A férjem, Gergő, és én az első gyermekünket várjuk. Ennek a babának a mi újrakezdésünknek kellett volna lennie. Hetek óta terveztük a babaváró bulit – lufik, torta, játékok, dekoráció, minden a helyén.
27 éves vagyok. A férjem, Gergő, harminc, és az első gyermekünkkel vagyok várandós. Ez a baba a mi új életünk kezdetének kellett volna lennie. Egy új fejezet, egy közös álom, ami mindent helyrehoz. /Vagy legalábbis ezt hittem\./
Az elmúlt év nem volt könnyű. Gergő a munkahelyén rengeteg stresszt cipelt, én meg közben próbáltam berendezni az új lakásunkat. Olykor veszekedtünk, máskor órákig nem is beszéltünk. De úgy tűnt, minden szépen kisimul. Mintha újra sínre kerülnénk.
Hetek óta szerveztük a babavárót. A legjobb barátnőm, Lilla vállalta a dekorációt. Anyám, Edit, gondoskodott a cateringről, még a nagynéném, Karola is jelentkezett, hogy segít az italpultnál. Gergő is úgy tett, mintha boldogan készülne. Ő választotta ki a torta ízét, ő fújta fel a lufikat a nappaliban, közben idétlen apás vicceket mesélt a vendégeinknek készülve.
Én is boldog voltam. Volt egy halványkék ruhám, amit kifejezetten a bulira vettem. Még nem tudtam a baba nemét, de jól éreztem magam benne, a dagadó bokáim és a fájó hátam ellenére is. Gergő rózsaszín inget vett, hogy bármi is derül ki, egyikünk majd „passzolni” fog. Úgy éreztem, az életem egyik legboldogabb napja közeleg.
De két éjszakával a buli előtt minden darabokra hullott.
Aznap este 11 óra körül felmentem a hálóba, mert a testem pihenést követelt. Próbáltam aludni, de nem sikerült. Lementem vízért a konyhába. A nappaliban ott találtam Gergőt, elaludva a kanapén. Mellette a telefonja rezgett a karfán.
Általában sosem kukucskáltam bele. Tiszteletben tartottam a magánéletét. De a kijelzőn felvillanó név egyszerre jeges késként fúródott belém:„M?.”
Megdermedtem. Nem ismertem ilyen nevű nőt. Az a csók emoji az „M” mellett úgy vágott mellbe, hogy majdnem elejtettem a poharat a kezemből. A kisbabám pont akkor rúgott egyet – mintha ő is érezte volna, hogy valami nincs rendben.
Reszkető kézzel felkaptam a telefont. A képernyőn villódzó értesítésből ennyi látszott:„Tegnap este csodás volt…”„Alig várom, hogy ma este újra lássalak ?.”
A szívem zakatolt, a torkom elszorult. Tudtam, hogy nem bírom ki, feloldottam a készüléket. Gergőnek sosem volt jelszava.
És ott volt minden. Tucatnyi üzenet. Flörtölő szövegek, hotelszobák címei, sőt egy kép: Gergő, mosolyogva, egy fekete hajú nő csókolja az arcát.
A világ elsötétült előttem.
A telefont csendben visszatettem mellé. Nem ébresztettem fel. Felmentem az emeletre, és egy párnába fojtva sírtam egész éjjel.
Reggelre vörös szemekkel ültem az ágy szélén. Az első gondolatom az volt: lemondom a bulit. Nem fogom kibírni, hogy mellette álljak, mosolyogjak, miközben tudom, mi zajlik a hátam mögött.
De aztán másik gondolat tört rám. Miért nekem kellene csendben maradnom? Miért védjem az ő hírnevét, miközben ő hotelszobákban bújik el? Miért nyeljem le ezt a megaláztatást?
Nem. Ő fogja megfizetni. És mindenki tudni fogja, ki is ő valójában.
Aznap felhívtam Lillát.– Képzeld el… – kezdtem, és elmeséltem neki mindent.
Egy pillanatig csönd volt a vonalban. Azt hittem, meg sem tud szólalni. Aztán csak ennyit mondott:– Lányom, hozz ollót, nyomtatót. Ez lesz a valaha volt legikonikusabb babaváró buli!
És elkezdtük a bosszút kitervelni.
Eljött a nagy nap. A ház megtelt családdal és barátokkal. Anyám, Edit, már a konyhában sürgött-forgott, kezében tálcákkal.
