A férjem elvitt a faluba, hogy megismerjem a szüleit! Amikor megláttam az anyját, MEGIJEDTEM – és ekkor történt valami, amitől SZÓHOZ SEM JUTOTTAM... ??? Az autóban ültem, erősen szorítva Gábor kezét, miközben ő lassan leparkolt a régi, megdőlt kerítés mellett. A falu hűvös őszi levegővel, áthatóan kék éggel és nedves föld illatával fogadott bennünket. Valahonnan a távolból egy kutya ugatása hallatszott, én pedig akaratlanul is remegni kezdtem. — Valéria, mi van veled? – kérdezte Gábor, észrevéve, hogy még erősebben megszorítottam a kezét. — Csak... izgulok, – vallottam be halkan. A ház ajtaja hirtelen kivágódott, és a tornácon megjelent egy asszony. Magas, erős testalkatú, komoly arckifejezéssel. Ránk nézett, és úgy éreztem, mintha a levegő körülöttünk hirtelen sűrűbbé vált volna. — Jaj, Gáborka, anyád fia! – Hangja, akár egy harangszó, betöltötte az egész udvart. – Miért nem szóltál, hogy jössz?! Belül görcsbe rándultam. Ez volt az anyja. Klaudia néni egy lépéssel közelebb jött, és ahogy közeledett, egyre inkább el akartam bújni a férjem mögé. Karjait kitárta, a tekintete pedig valami megmagyarázhatatlan súlyt hordozott. Hirtelen úgy éreztem magam, mintha egy bíróság előtt állnék, és az ítélet bármelyik pillanatban elhangozhatna. — Látom, nem egyedül jöttél, – szűkítette össze a szemét, és lassan, nagyon lassan rám emelte a tekintetét. — Anyu, ismerd meg a feleségemet, Valériát. – Gábor védelmezően átölelte a vállamat, mintha meg akarna óvni. Ekkor Klaudia néni hirtelen elindult felém. Ösztönösen hátráltam egy lépést. — Gyere ide, menyecském! – kiáltott fel, és mielőtt bármit is mondhattam volna, erős karjai közé zárt, olyan szorosan, hogy csillagok villantak a szemem előtt. Éreztem, ahogy meleg, friss tésztát és fokhagymát árasztó ajkai cuppannak mindkét arcomra és homlokomra. Mindez annyira váratlan volt... és megrázó. — Jaj, de törékeny vagy! – jegyezte meg az anyósom, úgy méregetve engem, mintha egy piacon vásárolt csirkét szemlélne. Nyeltem egyet, várva a következő megjegyzését. — Hol találtál egy ilyen szépséget, Gábor? – kérdezte enyhe gúnnyal, de rosszindulat nélkül. A férjem csak mosolygott: — A könyvtárban, anyu. Klaudia néni felhúzta a szemöldökét, majd váratlanul ravasz mosoly jelent meg az arcán. — Gyertek be, mit álldogáltok a hidegben? És vegyétek le a cipőt, tegnap felmostam! Végre kifújtam a levegőt, amit eddig bent tartottam. Mindez olyan... hirtelen történt. Bementünk a házba, mit sem sejtve arról, hogy ez még csak a kezdet volt. Aztán történt valami, amitől SZÓHOZ SEM JUTOTTAM... ??? (Folytatás az első kommentben a kép alatt???)

Alighogy beléptem a házba, máris megcsapta az orrom a friss kenyér és a forró húsleves illata. Odakint dermesztő hideg volt, de odabent kellemes meleg fogadott. Egy pillanatra megnyugodtam, de csak egy pillanatra…

/Klaudia néni – azaz az anyósom, Petrescu Klaudia – hirtelen megfordult, és tetőtől talpig végigmért\./

Szinte hallani lehetett, ahogy nagyot nyelek.

– Mennyi vagy, lányom? – kérdezte, miközben a csípőjére tette a kezét.

– Tessék? – hebegtem zavartan.

– Túl sovány vagy! Majd én felhizlallak! – nevetett, és még mielőtt tiltakozhattam volna, egy gőzölgő tál húslevest nyomott a kezembe, mintha csak egy kicsit alultáplált gyereket kellene sietve megetetni.

A férjem, Gábor, próbált közbelépni:

– Anya, hagyd lélegezni a feleségemet...

De Klaudia néni ügyet sem vetett rá.

Leült velem szemben az asztalhoz, és mélyen a szemembe nézett.

– Nézd, Valéria, nálunk a nők erősek. Főzni tudnak, a házat rendben tartják, és ami a legfontosabb: boldoggá teszik a férjüket.

Kiszáradt a szám. Gáborra néztem, de ő csak sóhajtott, mint aki pontosan erre számított.

– Mama... – próbálkozott újra, de Klaudia néni egy határozott kézmozdulattal elhallgattatta.

– Csitt, Gábor! Egy dolgot tudni akarok. Valéria, tudsz töltött káposztát készíteni?

Elvörösödtem. Pislogtam párat, mintha valami rejtvénybe botlottam volna.

– Én… még nem csináltam, de megpróbálhatom.

– Aha! – kiáltott fel, felemelve a mutatóujját, mintha valami ősi titkot leplezett volna le. – Akkor ma este együtt főzünk!

Megdermedtem.

Töltött káposztát… az anyósommal… az első estén?

De tiltakozni sem volt időm. Egy pillanat alatt már egy kötényt húzott a fejemre.

– Gyerünk, menyem, most meglátjuk, mire vagy képes! – mondta veszélyesen csillogó mosollyal.

