A férfi őrültnek nyilváníttatta a feleségét, és hazavitte a fiatal szeretőjét – de a sorsnak más tervei voltak

A férfi őrültnek nyilváníttatta a feleségét, és hazavitte a fiatal szeretőjét – de a sorsnak más tervei voltak

 

Kata a pszichiátriai osztály kórteremében ült, a fejét a tenyerébe temetve. /A falak fehérek és ridegek voltak, a levegő steril, és az idő mintha megállt volna\./

Nem értette, hogyan történhetett ez meg vele – az a férfi, akivel húsz évet leélt, akinek gyermeket szült, akinek az oldalán kitartott jóban-rosszban… most ide záratta, mintha egy veszélyes őrült lenne.

És ami a legfájdalmasabb volt: Kata mélyen legbelül tudta, hogy hagyta mindezt megtörténni.

Napok teltek el. Nem sírt. Nem kiabált. Csak csendben ült, nap mint nap. Az orvosok eleinte biztosak voltak benne, hogy mentális zavarral küzd, de ahogy múltak a hetek, és Kata továbbra is higgadtan, nyugodtan viselkedett, kétségeik támadtak.

Egy este egy fiatal nővér, akinek megesett a szíve rajta, odalépett hozzá, miközben a többiek már elcsendesedtek a kórteremben.

– Kata… – suttogta halkan. – Beszélnem kell veled.

Kata felnézett, a szemében remény pislákolt.

– A férjed, András… sok pénzt fizetett, hogy itt tartsanak. De… ismerek egy ügyvédet. Egy jó embert. Tudna segíteni neked.

– Miért… miért segítenél rajtam? – kérdezte Kata remegő hangon.

– Mert amit veled tettek, az nem normális – válaszolta a nővér határozottan. – És mert hiszek benne, hogy nem vagy őrült. Csak valakinek el kellett kezdenie meghallani téged.

Kata szemei megteltek könnyel. Hosszú ideje először érzett valami olyasmit, amit reménynek lehetett nevezni.

– Kérlek… add meg a számát.

Három hónappal később

A budai hegyoldalon, egy fényűző villa teraszán hatalmas buli zajlott. A vendégek poharaikban drága pezsgőt szorongattak, miközben András, a jólmenő ingatlanfejlesztő, boldogan mosolygott mindenkire.

A jobbján Marina, a fiatal, sugárzóan csinos nő állt, akit most már feleségként mutatott be. A férfi arca elégedett volt, a mosolya diadalittas.

– Marina, gyönyörű vagy, mint mindig – bókolt neki egy vendég.

– Köszönöm – nevetett Marina, és András karjába kapaszkodott.

A légkör fesztelen volt, a gazdag vendégek nevetgéltek, és senki sem sejtette, hogy az este nem úgy végződik majd, ahogy András eltervezte.

Egyszer csak kinyílt a villa bejárati ajtaja. A vendégek felé fordultak. Egy nő állt ott. Karcsú, elegáns, egy mélykék estélyiben, amely tökéletesen simult az alakjára. A haja kontyba tűzve, sminkje visszafogott, de hatásos. És a mosolya… az a mosoly egyszerre volt hűvös és diadalmas.

– Kata?! – suttogta András, és elsápadt. – Hogy… hogy kerültél ide?

– Tudod, drágám – mondta Kata halkan, de határozottan –, én mindig kimászom a legmélyebb gödrökből is.

Különösen akkor, ha valaki bele akar lökni.

Marina megrökönyödve nézte őt.

– Ki ez az…?

– Az első feleséged – válaszolta Kata, a szemét Andrásra szegezve. – De hidd el, nem sokáig fogod őt „férjként” ismerni.

A vendégek egyre feszültebben figyeltek. Néhányan a pezsgős poharaikat letették.

– Hálás vagyok neked, András – folytatta Kata. – Nélküled soha nem találkoztam volna életem legjobb barátaival… és a legjobb ügyvéddel, akit valaha ismertem. És íme – előhúzott egy dossziét a táskájából –, itt vannak a bizonyítékok a kis piszkos ügyeidről. A céges pénzek átutalásai, amiket titokban bonyolítottál, a dokumentumok, amiket Marina kedvéért meghamisítottál… Ó, és ne aggódj, ezekről már a hatóságok is tudnak.

