A férjem azért jött, hogy hazavigyen engem és az újszülött hármas ikreinket, de amikor meglátta őket, azt mondta, hagyjam őket a kórházban, mert neki egyik sem kell

A férjem azért jött, hogy hazavigyen engem és az újszülött hármas ikreinket, de amikor meglátta őket, azt mondta, hagyjam őket a kórházban, mert neki egyik sem kell

 

/Lenéztem a három kislányomra, és a szívem majd' kiugrott a helyéről a szeretettől\./

Lujza, Panka és Anna – ők voltak a világ legcsodálatosabb teremtményei, mindegyikük egy külön kis csoda. Éveket vártam rájuk, tele reménnyel, csalódással és imákkal. És most végre itt voltak – a kiságyukban szuszogtak békésen, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy megszülettek.

Letöröltem egy könnycseppet, ami végiggördült az arcomon. A boldogság, amit irántuk éreztem, szinte fizikai fájdalommá erősödött – annyira mély és erőteljes volt.

Ekkor kinyílt az ajtó, és belépett Dániel. Elment valami papírmunkát intézni, de most visszajött. Ám amint megláttam az arcát, tudtam, hogy valami nincs rendben. Sápadt volt, és nem nézett rám. Megállt az ajtóban, mint aki nem tudja eldönteni, akar-e egyáltalán beljebb jönni.

– Dani? – szólítottam halkan, és megpaskoltam az ágyam melletti széket. – Gyere, ülj ide mellém. Nézd meg őket – itt vannak. Sikerült, Dániel, megtörtént.

– Igen… szépek – motyogta alig hallhatóan, miközben csak egy futó pillantást vetett a lányokra. Lépett ugyan egyet közelebb, de még mindig nem találkozott a tekintetemmel.

– Dániel – megremegett a hangom –, mi történt? Ijesztően viselkedsz.

Mély lélegzetet vett, majd halkan kibökte:

– Emese… azt hiszem… nem vihetjük őket haza.

Mintha elvágták volna körülöttem a levegőt.

– Tessék? – kérdeztem suttogva. – Dániel, miről beszélsz? Ők a mi gyerekeink!

Elfordította a fejét, mintha nem bírná elviselni a pillantásomat.

– Anyám… elment egy jósnőhöz – mondta alig hallhatóan.

Pislogtam. Agyam próbálta értelmezni a hallottakat.

– Egy jósnőhöz? Ezt nem mondod komolyan, ugye?

– Azt mondta… hogy ezek a babák… hogy a három lányunk… balszerencsét hoznak. Hogy tönkreteszik az életem, és miattuk fogok meghalni.

Lélegzetvisszafojtva meredtem rá.

– Ez őrület! Ők csak kisbabák!

– Az anyám nagyon hisz ebben a jósnőben – suttogta Dániel. – Már többször igaza volt… és most azt mondja, még soha nem volt ennyire biztos semmiben.

A harag lassan elöntötte minden porcikámat.

– Te most komolyan azt mondod, hogy egy ostoba jóslat miatt itthagynád őket? Itt hagynád a kórházban a saját gyerekeidet?

Dániel megdermedt, az arca mintha megrekedt volna a bűntudat és a félelem határán.

– Ha te haza akarod hozni őket, tedd… – suttogta. – De én nem jövök veletek. Sajnálom, Emese.

Meredten néztem rá. A szavai újra és újra visszhangzottak a fejemben, de nem tudtam elhinni, hogy ezt mondta.

– Tényleg ezt gondolod? Egy jósnő szavai alapján elhagynád a saját gyerekeidet?

Dániel lehajtotta a fejét, és meg sem próbált válaszolni.

Megremegtem, de összeszedtem magam.

– Ha most kimész ezen az ajtón, Dániel… ne gyere vissza. Nem engedem, hogy ezt tedd velük. Nem engedem, hogy még egyszer fájdalmat okozz nekik.

Egy pillanatig rám nézett – a tekintete megtört volt –, aztán hátat fordított, és kiment.

– Sajnálom, Emese – mondta, miközben becsukta maga mögött az ajtót. A léptei tompán koppantak a folyosón, majd teljes csend lett.

Ott ültem, magamhoz ölelve a három kislányomat, a szívem darabokra tört. Egy nővér lépett be, meglátta az arcomat, és szó nélkül a vállamra tette a kezét.

Lenéztem a lányaimra, akik mit sem tudtak az iménti jelenetről.

– Ne féljetek, drágáim – suttogtam, miközben megsimogattam a homlokukat. – Itt vagyok. Mindig itt leszek.

És abban a pillanatban tudtam: bármi is történik, nem hagyom el őket.

 

Eltelt néhány hét Dániel távozása óta, és minden egyes nap nélküle nehezebb volt, mint az előző. Három újszülött mellett minden perc kihívás volt. A szoptatások, a pelenkázások, az altatások – mindent egyedül csináltam. Néha úgy éreztem, egy hajszál választ el attól, hogy összeomoljak.

De amikor Panka rám mosolygott, vagy amikor Lujza megmarkolta az ujjamat, tudtam, miért csinálom.

Ők voltak a világom. És bármennyire fájt, hogy Dániel nem volt mellettünk, elhatároztam, hogy miattuk erős maradok.

