Késésben! Három perc ébredés után már a liftben sminkelve és öltözködve.

– Elaludtam! – kiáltotta Lilla, amikor kipattant az ágyból.

/Három perc múlva már a lift tükrében próbált szemceruzát húzni remegő kézzel, miközben a másik kezével belebújt a kabátjába, és a lábával próbálta felrángatni a csizmáját\./

Ahogy kilépett az utcára, apró szeptemberi esőcseppek csapódtak az arcába, de nem volt ideje visszamenni az esernyőért. Az áruló ébresztő ma cserbenhagyta. Vagy ő nyomta ki félálomban, már nem is tudta.

„Most aztán biztosan kirúgnak” – gondolta kétségbeesetten, miközben rohanva szelte át a nedves utcát.

Főnöke, Károly, híres volt arról, hogy nem tűrte a pontatlanságot. Nála egy perc késés is megbocsáthatatlan vétségnek számított.

Lilla agyán gyorsfilm-szerűen peregtek végig a lehetséges következmények: elbúcsúzhat a kedves ügyfeleitől, a megmaradt szabadságától, az év végi bónusztól… és talán az állásától is.

Az utca zsúfolt volt. Az emberek fejüket lehajtva siettek a munkahelyük felé, mindenki elmerült saját világában.

Az eső csak még nyomasztóbbá tette a reggelt, a szürkeség beitta magát az arcokba, a házak közé.

Már csak kétszáz méterre volt a buszmegállótól, amikor Lilla hirtelen megállt. Valami mozgott a látóterének szélén. Visszafordult.

Egy régi, repedezett pad tövében, a pocsolyák szélén egy apró, reszkető kiscica ült. Csapzott bundája teljesen átázott, a kis teste remegett, mint a szeptember végi falevél.

Csendben nyitogatta a száját, de nem jött hang. Lilla közelebb lépett.

– Te szegény… Mit keresel itt ilyen időben?

A kiscica hátsó lába természetellenes szögben hajlott. Mintha megsérült volna. Lilla szíve összeszorult.

Egy pillanatig vívódott magában. Ha most segít, elkésik. Ha továbbmegy, talán örökre nyomasztani fogja a lelkiismerete.

Végül felsóhajtott, levette a fehér sálját, és óvatosan bebugyolálta vele a kis állatot.

– Nem hagyhatlak itt – suttogta.

Kabátja alá rejtette a kis jövevényt, és futásnak eredt a megálló felé, most már még nagyobb tempóban. Legalább a munkahelyére eljut – utána majd kitalál valamit.

Az irodaházba belépve igyekezett nesztelenül becsusszanni, mintha semmi sem történt volna. Már csak egy sarok választotta el a 12-es irodától, amikor...

– Kovács! – harsant a hang.

Lilla ledermedt. Ott állt vele szemben Károly, a főnöke. Arcán a szokásos hűvös, kimért kifejezés.

– Már egy órája várom! Hol volt? Ki végzi el a munkáját? Azt hiszi, csak úgy eltűnhet nyomtalanul?

Lilla csak állt ott, teljesen elázva, a hajából még csöpögött a víz. Nem bírt megszólalni. Érezte, hogy fojtogatja a sírás.

– Itt van – suttogta végül, és remegő kézzel kigombolta a kabátját.

A kis kiscica kiszáradt arca kibukkant a sál takarásából. Már nem remegett annyira, sőt, gyengén, de hallhatóan nyávogott.

– Megsérült a lába… Nem hagyhattam ott… egyedül volt… és esett… – Lilla hangja elcsuklott, könnyek gördültek le az arcán.

A főnök hosszan nézte őt. Nem szólt egy szót sem. Aztán váratlanul elővette a telefonját, tárcsázott valakit, majd egy cetlit nyomott a lány kezébe.

– Itt egy állatorvos címe. Mondja, hogy tőlem jött.

Lilla döbbenten bámulta a cetlit.

– Menjen – mondta Károly. – Most. És ne jöjjön vissza...

Lilla szíve megállt egy pillanatra. Ennyi lett volna? Vége?

– ...mert ma szabadnapos – tette hozzá a férfi. – Holnap is. És számítson egy kis bónuszra… az állatok iránti szeretete miatt.

