Különös oka volt, amiért nyilvános illemhelyre járt mosakodni… soha nem akarta, hogy lányai megtudják a titkát!
Hirdetés
Hirdetés
GMB Akash újságíró egyik facebook bejegyzésével mélyen megérintette az emberek szívét. /A történet amit elmesélt, egy szegény férfiról szól, akinek nap mint nap keményen kell dolgoznia azért, hogy gyermekei iskolába járhassanak\./
Hirdetés
Azonban soha nem szerette volna, hogy gyermekei megtudják, hogy hol dolgozik.
“Soha nem árultam el a gyermekeimnek, hogy mit dolgozik. Nem akartam, hogy miattam szégyenkezzenek. Amikor a legkisebb lányom egyik alkalommal megkérdezte, hogy mit dolgozok, kissé vonakodva azt feleltem neki, hogy munkás ember vagyok.”
“Mielőtt hazaérek, minden alkalommal bemegyek egy nyilvános illemhelyre, ahol megmosakodok, átöltözök, hogy a gyerekeim ne vegyék észre, hogy milyen munkát végeztem.
Hirdetés
Azt szeretném, ha gyermekeim a többiekhez hasonlóan iskolába járnának és tanulnának.”
“Nem szeretném, hogy mások előtt szégyenkezniük kellene miattam.
Hirdetés
Nem szeretném, hogy nekik is olyan megaláztatásban legyen részük, mint nekem. Engem már nagyon sokan megaláztak, ezért minden pénzt amit sikerült megtakarítanom, kislányaim taníttatására fordítok. Soha nem szoktam új ruhákat vásárolni magamnak; Ehelyett mindig könyveket vásárolok nekik. Azt szeretném, hogy gyermekeim jobb munkahelyet találjanak. Nem szeretném, hogy Ők is utcaseprők vagy takarítónők legyenek.
Hirdetés
“Nemrég a nagyobbik lányom beiratkozott az egyetemre, de nem volt elég pénzem a tandíjra. Nem tudtam, hogyan oldjam meg ezt a nagy problémát. Aznap dolgozni sem volt erőm, ezért leültem a szemetes kuka mellé és megpróbáltam munkatársaim elől elrejteni a könnyeimet. A kollegák észrevették, hogy szomorú vagyok, de senki sem jött oda hozzám, hanem folytatták a munkát. Szinte megszakadt a szívem, hogy nem vagyok képes megoldani a problémát.
Nem tudtam, hogy mit fogok mondani a lányomnak, amikor hazaérek a munkából. Holnap ki kell fizetnünk az összeget. Eldöntöttem, hogy amikor hazaérek a munkából megmondom a lányomnak, hogy sajnos szegénynek születtünk, ezért nem folytathatod tovább a tanulást.
Hirdetés
”
“Munka után odajött hozzám az összes kollégám, leültek mellém és megkérdezték, ha testvérüknek tekintem őket? Mielőtt választ adtam volna, átnyujtottak egy borítékot, amiben benne volt a napi bérük és ezt mondták: “Ma böjtölni fogunk, mert a lányodnak egyetemre kell mennie!” Ettől elszorult a torkom, nem tudtam válaszolni. Aznap nem mentem be a nyilvános illemhelyre mosakodni.
Hirdetés
Piszkosan rohantam haza, hogy minél hamarabb közöljem lányommal, a jó hírt.”
Hamarosan a lányom megkapja a diplomát. A másik három lányom nem akar elengedni dolgozni. Részmunkaidős állást vállalnak, és mindhárman pénzt keresnek. De természetesen én nem hagytam ott a munkahelyemet. Gyakran meglátogatnak munka közben, és eledelt hoznak nekem és a kollégáimnak.
Munkatársaim egyik nap megkérdezték a lányomat, hogy miért hozol nekünk olyan gyakran eledelt? A lányom az felelte, hogy “Egyszer ti mindannyian éhesen feküdtetek le, azért, hogy én ma itt lehessek.
Hirdetés
Imádkoztatok értem, hogy sikerüljön megvalósítanom az álmomat. Ezért hozok nektek ételt minden nap!”
“Már nem is érzem magam szegény embernek. Ha valakinek ilyen gyermekei vannak, az nem is szegény ember!”
