen meg is van az emberem – mondta. – Van egy volt kolléganőm, Réka, aranyszívű nő. Amikor egyszer egy mozgássérült bácsinak segített, a bácsi bátran kijelentette: „Ha maga itt van, kisasszony, még az infúzió is gyorsabban folyik.” – Nevetett. – Elhívhatom magához egy teára, hogy megismerjék egymást?
A gyomrom összerándult. Egy idegen nő a lakásomban… aki a gyerekemet fogja a karjában tartani… De aztán eszembe jutott az a délután a boltban, a sorban, az emberek gúnyos hangja, és az, hogy mennyire egyedül álltam ott, míg Bence oda nem lépett.
– El… – mondtam halkan. – Eljöhet.
Réka két nappal később érkezett. Alacsony, telt idősödő asszony volt, rövid, barna hajjal, mosolygó szájjal, de fáradt szemekkel. Olyan ember, aki túl sokat látott, mégis tud nevetni.
– Kezit csókolom, Éva néni – mondta, ahogy belépett. – Hú, de jó meleg van itt. Kint meg olyan szél fúj, hogy a galamb is gyalog jár. Na, hol van az én új főnököm? – nézett körbe játékos tekintettel.
Nem értettem, kiről beszél, aztán rájöttem: Mátéról.
– Ott – mutattam a bölcsőre.
Réka odalépett, és ahogy lenézett a gyerekre, az arca kiderült.
– Jaj, de gyönyörű! – sóhajtott. – Na, maga itt az úr, ugye? – A hangjában annyi derű és szeretet volt, hogy hirtelen elhittem: talán tényleg tudna segíteni.
Leültünk az asztalhoz. Teát töltöttem, azon az egy szép csészén kínáltam, amit még a házasságunk tizedik évfordulójára kaptunk a férjemmel.
– Elmondom, hogy dolgozom – kezdte Réka. – Nem vagyok se ápolónő, se szent. Csak egy nő, aki szeret babázni, és már három gyereket felnevelt. Reggelente el tudok jönni pár órára: segítek fürdetni, etetni, elmegyek helyettük a boltba, felmosok, ha kell. Aztán megyek a következő családhoz. Nem vagyok drága, de persze ingyen én sem tudom csinálni. – Itt elmosolyodott. – Bence már beszélt velem. Tudom, hogy ők segítenek a fizetésben. Nekem csak annyi a kérdésem: maga hajlandó-e annyit engedni ebbe a lakásba, hogy én is beférjek?
A kérdés olyan egyenesen csapódott a mellkasomnak, hogy majdnem belefájdultam.
Hajlandó vagyok-e engedni?
Hajlandó vagyok-e elismerni, hogy egyedül nem megy?
Lenéztem a kezemre. A bőr ráncos volt, az erek kidudorodtak, a körmöm szélén liszt maradéka ült, még az előző napi pogácsasütésből, amivel próbáltam a félelmemet elnyomni.
– Azt hiszem… – szólaltam meg lassan. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy ne csak a magam makacsságára hallgassak.
Réka bólintott, mintha ezt a választ várta volna.
– Akkor próbáljuk meg – mondta. – Nem kell örök időkre szerződni. Ha nem válik be, szépen elbúcsúzunk. De legalább megpróbáltuk.
Az első reggel, amikor Réka eljött, és átvette tőlem Mátét, miközben én nyugodtan tudtam meginni egy csésze kávét az ablaknál ülve, olyan érzés járt át, mintha valaki odakint, az utcán, titokban visszatekert volna az idő kerekén néhány évet.
Nem lettem fiatalabb. A hátam továbbra is fájt, a lábam továbbra is nehéz volt. De hirtelen nem voltam egyedül.
Bence és a családja rendszeres vendégek lettek nálam. Hol ők jöttek, hol én mentem hozzájuk. Az ő lakásuk a Pasaréten volt: tágasabb, világosabb, de mégis ugyanolyan valóságos, mint az enyém. A gyerekek összemelegedtek, Luca sokszor ölbe vette Mátét, úgy gügyögött neki, mintha a testvére volna.
Az első közös nagy ünnepünk karácsony volt.
– Idén nálunk két fa lesz – jelentette ki Kata december elején telefonon. – Egy nálunk, egy magánál. Mi hozunk díszeket, maga meg hozza a régi díszeit, és csinálunk egy hibridet. Mit szól?
– A fám… – kezdtem. – Az utóbbi években csak egy kis műfenyőt díszítettem…
– Akkor idén igazi lesz – vágta rá Kata. – Bence úgyis imád fát cipelni. Legalább jó hasznát vesszük.
Karácsony előtti vasárnap egy apró, de tömör fenyő állt a nappalim közepén. Az illata betöltötte az egész lakást. Luca csillagokat vágott aranypapírból, Marci habcsókot csent le Kata tálcájáról, Máté a karomban bámulta a fényeket.
– Nézze – súgta oda Bence, amikor egy pillanatra ketten maradtunk a konyhában. – Maga nem is tudja, mennyit mesélünk magáról a gyerekeinknek. Ők azt hiszik, az élet természetes része, hogy az ember néha segít valakinek, akit alig ismer. Anyukám erre azt mondaná: „Na végre, valami, amit nem rontottunk el.”