A papíron szereplő cím egy kis rendelőhöz vezetett, egy csendes mellékutcában, alig húsz perc sétára az irodától. Az eső még mindig szemerkélt, de Lilla szinte észre sem vette. A kabátja alatt a kis kiscica, akit magában már „Bundásnak” keresztelt el, halk, doromboló hangokat adott ki, mintha tudta volna, hogy jó kezekbe került.

Ahogy belépett az állatorvosi rendelőbe, egy kedves, középkorú nő fogadta.

– Jó napot kívánok! Várják már? – kérdezte mosolyogva.

– Károly küldött – mondta Lilla, és szinte zavarban volt, mintha valami titkos társaság nevét mondta volna ki.

A nő elmosolyodott.

– Jöjjön csak, máris hívom az orvost. Károly gyerekkori barátom, mióta az eszemet tudom, mindig is az állatok védelmezője volt.

Néhány perccel később megjelent egy őszülő, de jókedvű állatorvos, aki gyengéd mozdulatokkal emelte ki Bundást a sálból. Átvizsgálta, tapogatta a lábát, közben kérdezgette:

– Hol találta meg? Mióta lehet így?

– A park mellett, egy pad alatt... teljesen átázva, és alig mozdult – válaszolta Lilla, és újra érezte, ahogy elönti az együttérzés.

– Nincs eltörve, csak megrándult és megfeszültek az izmok.

Bekötöm, kap egy kis fájdalomcsillapítót, pihenés, meleg, szeretet – és újra fitt lesz – mondta az orvos, miközben már kötözte is a kis lábat.

– Nem is tudom, hogyan köszönjem meg. Károly... a főnököm... először olyan kemény volt, aztán... ilyen... – Lilla megakadt, nem találta a szavakat.

Az orvos halkan nevetett.

– Károly mindig is ilyen volt. Kifelé szikla, belül meg színtiszta méz. Amikor gyerekek voltunk, egyszer saját kezűleg húzta ki egy kiskutya fejét a jég alól, aztán zokogott, mint egy kisfiú, hogy megmentette.

Lilla csak hallgatta, és valami melegség öntötte el. Valahogy most már értette a férfit, aki reggel még dühösen szólt rá. Valami más, mélyebb bontakozott ki a gondolataiban.

Hazafelé Bundás a karjában szuszogott, a kis feje Lilla mellkasán nyugodott. Otthon egyből készített neki egy kis kuckót egy régi takaróból, egy kartondobozban, amit korábban cipőtartónak használt.

– Itt mostantól biztonságban leszel – suttogta a macskának.

Amíg Bundás békésen aludt, Lilla a kanapén üldögélt, egy csésze meleg teát szorongatva, és újra és újra átfutott rajta a reggel története. Még sosem történt vele ilyesmi. Egy kiscica, egy reggeli rohanás, egy megsérült láb, egy bónusz, és egy főnök, aki... hirtelen nem is tűnt már olyan távolinak.

Délután csörgött a telefonja. Ismeretlen szám.

– Itt Károly – szólalt meg a mély, kissé rekedt hang a vonal túloldalán. – Csak... tudni szerettem volna, hogy van a kis betegünk.

– Jól! Nagyon jól. Az állatorvos szerint csak húzódás volt. Most már alszik, biztonságban – válaszolta Lilla izgatottan.

– Örülök. És... maga hogy van?

– Én...? – Lilla kicsit elnevette magát. – Fáradt vagyok, átázva, zavarban, és... boldog.

– Jó hallani. Tudja, nem minden nap tesz valaki olyat, amit ma maga tett. Sokan egyszerűen elsétáltak volna.

– Én nem tudtam volna úgy elmenni – mondta halkan Lilla.

Károly egy pillanatig hallgatott. Aztán váratlanul megszólalt:

– Szereti a sült sütőtöklevest?

– Tessék?

– Csak... gondoltam, megköszönném a mai napját. Szóval... ha nincs programja este, készítek egy tálat. Van egy régi családi receptem.

Lilla elmosolyodott. Bundás álmosan nyávogott egyet a háttérben.

– Szerintem... Bundás is örülne neki – mondta halkan.

– Akkor este hétkor? – kérdezte Károly.

– Ott leszek.

Aznap este nem csak a kiscica talált új otthonra. Lilla és Károly hosszasan beszélgettek, nevetgéltek, és közben felfedeztek valamit, amit egyikük sem keresett, de mégis megtaláltak.

És Bundás? Ő boldogan dorombolt az ölében, mintha mindig is ott lett volna a helye.

VÉGE

2025. március 28. (péntek), 08:35