Ez a szegény ember sokat küzdött gyermekeiért és példát mutatott nekik. Néha elfelejtjük, hogy szüleink mennyi áldozatot hoztak érettünk, hogy nekünk jobb legyen. Reméljük, hogy mindenki megtanul legalább egyszer köszönetet mondani nekik!
Lebuktatta a férjét a fiatal szeretővel, de nem csinált jelenetet. Öt nap múlva meglepetést tartogatott számára… (1....
Mindenegyben blog 2025. április 21. (hétfő), 15:48
A saját fia és menye kidobták Sándort a házából… Már majdnem megfagyott a parkban, amikor valaki megérintette az arcát. Amikor kinyitotta a szemét, ELÁLLT A LÉLEGZETE! ?
Sándor lassan lépkedett végig az ismerős utcán, minden lépés nehéznek tűnt. Egy hosszú séta után tért vissza, abban reménykedve, hogy otthon meleg várja… de valahol mélyen már érezte, hogy valami nincs rendben.
Ahogy belépett, a fia, Tamás, és a menye, Andrea feszült arccal fogadták. A tekintetük hideg volt és távoli, mintha idegen lenne számukra – nem az az apa, aki egész életét nekik szentelte.
– Apa, beszélnünk kell – szólalt meg Tamás száraz hangon.
Sándor levette a kabátját, próbált nyugodt maradni, de belül egyre nőtt a nyugtalanság. Valami nagyon nem stimmelt.
– Meghoztuk a döntést – folytatta Tamás. – El kell hagynod a házat. Terveink vannak ezzel a lakással, és a jelenléted csak akadályoz minket.
Andrea mellette állt, de egy pillantást sem vetett Sándorra. A csendes egyetértése talán még jobban fájt, mint bármilyen szó.
– Hogy érted azt, hogy hagyjam el? – kérdezte zavartan Sándor.
– Ez az én házam… segítettem felépíteni, az összes megtakarításomat ebbe fektettem.
– Volt a te házad – vágott közbe Tamás. – Most már a miénk. Egy heted van, hogy összepakolj.
Sándor úgy érezte, mintha minden összeomlana. Évek szeretete, törődése, támogatása – egy pillanat alatt semmivé lett. A fiára nézett, akit felnevelt, és nem ismert rá többé.
Nehéz léptekkel ment be a szobájába. Egy régi bőrönd – még az apjától maradt rá – volt az egyetlen dolog, ami most társául szegődött. Elkezdett pakolni. Pár ing, néhány régi fénykép, megsárgult papírok.
A keze remegett, amikor elővette a családi albumot. Boldog évek fotói, közös ünnepek, Tamás születésnapjai, együtt megélt örömök és sikerek. Most mindez már csak halvány emlék.
– Hol fogok élni? – csak ez járt a fejében.
Amikor befejezte a pakolást, körbenézett utoljára a szobában. – Negyven év… és most minden egy bőröndbe fér bele…
Sándor elindult… Nem is volt célja, csak húzta maga után az egyetlen csomagját. A könnyei nem folytak. Túl nagy volt a fájdalom.
A magány sűrű, áthatolhatatlan takaróként borult rá. Csak a lámpák gyér fénye világította meg az útját. A ház mögötte maradt. A család. A múlt. Előtte – semmi biztos.
Nem tudta, mi vár rá. Csak azt tudta – ez már a vég kezdete.
A reggeli levegő hideg és nyirkos volt. Sándor lassan ballagott a park sétányán, érezve, ahogy a fáradtság minden lépésben ott van. Az elnyűtt zakó nem védett a csontig hatoló szél ellen – ugyanolyan kegyetlen volt, mint a saját családja.
Talált egy padot, óvatosan leült. Az emberek jöttek-mentek körülötte. Fiatal anyák babakocsival, idős párok, gyerekek… mindenki a maga életét élte.
Senki sem figyelt az egyedül üldögélő öregre. Az ereje lassan elfogyott. A hideg és a hó vitte el az utolsó tartalékait is. Elaludt… érezve, ahogy a hó puhán betakarja, mintha meleg takaró lenne.
És akkor… valaki megérintette az arcát.....kinyitotta a szemét, és MEGDERMEDT…… ???
Folytatás a kép alatti első kommentben ??