És abban a pillanatban rájöttem: az igazi megpróbáltatás még csak most kezdődik...

Mély levegőt vettem, megkötöttem a kötényt, és közelebb léptem a konyhaasztalhoz. Klaudia néni már előkészítette a savanyú káposztaleveleket, a darált húst és a rizst. Olyan fürgén mozgott, mint egy konyhai generális csatában.

– Na, lássuk, Valéria, van-e benned háziasszonyi vér? – mondta, miközben elém tett egy hatalmas tál tölteléket.

Megnyaltam a kiszáradt ajkaimat, és próbáltam utánozni a mozdulatait.

Megfogtam egy káposztalevelet, beletettem a tölteléket, és elkezdtem feltekerni.

– Állj! – csattant fel hirtelen.

Megdermedtem. Mit ronthattam el?

– Ez meg mi? – kérdezte, miközben két ujja közé csippentette a munkámat, mintha egy különös bogarat tanulmányozna.

– Ez… egy töltött káposzta? – kérdeztem bizonytalanul.

– Ez? Ez sértés az erdélyi konyhára nézve! Túl nagy, túl laza, szét fog esni főzés közben! Csináld újra!

A kezeim remegni kezdtek, de újra próbálkoztam. Első próbálkozás – kudarc. Második – még rosszabb. Harmadik – szinte szétesett, mire a tálba ért. Klaudia néni összevonta a szemöldökét, és úgy nézett rám, mint egy tanár a bukdácsoló diákra.

– Lányom… attól tartok, téged luxusban neveltek, nem a konyhában.

De semmi baj, majd én megtanítalak! – mondta, és a hangjában már ott volt az a tipikus „én megmondtam” elégedettség.

Gábor a sarokban próbálta elrejteni a nevetését. Amikor kétségbeesve ránéztem, gyorsan megköszörülte a torkát:

– Anya, ne kínozd már, nem kell tökéletesnek lennie elsőre...

– Gábor, te csak hallgass! – csapott rá játékosan a homlokára az anyja. – Ha jó töltött káposztát akar enni, akkor bizony tanulnia kell!

És így is lett.

Két órán át hajtogattam, tekertem, szétszedtem és újra kezdtem. A káposztalevelek már a hajamra is ráragadtak, és úgy éreztem magam, mint egy kezdő sushi-séf, aki rossz országban próbál érvényesülni.

Klaudia néni végig ott állt mellettem, és úgy figyelt, mintha az életem múlna a káposzták tökéletes formáján.

– Ne túl lazán! De ne is túl szorosan! – magyarázta. – A tölteléknek lélegeznie kell, de nem akarunk húsos bomba-robbanást a lábasban!

Néha elnevette magát, máskor csak csóválta a fejét. Én pedig... majdnem sírtam.

– Ez már egész jó – bólintott egyszer elismerően. – Olyan... elfogadható. Ha behunyom a szemem, akár káposztának is tűnhet.

Ez volt a dicséret. Az első.

Gábor néha bekukkantott a konyhába, de csak annyit mert mondani:

– Kitartás, szívem. Már csak hatvan darab van hátra!

– Elmondom neked, Valéria – sóhajtott Klaudia néni, miközben betette az első lábast a tűzre. – Amikor én először töltöttem káposztát a férjem anyjával… azt hittem, agyonüt. De végül megszeretett. Tudod miért? Mert nem adtam fel. A makacsság fontosabb, mint a recept.

Ekkor valami megváltozott bennem. Már nem akartam bizonyítani. Egyszerűen csak jól akartam csinálni. Magamért. A családért. Azért a nőért, aki – bármennyire is kritikus – mégis csak fogadott az otthonába.

Mire a káposzták főni kezdtek, én teljesen kimerültem. Az ujjaim fájtak, a hátam sajgott, a hajam a kötényhez tapadt.

De Klaudia néni ekkor mosolygott először igazán.

– Na, ez már igen! – bólintott. – Most már családtagnak számítasz.

Először azt hittem, viccel. Aztán megveregette a vállamat, és olyan kedvesen nézett rám, mintha tényleg büszke lenne.

– Tudod, nem könnyű dolog az anyós szerep – tette hozzá, kicsit halkabban. – Egy idegen nőt kell szeretni, csak azért, mert a fiam választotta. De ha ez a nő hajlandó megtanulni töltött káposztát főzni velem, akkor talán. .. mégsem idegen.

Ekkor már én is elmosolyodtam. Nem volt sok, amit elértünk, de valahol mégis sokkal több volt ez, mint egy adag erdélyi töltött káposzta.

Amikor végre megfőtt az étel, Klaudia néni kiszedte az első darabot, és a tányéromra tette.

– Kóstold meg, Valéria – mondta ünnepélyesen.

Belekóstoltam. Tökéletes volt. Talán nem az én érdemem volt, de akkor és ott úgy éreztem, részese lettem valami fontosnak.

– Most már gyereket is szülhetsz! – vágta rá hirtelen Klaudia néni.

Majdnem félrenyeltem.

– Tessék?! – nyögtem ki.

– Hát ha már tudsz főzni, takarítani... akkor mi hiányzik? – nevetett. – Legalább lesz, akinek továbbadjuk a receptet!

Gábor megjelent a háttérben, és odasúgta:

– Ez nálunk azt jelenti, hogy elfogadott a család.

Ránéztem. Ránéztem a férjemre, az anyósomra, és a frissen gőzölgő káposztákra.

És hirtelen... otthon éreztem magam.

VÉGE

2025. április 05. (szombat), 17:52