Mostantól ez a nyaraló az enyém — egész nyárra idehozom az összes rokonomat” – jelentette ki az anyós
Mostantól ez a nyaraló az enyém — egész nyárra idehozom az összes rokonomat” – jelentette ki az anyós
Váratlan vendég
– Kati, nyisd már ki! – dübörgött az udvari kapu, mintha valaki kalapáccsal verte volna. – Ne bújkálj, tudom, hogy otthon vagy!
/Majdnem kiöntöttem a teáscsészém tartalmát, és a laptop is kis híján lecsúszott az ölemről a nedves fűbe\./
– Jövök már! – kiáltottam vissza, miközben felkaptam a papucsomat.
A kapu mögött ő állt. Ilona néni – az anyósom. Karcsú, de hajlíthatatlan, mint egy bronzszobor. Szeme villogott, ajkán gőgös mosoly, a vállán két óriási sporttáska, tele befőttesüvegekkel és zöldséggel.
– Na végre! – suhant el mellettem, rám se pillantva. – Látom, teljesen elkanászodtál itt felügyelet nélkül. Jó, hogy időben ideértem!
Megálltam a kapunál, még mindig hitetlenkedve. Ő pedig már húzta is a táskáit a ház felé, közben a földre gurult egy uborka, majd egy csomag sárgarépa.
– Ilona néni… ha tudtam volna, hogy jön, készültem volna valamivel…
– Minek szóljak? – mordult vissza. – Ez a ház a fiamé! Vagy talán engedélyt kell kérnem, hogy itt pihenjek?
Persze. „A fiamé.” Csakhogy a vételár felét én fizettem a nagymamám lakásának eladásából. De ezt most felemlegetni? Öngyilkosság lett volna.
– Na, Katicám, pakold ki a nagy hálót – csapta le a táskákat a verandán. – Az én koromban már nem alhatok a sufniban. Fáj a hátam.
– De… én ott alszom, Ilona néni. Ott van minden cuccom…
– Átpakolod. Fiatal vagy, van két kezed, két lábad.
Nagyot nyeltem. Tíz év együttlét után is mindig hurrikánként érkezett.
A megszállás kezdete
Még reménykedtem, hogy csak pár napra jött. De a remény szertefoszlott, amint kinyitotta a táskáját.
– Ide figyelj, Katicám. Mindenkinek szóltam: mostantól ez üdülőközpont! Az embereknek is kell levegő. Te meg itt napozol egyedül, mint egy macska.
Kezemben megállt a tál eper.
– Kinek szólt? – kérdeztem óvatosan.
– Holnap jön Juliska néni a gyerekekkel. Utána a pécsi unokatestvérek. Hétvégére meg a keresztszülők a két kölyökkel. Ja, és hozzák a kutyájukat is, ugye nem bánod?
– De hát itt csak három hálószoba van!
– Majd teszünk be kempingágyakat. Nem vagyunk mi grófok! – legyintett, és már a kertet szemlélte, közben kritizálva a retket és az ágyások „ferdeségét”.
Éreztem: vége. Három hónap békés alkotás helyett három hónap Ilona-néni-féle munkatábor vár rám.
A rokonok bevonulása
Másnap reggel ismét ajtórugdálásra ébredtem. Az ajtóban ott állt Juliska néni, Ilona kiköpött mása, csak testesebb kiadásban. Három viháncoló kamasszal és egy óriási zacskó chipset szorongatva.
– Ó, Katicám, mit ácsorogsz? Engedj be! – szólt, majd beviharzott.
A tinik pillanatok alatt belakták a verandát, max hangerőre tették a zenét, és egymást túlkiabálva beszéltek. Én pedig próbáltam jelezni, hogy dolgoznom kellene.
– Rendes munkát keress inkább, Kati! – veregette meg Juliska néni a vállam nevetve. – Ne csak azt a komputert nyomkodd mindig!
Nem mertem elmondani, hogy a könyvem kézirata már a végén jár. Úgysem értették volna.
Ebédre megjöttek a pécsi rokonok is – öt felnőtt, két gyerek és egy óriási kutya: Bogyó. Első dolga az volt, hogy feltúrta a paradicsomágyásomat, majd megjelölte a ribizlibokrot.
– Ne légy már olyan szűkmarkú, Katicám! – nevetett az egyik unokatestvér.
Én pedig némán álltam. Vendég lettem a saját házamban.
Az éjszaka a kinyitható ágyon
Az első éjjelt egy nyikorgó kinyitható heverőn töltöttem. A vékony falon túlról horkoláskoncert hallatszott: Ilona néni, Juliska néni és még valaki a nappaliban. Kint a kutya ugatott a sünökre, a kamaszok pedig vihogtak a verandán.
