A férjem visszaköltözött az anyjához, amikor én és a baba megbetegedtünk, mert az én köhögésem "zavarta" őt.
A köhögésed zavar, úgyhogy megyek anyámhoz"
Harmincéves vagyok, a férjem, Gábor, harminchárom, és van egy hat hónapos kislányunk, Sári. /Ő az életem fénye – mosolygósabb, mint egy áprilisi napsugár, pufók kis arcocskákkal és a legédesebb kuncogással, amit valaha hallottam\./
Hadd meséljem el, mi történt. Készülj, mert számomra ez az egész olyan volt, mintha lázálomban lettem volna – és nem csak azért, mert ténylegesen volt lázam. Egy hónappal ezelőtt kezdődött. Egy brutális vírus döntött le a lábamról.
Testfájdalmak, hidegrázás, és olyan köhögés, hogy minden egyes rohamnál azt hittem, eltörik egy bordám! És ez csak az én részem volt. Sári éppen csak kilábalt egy komoly megfázásból, szóval már eleve ki voltam merülve.
Beteg voltam, alvás nélkül, és próbáltam gondoskodni egy csecsemőről, aki a saját gyógyulása miatt szinte rám tapadt. Ráadásul Gábor már hetekkel a betegségem előtt is furcsán viselkedett. Távolságtartó volt.
Állandóan a telefonját nyomkodta, és nevetett valamin, amit velem nem osztott meg. Amikor megkérdeztem, min nevet, csak megvonta a vállát, és annyit mondott: „Munkahelyi csoport.
Egy este, miközben Sári a karjaimban volt, és próbáltam elfojtani egy újabb köhögési rohamot, Gábor sóhajtva rám nézett:
– Mindig olyan kimerültnek nézel ki.
– Hát... igen. Épp egy emberi lényt nevelek – válaszoltam kissé fanyarul.
Reménykedtem, hogy ha látja, mennyire szenvedek, talán végre felnő a feladathoz. Azt hittem, ez a betegség talán segít megértenie, milyen nehéz is anyának lenni. Talán ráébred, hogy szükség van rá.
De tévedtem.
Az éjszaka, amikor a lázam elérte a 39 fokot, alig tudtam ülve maradni. A hajam a homlokomhoz tapadt, a bőröm égett, minden porcikám sajgott. Ránéztem, és minden erőmet összeszedve suttogtam:
– Kérlek... csak vigyázz Sárira húsz percre. Muszáj ledőlnöm.
Gábor rezzenéstelen arccal nézett rám.
– Nem tudom. A köhögésed... nem tudok tőle aludni. Aludnom kell. Azt hiszem, pár napra anyámhoz megyek.
Őszintén szólva... először azt hittem, viccel. Nevettem is – nem a humortól, hanem mert annyira abszurd volt!
De nem viccelt.
Felállt, összepakolt egy táskát, adott egy puszit Sári fejére – nekem nem –, majd kiviharzott az ajtón. Csak annyit tudtam kérdezni tőle:
– Komolyan? Elhagysz most?
Csak bólintott. Egy árva szót sem szólt.
Nem kérdezte meg, hogy fogok-e tudni vigyázni a lányunkra, miközben alig tudok lábra állni. Miután elment, leültem a kanapéra, Sári sírt a fáradtságtól és éhségtől, én pedig vele együtt sírtam.
Ezután írtam neki egy üzenetet:„Komolyan itthagysz betegen, egyedül a babával?”
Válasza jéghideg volt:„Te vagy az anya. Te ezt jobban kezeled, mint én. Én csak útban lennék. Amúgy is kimerült vagyok, és a köhögésed kibírhatatlan.”
Ötször elolvastam. A kezeim remegtek – nem tudom, hogy a láztól, a düh miatt, vagy mindkettő. Ez az ember... az élettársam... ahelyett, hogy velem maradt volna, inkább az én szenvedésem jelentett számára problémát!
Na jó.