– Kóstold csak meg, Julcsikám – nyújtotta felém a mini quiche-t, én meg csak legyintettem. – A babának kell az energia!
Nagynéném, Karola, az italpultnál keverte a szörpöt, és mindenkinek mosolyogva töltögetett.
És persze ott volt Gergő anyja is, Sárika. Egy hatalmas pelenkatortával érkezett, és amint meglátott, azonnal elsírta magát.– Annyira szép kismama vagy! – mondta remegő hangon, és megölelt.
A nappali közepén ott állt a hatalmas sárga lufi, amit mindenki a nagy pillanatra várt. Lilla, a barátnőm, egy „Team Pink vagy Team Blue?” kitűzővel futkosott, irányította a játékokat, nevetett, tapsolt, és közben rám kacsintott. Csak mi ketten tudtuk, mi fog történni.
És Gergő? Ő ragyogott. Szó szerint.Mosolyogva ölelgette a vendégeket, szelfiket készített, és mindenkihez volt egy jó szava. Olyan büszke apaként viselkedett, hogy akinek fogalma sem volt róla, még meg is könnyezte volna.
– Nézd, mennyire gyönyörű! – mondta, miközben a hasamat simogatta. – Te vagy az én mindenem.– Persze – válaszoltam, és próbáltam úgy mosolyogni, hogy közben ne harapjam el a nyelvem.
Még a hasamat is megcsókolta a vendégek előtt, azt suttogva:– Te tetted belőlem a világ legboldogabb férjét!
Majd a fülembe hajolt, és hozzátette:– Annyira szerencsés vagyok, Julcsi.
Én csak a szemébe néztem, és legszívesebben felnevettem volna. De inkább azt suttogtam vissza:– Tudom.
Amikor elérkezett a pillanat, mindenki a nappaliban gyűlt össze. A telefonok a levegőben, mindenki készült a nagy „nemválasztásra.”
– Készen álltok? – kérdezte Lilla vidáman.
– Készen – felelte Gergő, és megfogta a kezem. – Háromig számolunk, jó?
– Rendben – mondtam.
A tömeg visszaszámolt velünk:– Három… kettő… egy!
A tű belehasított a lufiba. A pukkanás után rózsaszín vagy kék konfetti helyett százával szóródtak szét a kis papírcédulák.
A szoba hirtelen elnémult. Csak a papírok susogása hallatszott, ahogy a földre hulltak.
– Mi ez? – kérdezte valaki a vendégek közül.
Unokatestvérem, Janka, lehajolt, felvett egy cédulát, és hangosan felolvasta:– „Alig várom, hogy ma este újra lássalak ? – M?.”
A szoba egyszerre hűlt jéggé.
Egy másik vendég felkapott egy másikat:– „Az az este csodás volt…”
Valaki hátulról felkiáltott:– Ez most valami vicc?
Aztán egy cédulán a szelfi volt, amin Gergő szerepelt a fekete hajú nővel. Az emberek kézről kézre adták, mint valami fertőző kórt.
Sárika, az anyóson, hangosan felhördült:– Uramisten! – és a mellkasához kapott.
Nagybátyám, Bence, elejtette a poharát, a punccs szétfröccsent a padlón.
Mindenki engem nézett. Én pedig csak álltam, mosolyogva.
– Mi a fenét csináltál?! – ordította Gergő, sápadtan.
Ránéztem, a hangom halk volt, de élesebb, mint bármikor:– Kérlek, magyarázd el te.
– Megőrültél! – csattant fel. – Minden tönkrement!
– Nem, Gergő – feleltem nyugodtan. – Te rontottál el mindent.
A vendégek összesúgtak, néhányan döbbenten, mások szánakozva bámulták őt. Végül kiviharzott, úgy csapta be az ajtót, hogy az egész csillár megremegett.
A lufi szalagja elszakadt, és a lábam elé hullott.
Egy pillanatig teljes csend volt. Aztán Lilla megtörte:– Hát, most már biztosan tudjuk, milyen az erkölcsi iránytűje.
Néhányan idegesen felnevettek. Anyám odajött, átölelt, és a fülembe suttogta:– Drágám, sajnálom.
Én pedig csak annyit mondtam, miközben a szemeim szikráztak:– Van még valami.