Egy ponton azon kaptam magam, hogy legszívesebben elrohannék innen egy hátizsákkal. De hová? Anyámhoz? A városba, a zajba? Ott nincs ribizlibokor, nincs eper. És ez az én házam! Az én pénzemből, az én álmaimból épült. Miért nekem kéne menekülnöm?
A mennydörgés reggele
Hajnalban végül elaludtam, de fazekak csörömpölése és kések koccanása ébresztett. Ilona néni úgy döntött, reggel hatkor ideális levest főzni és kiosztani a „feladatokat”.
– Katicám! – csattant a hangja. – Elég a lustálkodásból! Nézd csak, mit hagyott a kutya! Vizet kell hozni, felmosni, boltba menni!
Kinyújtott felém egy összegyűrt bevásárlólistát. Sóhajtva indultam a boltba. Útközben csak egy gondolat zakatolt bennem: „Hol az én gerincem? Miért nyelek le mindent?”
Szövetséges vagy áruló?
Mire hazaértem, a férjem, András is megjelent, pár nap szabadság miatt. Reménykedtem: majd ő segít.
– András, nem beszélnél anyáddal? Egyedül vagyok itt a káoszban!
Csak megvonta a vállát.
– Kati, ismered anyut… Nem rakhatom ki őket. Nekik is kell pihenniük valahol.
– És nekem? Nekem nincs jogom pihenni? – fakadtam ki.
– Okos vagy te, megoldod – adott egy puszit, és kiment a kertbe, ahol már faggatták a rokonok.
Éreztem: árulás. Mindig így van: ő félrehúzódik, én oldjam meg.
A házirend
Aznap este a veranda szélén ülve világossá vált: békés úton nem megy.
– Este 10 után csend!
– Mindenki maga után mosogat!
– A kutyát csak pórázon!
– Internet csak meghatározott időben!
Másnap reggel kiakasztottam a szabályokat a konyhába, és a családi reggelin közöltem:
– Ettől a naptól kezdve ezek a szabályok érvényesek. Aki nem tartja be, összepakol és hazamegy.
Botrány tört ki. Juliska néni kiabált, a gyerekek duzzogtak. De Ilona néni csak tigrisszemmel figyelt, majd szűkszavúan ennyit mondott:
– Ha így akarod… legyen a te akaratod. De ne hidd, hogy könnyű dolgod lesz.
Az első lázadás
A „házirend” kiakasztása után csend lett pár másodpercre. Aztán Juliska néni felcsattant:
– Te nekem ne osztogasd itt a parancsokat, Katicám! Mióta te diktálod a szabályokat a családban?
– Mióta az én pénzem is benne van ebben a házban – vágtam vissza nyugodtan.
A kamaszok egymásra néztek, majd suttogni kezdtek:
– Most akkor tényleg nem lesz net egész nap? – kérdezte az egyik, kétségbeesett arccal.
– Csak délután kettőtől négyig – bólintottam határozottan.
– Ez kínzás! – nyögött fel a legidősebb.
– Inkább olvassatok könyvet – feleltem szándékosan nyugodt hangon, mintha a legtermészetesebb dolog lenne.
Ilona néni továbbra is karba tett kézzel állt, és szemmel láthatóan élvezte, hogy botrány van. De valami az arcán azt sugallta: most először érzi, hogy valóban szembeszállok vele.
Fegyverszünet vagy vihar előtti csend?
Aznap este először egy hét után le tudtam ülni a laptopomhoz. A ház szokatlanul csendes volt. A gyerekek a telefonjukon ültek, de csak akkor merték bekapcsolni a wifit, amikor én engedélyeztem. Juliska néni morogva mosogatott, Bogyó kutyát kikötötték a pajta mellé.
András késő este jött vissza a kertből. Megállt a vállam mögött, és a monitorra pillantott.
– Hűha… tényleg írsz. – mintha meglepte volna, hogy nem csak „játszom a komputeren”.
– Erről beszélek napok óta – feleltem szűkszavúan. – Csak eddig nem volt csendem hozzá.
– Anyu biztos nehezen viseli, hogy parancsolsz neki – vakarta a fejét.
– Nekem pedig elegem van abból, hogy mindig én viseljek el mindent. – Ezzel becsuktam a laptopot, jelezve, hogy a beszélgetésnek vége.
Újabb invázió
Pár nap nyugalom után újabb autó fékezett a kapuban. Tibor bácsi, Ilona unokatestvére érkezett a feleségével és a lányával. Berohantak, mintha szállodai foglalásuk lenne.