– Az ön édesanyja… – kezdtem tétován. – Sokat gondolok rá azóta, mióta mesélt róla. Sosem találkoztam vele, de valahogy mégis… itt van.
– Néha én is így érzem – mosolygott Bence. – A húslevesben, amit Kata főz. A zserbóban, amit állítólag az ő receptje szerint csinál. – Felnevetett. – És most már magában is. Maga úgy forgolódik a konyhában, pont, mint ő.
Karácsony este, amikor elindultam hozzájuk — Réka vállalta, hogy addig vigyáz Mátéra, amíg átsétálunk –, vittem magammal valamit, amit már rég nem készítettem: diós-mézes kalácsot, amit a férjem imádott. A tetejére cukormázba az volt írva: „Köszönöm, hogy vagytok”.
Amikor Bence meglátta a feliratot, elcsendesedett.
– Maga azt hiszi, mi segítettünk magának – mondta halkan. – Pedig a helyzet az, hogy maga segít nekünk. Hogy ne felejtsük el, milyen emberek szeretnénk lenni.
A nappalijukban a fa alatt ajándékok sorakoztak. Egy apró csomag az én nevemmel is: egy meleg, puha kendő, annyira finom anyagból, hogy rögtön úgy éreztem, mintha sok ölelés lenne beleszőve.
– Az anyukám mindig fázott télen – mondta Bence, miközben a vállamra terítette. – Nem akarom, hogy maga is.
Az éjféli mise után, amikor hazamentem Mátéhoz, és Réka átadta őt, halkan csak annyit mondott:
– Láttam ám maga szemét, Éva néni. Régóta nem csillogott így, mint ma. Ez jó jel.
Évek teltek el, de az a novemberi délután a boltban soha nem halványodott el bennem. Mindig ott volt, valahányszor valakit az utcán morcosnak, fáradtnak láttam, vagy amikor a villamoson valakinek nem volt hol leülnie.
Egyszer a piacon egy fiatal anyuka állt a tojásos pult előtt, kétségbeesetten számolta a pénzét. A pénztárcája üres lett, mielőtt elérte volna a kívánt mennyiséget. A karján egyébként olyan baba lógott, mint valaha Nóra karján Máté.
Nem gondolkodtam. Csak odaléptem mellé.
– Ne haragudjon… – szólaltam meg. – Hadd fizessem ki a különbözetet.
A lány rám nézett, könnyes szemmel.
– Nem fogadhatom el… – tiltakozott, ugyanazzal a hanggal, ahogy én egyszer Bencénél.
– Dehogynem – mosolyogtam. – Egy anya emlékére teszem. Úgy hívják, hogy Tóth… – Itt elakadtam, mert hirtelen úgy éreztem, az én édesanyám, Nóra és Bence anyukája keveredik össze egy névbe. – Mindegy is. A lényeg, hogy így helyes.
Amikor hazafelé sétáltam, a szatyor nehezebb volt, de a szívem könnyebb. A Rózsadomb felől gyereknevetés hallatszott, a város fényei úgy pislogtak, mint apró remények.
Otthon Máté már az asztalnál ült Rékával. Kétéves lett, göndör haja a homlokába hullott, szemében az a kíváncsi fény, amit csak a gyerekek tudnak hordozni.
– Mama! – kiáltotta, ahogy beléptem. – Hoztál almát?
– Hoztam – mondtam, és letérdeltem hozzá, hogy a szemébe nézzek. – De ennél sokkal többet is hoztam. Egy emléket. És egy ígéretet.
– Mi az az ígéret? – kérdezte komolyan.
– Az, hogy soha nem engedjük, hogy valaki egyedül maradjon, ha mi ott lehetünk mellette – mondtam.
Nem tudom, értette-e. De rámosolygott, és az arcomhoz nyomta ragacsos kis kezét.
Azóta minden év novemberében, azon a napon, amikor a boltban az a bizonyos „bip” hang elutasította a kártyámat, sütök egy nagy tepsinyi diós-mézes kalácsot. Az egyik tepsi Bencéékhez kerül, a másikat Rékával együtt elvisszük az idősek otthonába, ahol néhány magányos tekintetben látom meg azt a régi önmagamat.
És amikor leülünk a konyhaasztalhoz – én, Máté, Bence, Kata, Luca, Marci, Réka –, és a beszélgetések egymásba folynak, a nevetés betölti a lakást, néha úgy érzem, mintha a férjem is ott ülne az asztalfőn, és csendben, elismerően bólintana.
Egy bankkártya elutasítása hozta el mindezt az életembe.
Egy idegen hang a hátam mögül, amely azt mondta:
– Hagyja, majd én kifizetem.
De valójában nem a pénz változtatta meg az életemet.
Hanem az, hogy valaki akkor, azon a legsebezhetőbb pillanaton nem kinevetett, nem elfordult, hanem mellém állt.
És ha ma bárki megkérdezi tőlem, hogy van-e még jóság a világban, csak rájuk nézek – Mátéra, Bencére, Katára, a gyerekekre, Rékára –, és azt felelem:
– Van. Néha csak sorba kell állni érte egy zsúfolt szupermarketben.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
2025. december 02. (kedd), 10:52