Valahogy túléltem a hétvégét. Alig ettem. A zuhany alatt sírtam, amikor végre elaludt Sári. Csak paracetamollal, ösztönnel és akaraterővel éltem túl. Ez alatt az idő alatt Gábor egyetlen üzenetet sem küldött. Nem érdekelte, hogy vagyunk.
A barátaim messze laktak, a családom is órákra volt. Senki nem tudott igazán segíteni. Miközben egyedül feküdtem a kanapén, lázasan, egy gondolat kezdett motoszkálni bennem:Megmutatom neki, milyen érzés az, ha magadra hagynak.
És így is lett.
Ahogy kezdtem jobban lenni – még köhögtem, de már tudtam mozogni –, elhatároztam, mit fogok tenni. Egy héttel később írtam Gábornak:
„Szia, most már sokkal jobban vagyok. Visszajöhetsz.”
Azonnal válaszolt:„Három égő! Itt anyámnál alig aludtam. A kutyájuk horkol, és folyton rám akarja sózni a kertet!”
Kertészkedés. Atyaég.
Mielőtt hazajött volna, kitakarítottam a konyhát, előkészítettem Sári üvegeit, sőt, még Gábor kedvenc vacsoráját is megcsináltam: spagetti carbonara, házi fokhagymás kenyérrel. Zuhanyoztam, felvettem egy normális farmert, sminkeltem is – először két hét után.
Amikor hazaért, mosolyogva lépett be, mintha minden a régi lenne. Megette a vacsorát, úgy viselkedett, mint egy király – majd lehuppant a kanapéra, elővette a telefonját, és nekilátott TikTokot nézni. Egy árva szót sem szólt arról, hogy mi történt velem.
De nem is kellett.
Pár perc sem telt el, hogy Gábor lehuppant a kanapéra, máris jött az én pillanatom.
– Hé – szóltam kedvesen. – Megfognád Sárit egy pillanatra? Fel kell hoznom valamit az emeletről.
– Persze – mondta fásultan, de közben sóhajtott egyet, és látványosan megforgatta a szemét. Az egyik kezével továbbra is pörgette a TikTokot, a másikkal pedig tartotta a lányunkat.
Öt perccel később lementem a lépcsőn egy kis bőrönddel és a kocsi kulcsaimmal. Sári az ölében volt, mosolygott, és gügyögött, ő pedig csak akkor vette észre, hogy valami nem stimmel, amikor meglátta a csomagomat.
– Mi van? – kérdezte.
– Foglaltam magamnak egy wellness hétvégét – mondtam teljes nyugalommal. – Masszázs, arckezelés, szobaszerviz. Csak egy kis pihenés.
Gábor felpattant, és zavartan nézett rám.
– Mi van?! Most mész el?!
– Igen. Csak két éjszakára. Minden elő van készítve. A cumisüvegek fel vannak címkézve, a játékokat kikészítettem. Pelenkák, törlőkendők, vészhelyzeti számok a hűtőn. Telepakoltam a hűtőt kajával is. Minden rendben lesz. Ellentétben veled, én előre terveztem.
– Nóri, nem tudom, mit mondjak… – kezdte, de felemeltem a kezem, és megállítottam.
– Ne, ne kezd el. Emlékszel, mit írtál múlt héten? „Te vagy az anya. Jobban kezeled.” Most te jössz.
Pár másodpercig csak állt ott döbbenten, aztán ezt mondta:
– Várj – Nóri, kérlek, nem hagyhatsz csak így el…
– Dehogynem – vágtam rá. – Pont úgy, ahogy te hagytál el engem, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rád. Most megtapasztalod, milyen az, ha valaki csak úgy magadra hagy. Ne hívj, hacsak nincs vészhelyzet. És ne próbáld az anyádra tolni. Te vagy az apa. Oldd meg.
Csak tátott szájjal nézett rám. Nem hiszem, hogy egyáltalán felfogta, mi történik.
– Aludni akartál? Sok szerencsét! – mondtam, és megfordultam. – Vasárnap este jövök vissza. Addig... élvezd az apaságot.