– Szervusz, Katikám! – mosolygott a feleség, miközben ledobta a cipőjét az ajtóban. – Egy hétig itt leszünk, de ne aggódj, csöndesek leszünk!
– Remek – mondtam higgadtan. – Akkor láttátok a házirendet a konyhában?
– Házirendet? – vonta fel a szemöldökét.
– Igen. Mindenki betartja. Ha nem tetszik, a kijárat ott van – mutattam az ajtó felé.
A nő döbbenten nézett rám. A férfi zavartan köhécselt. A lányuk kuncogva odasúgta:
– Anyu, ez keményebb, mint az osztályfőnök.
A háttérben Ilona néni mosolygott – az a fajta mosoly volt, amely mögött ott lappang a következő támadás terve.
Éjjeli suttogások
Aznap este a kis szobámban ülve hallottam, hogy a konyhában Ilona néni és Tibor bácsiék halkan beszélgetnek.
– Nem tarthat sokáig – súgta Tibor felesége. – Ez a Kati nem engedhet meg magának ekkora szigort.
– Hát majd meglátjuk – felelte Ilona néni. – Én tudom, hogy kinek a pénzéből épült ez a ház. Nem az övéből.
A szívem hevesen vert. Tudtam, hogy valamit rejtegetnek.
A padláson talált bőrönd
Másnap délelőtt felmentem a padlásra, hogy eltegyem a könyv kéziratát tartalmazó dobozt. Ott, a sarokban egy régi bőrönd hevert, amit sosem láttam korábban. Lehúztam.
Tele volt régi levelekkel, fotókkal, számlákkal. Egy papíron ott virított András kézírása: „Anyu, ezt ne mutasd meg Katinak.”
Kibontottam a csomagot. Költségelszámolások, anyagszállítási papírok – mind azt sugallták, mintha a házat teljes egészében Ilona finanszírozta volna.
Összeszorult a gyomrom. Ez volt hát a nagy titok: előre készítette a „bizonyítékokat”, hogy ha egyszer szóba kerülne, rám mondhassa: idegen vagy a saját házadban.
Szembesítés Andrással
Este videóhívást indítottam Andrásnak, aki épp a munkahelyén volt.
– András, találtam valamit a padláson. Anyád papírjait. – mutattam fel a kamerába a dossziét.
– Milyen papírokat? – ráncolta a homlokát.
– Olyanokat, amik azt sugallják, hogy ő fizette a ház teljes árát. Hogy én itt senki vagyok. Mikor akartad elmondani?
– Kati… anyu mindig úgy állította be, hogy…
– Hogy csak „ajándékba” adtam ide a nagymamám lakásának árát? – csattantam fel.
Ő hallgatott. Ez a hallgatás rosszabb volt, mint bármilyen vita.
– Tudod mit, András? – mondtam hidegen. – Holnap ügyvédhez megyek. A házat hivatalosan kettőnkre íratom. És ha kell, rendőrt hívok, hogy minden hívatlan vendéget kiteszek.
A döntő reggel
Másnap összegyűjtöttem minden rokont a kertben. A verandára álltam, a kezemben a dossziéval és a telefonommal, amin már nyitva volt a „rendőrségi bejelentés” oldala.
– Kedves család! – kezdtem hangosan. – Ez a ház az én felelősségem is. Aki meghívás nélkül jött, és nem tartja be a szabályokat, 48 órán belül távozik.
– Na ne már! – fakadt ki Juliska néni. – Te nem űzhetsz el minket!
– Dehogyisnem – feleltem nyugodtan. – Megpróbálhatjátok, hogy nem hallgattok rám. De akkor hívom a rendőrt.
Ilona néni hallgatott. Csak nézett rám hosszasan, és először láttam rajta: elbizonytalanodott.
Az első győzelem
A nagy szavak után feszült csend telepedett a kertre. A rokonok döbbenten bámultak rám, mintha hirtelen egy idegen nő állt volna a verandán.
– Te hálátlan liba! – csapta a combjára Juliska néni. – Mi itt évtizedek óta család vagyunk, te meg most eljátszod a háziasszonyt?
– Nem játszom – feleltem higgadtan. – Én vagyok a háziasszony. És most végre úgy is viselkedem.
A kamaszok duzzogva motyogtak valamit a netről, de mivel a wifi jelszót is lecseréltem, hamar elhallgattak. A pécsi unokatestvérek némán kezdtek pakolni – ők pontosan érezték, hogy nem érdemes vitát szítani.
A kutyát, Bogyót is gyorsan megfogták, és kísérgették az autóhoz. Szegény állat szomorúan nyüszített, de én most először nem sajnáltam.