– Tortát, valaki? – kérdeztem hangosan.
Mindenki rám meredt, mint aki nem érti, hogyan tudok még mosolyogni is.
Lilla intett, és a pincér betolta a háromszintes vaníliatortát, halványsárga mázzal és kis babacipőkkel díszítve. Ott volt a kés mellette.
Odamentem, és egyetlen mozdulattal felszeltem. A szeletből élénkkék krém buggyant ki.
Felemeltem a tányért, és hangosan bejelentettem:– Fiunk lesz! És úgy nevelem majd, hogy jobb ember legyen, mint az apja valaha volt!
A szoba kitört ujjongásban.Karola tapsolt, Janka sírt, még nagymamám, Margit is odasúgta:– Büszke vagyok rád, kislányom.
Sárika közben szinte elájult, és gyorsan kisietett a házból. Néhány unokatestvérem zavartan nézett rám, de nem törődtem velük.
Aznap este, amikor mindenki hazament, bementem a gyerekszobába. A kiságy még dobozban állt, a fiókokban apró zoknik, a sarokban ott ült a sárga plüss elefánt, amit anyám hozott.
Leültem a padlóra, és akkor sírtam először igazán. De nem szomorúságból. Hanem megkönnyebbülésből.
Másnap reggel a telefonom szinte felrobbant.Tucatnyi üzenet Gergőtől:
– „Julcsi, könyörgöm, beszéljük meg!”– „Atomreakció volt, amit csináltál, mindenki előtt megaláztál!”– „A baba miatt csapatként kellene működnünk…”
Csak ültem, néztem a sorokat, és éreztem, ahogy a gyomrom összeszorul. Egyetlen választ sem küldtem.
Még aznap délután bejelentkeztem egy ügyvédhez. Amikor aláírtam a papírokat, először éreztem igazán, hogy a tüdőm megtelik levegővel.
De persze nem csak ő keresett. Hívott az anyja is.
– Julcsika, drágám – kezdte Sárika, reszkető hangon. – Várhattál volna legalább a buli után! Ezeket a dolgokat privátban kell megbeszélni, nem így…
Először hallgattam. Aztán belém mart a düh, és visszakérdeztem:– Mondd csak, Sárika néni, a fiad is privátban intézte, amikor hotelszobát foglalt?
A vonal túloldalán csend lett. Végül letette.
Lilla persze folyamatosan küldte a friss híreket.
– Julcsi, a vendégek fele még mindig a bulidról beszél! – nevetett a telefonban. – Azt mondják, ez volt az évszázad babavárója.
Sőt, kiderült, hogy Gergő egyik kollégája is ott volt a bulin. Másnap az egész irodában mesélte, mi történt. Most már ott is ő az „irodai poén.”
Furcsa érzés volt. Nem voltam büszke minden részletre. De arra igen, hogy kiálltam magamért.
Aznap este egyedül ültem a gyerekszobában. Néztem a kis sárga elefántot, amit anyám hozott, és végigsimítottam a dobozban álló kiságy oldalán.
– Kicsim – suttogtam a hasamhoz –, tudnod kell, hogy az anyád nem hagyta, hogy bárki megalázza. Megtanítalak majd, hogy tiszteld magad, és mindig lásd, mi az igazság.
Képzeletben láttam a fiamat, ahogy egyszer nagyra nő, és büszkén mondja majd:– Az anyám bátor volt. Nem félt kimondani az igazat.
És én tudtam, hogy innentől minden másképp lesz.
Gergő még napokig küldte az üzeneteket.– „Adj még egy esélyt.”– „Csak egyszer hibáztam.”– „Nem tudok nélküled élni.”
De én már lezártam magamban.
Egy dolgot sem változtatnék meg abból, ami történt. A pillanat, amikor a lufi kipukkant, és a papírok lassan alászálltak, mintha az idő is megállt volna… örökre bennem marad. Látni Gergő arcát, ahogy a saját hazugságai zuhantak rá, mindenki szeme láttára – az volt a bosszúm, a felszabadulásom.
Most pedig már nem félek a jövőtől. Tudom, ki vagyok, és mit érdemlek. És tudom, hogy a fiamat úgy nevelem majd, hogy soha ne kövesse az apja hibáit.
Mert végül… a méltóság mindig erősebb, mint a hazugság.
2025. augusztus 26. (kedd), 06:16
