A férj felbérel egy magánnyomozót. 10 évvel később a családja olyan képet lát, amelytől majdnem megállt a szívük.
Hirdetés
Hirdetés
El tudod képzelni, milyen lenne az életed, ha úgy tudnád, hogy az édesanyád már évtizedek óta halott, és hirtelen rájönnél, hogy mindez hazugság?
Pontosan ez történt Ramona Altamirano-val (Córdoba, Argentína). /Amikor Ramona nyolc éves korában kérdezte az apját, hogy mi történt az anyjával, akivel még soha nem találkozott, a válasz rövid volt\: “Anyád halott, és kész”\./
Hirdetés
Az anyja állítólag meghalt, amikor csak 7 hónapos volt, amikor Ramona a nagyanyjával élt. Négy évvel később nagyanyja elhunyt, és Ramona egy nagynénihez költözött.
Hirdetés
Ahogy idősebb lett, Ramona hallott más történeteket az édesanyjáról. “Azt hallottam, hogy ő és az apám veszekedett, és az édesanyám elhagyott minket.” Ramona unokatestvére egyszer meglátogatta, és elmondta neki, hogy látta a Ramona anyját az utcán. De a nagynénje gyorsan és hirtelen befejezte a beszélgetést.
Bár Ramona gyanította, hogy valami nincs rendben, úgy döntött, hogy tovább folytatja a saját életét. Házas volt és négy gyermeke volt.
Hirdetés
De mindig azon töprengett, vajon az anyja tényleg meghalt-e, vagy elhagyta-e, vagy esetleg valami rettenetes történt vele?
Ramona vonakodása ellenére a családja titokban kereste az anyját. A férje, Enrique magánnyomozót bérelt fel, és a lánya, Ivana, olyan keresést indított el, amely vissza nyúlt több, mint 10 évre. De sajnos minden kísérlet hiába volt. Végül Ramona átadta a lányának az egyetlen dolgot, amelyet az anyja hátra hagyott: születési anyakönyvi kivonatot az anyja teljes nevével – Blanca Rosa Taborda.
Hirdetés
Ivana aztán a dokumentumot elvitte a polgári nyilvántartási hivatalhoz, és a világa összeomlott. Látta, hogy a jegyző visszatért egy papírral, és meg volt győződve arról, hogy ez egy halotti bizonyítvány. De meglepő, hogy mit adott neki. Ez egy cím volt! Végül, 10 év kitartó keresés után, és megannyi csalódás után, Ivánának volt egy címe – egy hely, ahol megkeresheti a nagymamáját.
Hirdetés
Anélkül, hogy habozott volna egy másodpercet is, taxiba ült, és elment a címre.
“Egy panzió volt, egy nagyon hosszú folyosóval. Sírtam a pillanattól, ahogy megpillantottam. Anyám arca volt, csak idősebb. Nem tudtam, mit mondjak neki. Ramona Altamirano lánya vagyok, ismeri? És egy kis szünet után mély levegőt vett, és azt mondta: “Hogyne tudnám? A kisbabám” – emlékezett vissza Ivana. A találkozásról a taxisofőr a következő képet készítette:
És ugyanezt a képet Ivana megmutatta Ramonának.
Hirdetés
A szíve majd megállt, amikor meglátta – az anyja életben van!
Blanca története valójában nagyon szomorú: amikor Ramona 7 hónapos lett, az édesanyja súlyos beteg lett, és kórházba került. De amikor visszatért, hogy megkeresse Ramonát, már nem az anyósával élt, és a nagynénje dühösen elzavarta.
Blanca ezután csak sodródott az élettel. Éveken át az utcán élt, és volt másik gyermeke (az egyik meghalt és a másik súlyos fogyatékossággal született).
Hirdetés
Azonban a bizonytalan helyzet ellenére mindig meg akarta keresni a lányát. De most úgy tűnt, az élet adott neki egy második esélyt. 2015 decemberében Ramona családjával oda utazott, hogy találkozzon anyjával. Mint kiderült, csak egy óra útra volt a házától!