András a papírok felé kapott, de Kata elhúzta a kezét.

– Ne is próbálkozz. A másolatokat már rég leadtuk.

És… – elmosolyodott –, erkölcsi kártérítésért is bepereltelek. Hamarosan a bíróságon találkozunk.

A villa belső tere hirtelen néma lett. Csak a halk zene szólt a háttérben, de senki nem táncolt már. A vendégek feszülten figyelték a jelenetet – mintha egy színházi előadás közepébe csöppentek volna.

Marina zavartan pislogott, hol Andrásra, hol Katára nézett. A kezét lassan elvette András karjáról.

– Ez… ez igaz, amit mond? – kérdezte tőle hitetlenkedve. – Meghamisítottad a papírokat?

András izzadni kezdett, mint egy iskolás, akit puskázáson kaptak.

– Marina, édesem, ez… ez egy félreértés! Csak... voltak bonyodalmak a válással. Kata mindig is hajlamos volt a drámára, és...

– Ne merj engem bolondnak nevezni még egyszer! – csattant fel Kata.

– Te voltál az, aki összeesküdtél ellenem! Elhitetted a világgal, hogy őrült vagyok, csak hogy leléphess egy fiatalabb nővel, és elvidd a házat, a pénzt, mindent!

– Marina, ne hallgass rá, ő... csak bosszút akar állni! – próbálta menteni magát András, de már túl késő volt.

Marina hátralépett tőle.

– Egyetlen kérdés. Te tényleg fizettél orvosokat, hogy elmebetegnek nyilvánítsák?

– Én... én csak... – András nyelt egy nagyot –, az ügyvédek tanácsolták!

– Te aljas féreg – sziszegte Marina, majd a táskájáért nyúlt. – Azt mondtad, új életet kezdünk. Azt mondtad, mindent hátrahagytál.

– De én érted tettem! – kiáltott utána András kétségbeesetten, ahogy Marina már az ajtóhoz rohant. – Marina, kérlek! Szeretlek!

– Egy csalót szeretni? Ezt te sem gondolhatod komolyan! – vetette oda, majd becsapta maga mögött a bejárati ajtót.

A vendégek pedig, mintha egy titkos jelszóra vártak volna, hirtelen szedelőzködni kezdtek.

– Azt hiszem, ideje mennünk... – súgta egy idősebb úr a feleségének, miközben lesütött szemmel elindultak kifelé.

– Jól van ez így – szólalt meg Kata halkan, miközben figyelte a távozó embereket. – Ők legalább tudják, mikor kell eltűnni.

András egyedül maradt. Megsemmisülten rogyott le a kanapéra.

Kata lassan közelebb lépett hozzá. Elővette telefonját, és elindított egy hangfelvételt. András saját hangja szólt rajta – egy régi felvétel, amin a férfi arról beszélt, hogyan fogja Katát elmebetegnek nyilváníttatni, ha nem hajlandó aláírni a válási papírokat.

András döbbenten nézett fel.

– Ezt... ezt nem tudod felhasználni...

– Ó, dehogynem. A bíróság örömmel fogadja majd. – Kata zsebre tette a telefont. – Azt hitted, végleg eltűnök. Azt hitted, megtörhetsz. De én nem olyan nő vagyok, akit csak úgy ki lehet dobni, mint egy elhasznált zsebkendőt.

– Kata… kérlek… – suttogta András.

– Késő. Már nem könyörgöm. És tudod, mi a legironikusabb az egészben? – kérdezte, miközben hátat fordított. – A szeretőd épp úgy elhagyott téged, ahogy te elhagytál engem.

Elindult az ajtó felé, de még visszafordult egy utolsó pillanatra.

– Ég veled, András. Remélem, lesz időd átgondolni az életed… a bíróságon. És ha minden jól megy, talán te is kipróbálhatod, milyen egy bezárt intézmény belülről.

Az ajtó hangosan becsukódott mögötte. Kata lassan lesétált a villa lépcsőjén, a friss tavaszi szél belekapott a hajába. A holdfény megvilágította az arcát, ami már nem a megtört asszony arca volt. Hanem egyé, aki túlélt mindent, és most újraírja a saját történetét.

Ez a ház már nem az övé volt. De az élete... végre újra az lett.

2025. április 06. (vasárnap), 18:48