– Ez még nem a vég! – dobta oda Juliska néni, miközben a bőröndjeit cipelte. – Meg fogod bánni, hogy ellenünk fordultál!
Csak annyit válaszoltam:
– Inkább azt bánnám, ha örökké hallgatnék.
Ilona néni és én
Amikor a többiek elmentek, a házban furcsa, szinte kényelmetlen csend maradt. A konyhában találtam Ilona nénit, aki egy teáscsészét forgatott a kezében.
– Te igazán keményfejű nő vagy, Kati – szólalt meg végül. – Nem gondoltam volna, hogy egyszer szembe mersz szállni velem.
– Mert eddig féltem – mondtam őszintén. – Féltem, hogy ha nemet mondok, szétszeditek az életem. De rájöttem, hogy ha nem húzok határt, sosem lesz saját otthonom.
Ilona néni összehúzta a szemét.
– Tudod, hogy mindig is a fiam boldogságát akartam.
– Akkor hagyd, hogy boldog legyek – feleltem. – Ez a ház közös. És ha te ezt nem tiszteled, akkor tényleg kénytelen leszek ügyvédet hívni.
Hosszú hallgatás következett. Aztán sóhajtott, és letette a csészét.
– Rendben. De tudd, hogy nem lesz könnyű velem. – mosolyodott el fáradtan.
– Nem baj – mosolyogtam vissza. – Legalább tisztességesen játsszunk.
András hazatér
Másnap délután András végre hazaért a munkából. Amikor meglátta az üres kertet, meglepetten nézett körül.
– Hol van mindenki? – kérdezte.
– Hazamentek – feleltem nyugodtan. – Megkértem őket.
– Megkérted? – hökkent meg. – Inkább kiraktad őket, ugye?
– Igen. Mert elegem lett abból, hogy a saját otthonomban vendég vagyok.
András sokáig csak nézett. Aztán lassan bólintott.
– Tudod mit, Kati? Büszke vagyok rád. Én gyáva voltam, hogy mindig anyu mögé bújtam. De te… te megtetted azt, amit én nem mertem.
Ez volt az első alkalom hosszú idő után, hogy éreztem: tényleg mellettem áll.
A változás
Az elkövetkező napokban valami gyökeresen megváltozott. A ház újra az enyém lett. Ilona néni ugyan maradt még pár hétig, de más lett a viselkedése. Nem parancsolgatott, inkább segítséget ajánlott. Néha még elmosogatott is, bár közben halkan morgott, hogy „régen minden rendesebb volt”.
A kertben újra csend honolt, Bogyó nélkül az ágyásaim szépen regenerálódtak. A kamaszok kiabálása helyett madárcsicsergés kísérte a reggeleket.
És ami a legfontosabb: újra tudtam írni. Az asztalnál ülve lapról lapra haladtam a regényemmel. Néha magamra kaptam, hogy mosolygok – végre visszanyertem az erőmet.
Az utolsó próbatétel
Egy hét múlva Ilona néni beállított hozzám a verandán. Kezében két bőrönd, arcán furcsa, komoly tekintet.
– Elmegyek, Kati – mondta. – De előbb egy dolgot tudnod kell.
– Mit? – kérdeztem kissé idegesen.
– Nem gondoltam volna, hogy ennyire ki tudsz állni magadért. Az elején azt hittem, csak egy halk szavú kis meny vagy, aki majd mindent eltűr. Tévedtem. És talán ez nem is baj.
Meghökkentem. Ez volt az első igazi dicséret tőle.
– Köszönöm – feleltem halkan. – És remélem, hogy legközelebb, ha jössz, előtte szólsz.
– Szólni fogok – bólintott. – És hozok lekvárt.
Elnevettük magunkat.
Epilógus
Két hónappal később a nyaralóban újra béke uralkodott. Nem jött bejelentés nélküli rokon, nem dőlt rám senki „pihenni”. Ha Ilona néni látogatóba érkezett, mindig legalább három nappal előtte telefonált.
A könyvem pedig – az, ami miatt idejöttem – végre elkészült. A főhős egy csendes asszony volt, aki a nyár során megtanulta, hogyan álljon ki magáért, és hogyan legyen valódi ura a saját életének.
Amikor leadtam a kéziratot, tudtam: nemcsak egy könyvet írtam meg. Hanem a saját történetemet is.
És ha egyszer majd valaki megkérdezi: „Hogyan találtad meg a hangodat?”, mosolyogva azt fogom felelni:
– Egy nyáron, amikor az anyósom és az egész rokonság el akarta venni a házamat.
2025. augusztus 25. (hétfő), 17:23