Amikor Blanca 54 éve először ölelte meg a lányát, azt mondta: “Egész életemben kerestelek, egész életemben vártam erre a pillanatra, csak azt akartam, hogy újra lássalak, mielőtt meghalok. ”
Milyen gyönyörű vége lett ennek a történetnek annyi tragédiával és a sors kemény kezével. Nagyon boldog életet kívánunk nekik együtt.
Lebuktatta a férjét a fiatal szeretővel, de nem csinált jelenetet. Öt nap múlva meglepetést tartogatott számára… (1....
Mindenegyben blog 2025. április 21. (hétfő), 15:48
A saját fia és menye kidobták Sándort a házából… Már majdnem megfagyott a parkban, amikor valaki megérintette az arcát. Amikor kinyitotta a szemét, ELÁLLT A LÉLEGZETE! ?
Sándor lassan lépkedett végig az ismerős utcán, minden lépés nehéznek tűnt. Egy hosszú séta után tért vissza, abban reménykedve, hogy otthon meleg várja… de valahol mélyen már érezte, hogy valami nincs rendben.
Ahogy belépett, a fia, Tamás, és a menye, Andrea feszült arccal fogadták. A tekintetük hideg volt és távoli, mintha idegen lenne számukra – nem az az apa, aki egész életét nekik szentelte.
– Apa, beszélnünk kell – szólalt meg Tamás száraz hangon.
Sándor levette a kabátját, próbált nyugodt maradni, de belül egyre nőtt a nyugtalanság. Valami nagyon nem stimmelt.
– Meghoztuk a döntést – folytatta Tamás. – El kell hagynod a házat. Terveink vannak ezzel a lakással, és a jelenléted csak akadályoz minket.
Andrea mellette állt, de egy pillantást sem vetett Sándorra. A csendes egyetértése talán még jobban fájt, mint bármilyen szó.
– Hogy érted azt, hogy hagyjam el? – kérdezte zavartan Sándor.
– Ez az én házam… segítettem felépíteni, az összes megtakarításomat ebbe fektettem.
– Volt a te házad – vágott közbe Tamás. – Most már a miénk. Egy heted van, hogy összepakolj.
Sándor úgy érezte, mintha minden összeomlana. Évek szeretete, törődése, támogatása – egy pillanat alatt semmivé lett. A fiára nézett, akit felnevelt, és nem ismert rá többé.
Nehéz léptekkel ment be a szobájába. Egy régi bőrönd – még az apjától maradt rá – volt az egyetlen dolog, ami most társául szegődött. Elkezdett pakolni. Pár ing, néhány régi fénykép, megsárgult papírok.
A keze remegett, amikor elővette a családi albumot. Boldog évek fotói, közös ünnepek, Tamás születésnapjai, együtt megélt örömök és sikerek. Most mindez már csak halvány emlék.
– Hol fogok élni? – csak ez járt a fejében.
Amikor befejezte a pakolást, körbenézett utoljára a szobában. – Negyven év… és most minden egy bőröndbe fér bele…
Sándor elindult… Nem is volt célja, csak húzta maga után az egyetlen csomagját. A könnyei nem folytak. Túl nagy volt a fájdalom.
A magány sűrű, áthatolhatatlan takaróként borult rá. Csak a lámpák gyér fénye világította meg az útját. A ház mögötte maradt. A család. A múlt. Előtte – semmi biztos.
Nem tudta, mi vár rá. Csak azt tudta – ez már a vég kezdete.
A reggeli levegő hideg és nyirkos volt. Sándor lassan ballagott a park sétányán, érezve, ahogy a fáradtság minden lépésben ott van. Az elnyűtt zakó nem védett a csontig hatoló szél ellen – ugyanolyan kegyetlen volt, mint a saját családja.
Talált egy padot, óvatosan leült. Az emberek jöttek-mentek körülötte. Fiatal anyák babakocsival, idős párok, gyerekek… mindenki a maga életét élte.
Senki sem figyelt az egyedül üldögélő öregre. Az ereje lassan elfogyott. A hideg és a hó vitte el az utolsó tartalékait is. Elaludt… érezve, ahogy a hó puhán betakarja, mintha meleg takaró lenne.
És akkor… valaki megérintette az arcát.....kinyitotta a szemét, és MEGDERMEDT…… ???
Folytatás a kép alatti első kommentben ??