Egy délután váratlan látogatónk érkezett. Dániel húga, Zsófi állt az ajtóban, kezében kis ajándékcsomaggal. Ő volt az egyetlen a férjem családjából, aki nem fordított hátat nekem.

– Bejöhetek? – kérdezte halkan.

– Persze – bólintottam, félmosollyal. – Mindig szívesen látlak.

Segített fürdetni a lányokat, aztán amikor lefektettük őket, láttam, hogy valami nyomja a lelkét. Csak ült a kanapén, a kezét az ölében összekulcsolva, és valahogy kerülte a tekintetemet.

– Mi a baj, Zsófi? – kérdeztem.

Rám nézett, és beharapta az ajkát.

– Emese… hallottam valamit anyuról. Nem tudom, el kell-e mondanom, de úgy érzem, muszáj.

A szívem hevesen dobogott. – Mondd csak.

– Anyu beszélgetett a szomszéd nénivel, Károlyné Erzsivel. Véletlenül hallottam, amikor bevallotta, hogy nem is volt semmilyen jósnő.

Kitalálta az egészet.

Tátva maradt a szám.

– Tessék? Mire fel?

Zsófi szeme könnybe lábadt. – Félt, hogy ha Dánielnek hármas ikrei lesznek, már nem lesz olyan fontos neki. Attól rettegett, hogy elveszíti a fiát, és… ezért hazudott. Azt hitte, ha Dániel azt hiszi, hogy a gyerekei balszerencsét hoznak, akkor nem fog annyira kötődni hozzátok.

A düh úgy ömlött végig rajtam, mint egy hirtelen ár. Le kellett tennem Annát a karomból, mielőtt a kezem remegése elárulta volna, mennyire forrongok belül.

– Az a nő… – suttogtam, majd lehunytam a szemem. – A saját önzősége miatt szakította szét a családomat.

Zsófi finoman megfogta a kezem. – Sajnálom. Én is csak most tudtam meg. És tudom, hogy Dániel is… más lenne, ha tudná.

Aznap este nem aludtam. A gondolataim cikáztak: egyik pillanatban szembesíteni akartam az anyósomat, máskor pedig Dánielt hívtam volna fel. Végül másnap reggel remegő kézzel felvettem a telefont, és tárcsáztam a számát.

– Igen? – szólt bele a vonal másik végén.

– Dániel, én vagyok. Emese. Beszélnünk kell.

– Emese… nem tudom, hogy ez jó ötlet.

– Csak hallgass meg. Nincs jósnő, Dániel. A te anyád találta ki az egészet.

Csönd. Hosszú, nyomasztó csend.

– Ezt nem hiszem el – mondta végül. – Anyám nem csinálna ilyet.

– De igen – feleltem, és a hangomban ott volt minden fájdalmam. – Hallotta a húgod. Az anyád hazudott neked, mert félt, hogy elveszít.

Dániel gúnyosan felnevetett. – Nem. A jósnő már korábban is megjósolt dolgokat, amik bejöttek. Nem ismered anyámat, Emese. Ő nem hazudna ilyesmiről.

– Dániel, kérlek – kérleltem –, ezek a gyerekeid. A te véred. Hogy hagyhatod őket egy ilyen hazugság miatt?

Újabb csönd. Majd egy halk sóhaj.

– Sajnálom, Emese. Nem tudom ezt megtenni.

És letette.

A telefon még percekig a kezemben volt, de csak üresen bámultam a kijelzőt. Tudtam, hogy ezzel vége. Dániel elment.

Az elkövetkező hetekben próbáltam alkalmazkodni. Minden egyes nap harc volt – testileg, lelkileg. De közben a szívem újra megtelt szeretettel. A lányok egyre nőtték ki a ruháikat, egyre több hangot adtak ki, és minden nap valami új mosolyt csaltak az arcomra.

Egy délután váratlan kopogás hallatszott. Az ajtóban Dániel anyja állt.

– Emese – suttogta –, kérlek, engedj be egy percre.

Összefont karokkal álltam előtte. – Minek jöttél?

– Hogy bocsánatot kérjek.

– Késő – válaszoltam. – Hazudtál a fiadnak. Elhitetted vele, hogy a saját gyermekei átok.

Sírni kezdett.

– Féltem, Emese. Attól, hogy elveszítem. És nem gondoltam, hogy tényleg el fog hagyni titeket.

– De megtette – mondtam halkan. – És te vagy az oka.

– Tudom… és nem tudom jóvátenni. De el kellett mondanom, mennyire sajnálom.

Néztem rá, aztán a lányokra gondoltam, akik békésen aludtak a szobában.

– Nincs több mondanivalóm számodra.

Becsuktam az ajtót.

Eltelt egy év. A lányok járni tanultak, már szavakat is gagyogtak. A szívem megtelt újra örömmel – nem a régi életem miatt, hanem a mostaniért.

Aztán egy nap megjelent Dániel.

– Emese – kezdte megtörten –, hibáztam. Rájöttem. Vissza akarok térni. A családomhoz.

Felemeltem a fejem, egyenesen a szemébe néztem.

– Nekem már van családom, Dániel. Te nem voltál itt, amikor szükségünk volt rád. Most sincs rád szükségem.

Becsuktam az ajtót.

És először hosszú idő után megkönnyebbültem.

Végül is nem mi, nem a lányaink tették tönkre Dániel életét. Ő tette ezt önmagával.

2025. március 28. (péntek), 07:05