És elindultam. Nem csaptam be az ajtót. Nem sírtam a kocsiban. Végigvezettem 45 percet egy csendes, vidéki kis panzióig, ahol puha köntös, spa, és ingyen csokis keksz várt a lobbiban.
Megfogadtam, hogy nem reagálok semmilyen üzenetre vagy hívásra.
Inkább elmentem egy 90 perces masszázsra, aludtam, olvastam a kandalló mellett, pedikűröztem, és trash reality-ket néztem. Mennyország volt.
Szombat reggel kilencig aludtam, aztán arckezelés következett, majd egy forró croissant a tűz mellett egy jó könyvvel.
Két hangüzenetet hagyott. Az egyikben kissé pánikban volt, a másikban próbált bűntudatot kelteni.
„Nóri, Sári nem akar aludni. Nem tudom, hogy csinálod. Kétszer rám hányt. Kérlek, hívj vissza.”
Nem tettem.
De este, amikor már minden csendesebb volt, FaceTime-oltam. Mert Sári hiányzott. Mert én... én még mindig igazán szeretem őt.
Amikor felvillant a képernyő, Gábor úgy nézett ki, mintha tíz évet öregedett volna. Sári az ölében ült, a hajacskája kócos volt, a kis kapucniját rágcsálta, és a pelenkája… hát, nem volt friss.
– Szia, Sári bogaram – szóltam halkan. – Anya hiányzik.
A kislány mosolygott, és a képernyő felé nyújtózkodott. Gábor ránézett, és láttam rajta, hogy megremeg a szíve.
– Nóri – mondta. – Bocsánatot kérek. Igazán, igazán sajnálom. Fogalmam sem volt, milyen nehéz ez.
– Hát persze – válaszoltam halkan. – Tudom.
Vasárnap este hazaértem, és amit találtam, az egy mini háborús övezet volt. Játékok szétszórva, cumisüvegek a mosogatóban, Gábor ugyanabban az ingben, mint előző nap, a haja olyan volt, mint egy kísérleti fizikatanáré.
Sári visított és kacagott, amikor meglátott. Felkaptam, és halálra pusziltam. Babaillat, törlőkendő és pánik szaga volt, de jól volt – talán kicsit ragaszkodóbb, mint szokott.
Gábor csak nézett rám, mintha egy istennőt látna, akinek végtelen energiája van.
– Most már értem – suttogta. – Tényleg értem.
– Érzed? – kérdeztem, miközben a vállamon ringattam Sárit.
Bólintott. – Elrontottam.
Elővettem a táskámból egy összehajtogatott papírt, és letettem az asztalra. Nem, nem válóperes beadvány volt – még nem. Ránézett, mintha villamosszékbe küldeném.
De csak egy lista volt. Egy beosztás. Reggeli rutin, esti etetés, pelenkázás, bevásárlás, fürdetés. A neve ott szerepelt a feladatok felénél.
– Mostantól nem bújhatsz ki a dolgok alól – mondtam. – Partnerre van szükségem. Nem egy újabb gyerekre.
Gábor halkan bólintott. – Rendben. Benne vagyok.
És a becsületére legyen mondva, hogy azóta tényleg próbálkozik. Éjjel kel, ha Sári sír. Elkészíti a cumisüvegeket. És végre pelenkázni is tud úgy, hogy ne hányja le magát! A pólyázást is megtanulta – tutorial nélkül!
De ne hidd, hogy hülye vagyok. Nem adok azonnali megbocsátást. Figyelem. Még mindig döntök.
Csak egy dolgot tudok biztosan: a szeretet nem azt jelenti, hogy hagyod, hogy átgázoljanak rajtad. És én nem vagyok az a nő, akit elhagysz, amikor nehézzé válik.
Én vagyok az a nő, aki gondoskodik róla, hogy SOHA ne felejtsd el, mit tettél.
2025. április 04. (péntek), 19:45
