A fiam már nincs velünk… mégis megjelent az ablakban
A fiam, Benedek, már egy hónapja halott volt, amikor a világ ismét megmozdult körülöttem — de nem úgy, ahogy reméltem. Az idő azóta laposra nyomott, szétszórt szilánkokból állt: órákból, amelyeken áttörni is nehéz volt. Harmincöt éve élek a Károlyfalva nevű csendes városkában, mégis olyan volt, mintha most először látnám a kopott járdát, a diófák recsegő koronáit, a szemközti házak kormos ereszeit.
/Benedek kellett volna, hogy bármelyik percben rohanjon be a konyhába, hogy eldicsekedjen, milyen messzire gurult ma a labdája a suliudvaron\./
A házunk most olyan nehéz volt, mintha a falai is gyászolnának. Beni szobájába ritkán mertem belépni, de ha mégis, a félig megépített vonatkészlet a polcon és a kedvenc kék pólója az ágyon olyan tisztán őrizte őt, mintha csak a pillanatot fagyasztották volna meg. A párnáján pedig még ott volt az illata — halvány, de felismerhető, mint valami gyöngéd emlék, ami nem akar engedni.
A férjem, Tibor, többé nem tudott úgy rám nézni, mint régen, mintha attól félne, hogy a tekintetétől még jobban összetörök. Sokkal többet vállalt képviselőként a városházán, csak hogy kevesebbet legyen otthon. Értem tette, és azért, hogy a kis Luca, az ötéves lányunk, minél kevesebbet lásson abból, ahogy az anyja lassan beleolvad az ürességbe.
És ott volt Luca: komoly, nagyszemű, meglepően érzékeny kislány. Néha olyan bölcsen nézett rám, mint aki többet tud a világról, mint mi ketten együtt.
– Anya, Beni most az égben van? – kérdezte esténként, a kis szőrmackóját szorongatva.
– Vigyáznak rá az angyalok – válaszoltam minden nap.
– És ő is vigyáz ránk? – kérdezte egyszer olyan komolyan, hogy csak bólintani tudtam.
Azt hittem, ettől mélyebbre már nem süllyedhetünk. Aztán eljött az a bizonyos kedd.
Aznap Luca a konyhaasztalnál színezett, én pedig a mosogató fölé görnyedve próbáltam úgy tenni, mintha a világ még mindig működne. Hallottam a ceruza sercegését a papíron, majd a kislány hirtelen megszólalt:
– Anya… Beni itt van.
Megálltam.
– Hol, kicsim? – kérdeztem óvatosan.
Luca az utca túloldalán álló ház felé mutatott, az egykori Szepesi-házra, amely már évek óta üresnek tűnt. A vakolat mállott, a zsalugáterek állandóan zárva voltak, és még a postaládában is pókháló feszült.
– Ott, a felső ablakban. Nézett engem – mondta a maga gyermeki természetességével.
Próbáltam mosolyogni.
– Talán csak képzelted, kicsim. Tudod… amikor valaki nagyon hiányzik, sokszor látjuk őt ott is, ahol nincs. Ez nem baj.
Luca megrázta a fejét, a copfjai ide-oda libbentek.
– Nem képzeltem. Mosolygott is.
Valami jeges remegés futott végig rajtam. Egy röpke pillanatig elhittem, amit mond. A gyász könnyen csinál álomképeket. De ez… valahogy többnek tűnt.
Este aztán rátaláltam Luca rajzára a dohányzóasztalon: két ház, két ablak, és az egyikből egy kisfiú integet.
Tibor később mellém ült a kanapéra.
– Mi bánt, Zsófi? – kérdezte halkan.
– Azt mondja, látta Benit az ablakban… – suttogtam.
Tibor felsóhajtott.
– Csak gyerek. A gyerekek másképp élik meg a hiányt.
– Igen – mondtam –, de ma este én is láttam, mintha… mintha megmozdult volna a függöny.
Tibor a vállamra tette a kezét.
– Gyere aludni. Pihennünk kell.
Próbáltam. De nem ment.
Másnap, amikor Luca újra szóba hozta, valami megfeszülni látszott bennem.
– Ő ott van, anya – mondta reggeli közben. – Ma is.
– Luca… Beni nem lehet ott – feleltem gyengéden, de a hangom elcsuklott.
– Miért nem? – kérdezte ártatlan szemmel.
Sokszor mondtam már el neki, mi történt, még többször, mint amennyit egy öt éves gyereknek valaha tudnia kellene a halálról. De nem értette. Nem is várhattam el tőle.
Aznap délután, miközben a kutyánkat, Bundást sétáltattam, egyik pillanattól a másikig úgy éreztem, valami elrántja a fejem. A Szepesi-ház felső ablakában halványan kirajzolódott egy alak. Egy gyerek alakja. Világos haja volt. A napfény mintha az arcát is érintette volna.
Megtorpantam.
Állt ott valaki. Nem lehetett Beni – de mégis… mégis olyan volt.
Aztán eltűnt. Mintha hátrébb lépett volna.
Égett a torkom. Éreztem, hogy vagy sírni kezdek, vagy elrohanok. Végül egyik sem jött.
Hetek teltek el így, Luca minden nap beszélt az „ablakos fiúról”. Én pedig egyre gyakrabban éreztem, hogy valami ott tart a ház felé, mint egy láthatatlan kötél.
Végül eljött a nap, amikor már nem bírtam tovább.
Tibor dolgozni ment, Luca a plüssállataival játszott.
Én pedig kabátot vettem, és átmentem a túloldalra.
A Szepesi-ház közelről kevésbé volt ijesztő. Olyan volt, mint egy fáradt idős ember, aki már nem tud vigyázni magára, de mégis próbál. A bejárati ajtón régi, díszített kopogtató függött. A kovácsoltvas mintái hidegek voltak az ujjam alatt, amikor megérintettem.
Megnyomtam a csengőt.
Néhány másodperc múlva kinyílt az ajtó, és egy harmincas éveiben járó, szelíd arcú nő jelent meg. Zöld kötött pulóvert viselt, és a haja lazán a vállára omlott.
– Jó napot kívánok – mondta mosollyal, ami őszintének tűnt. – Segíthetek?
– Jó napot… – kezdtem, de elakadt a hangom. – Zsófi vagyok, a túloldalról. Ne haragudjon, furcsa lesz, amit mondok. A kislányom azt állítja, hogy látott valakit a felső ablakukban. Egy kisfiút. És… én is úgy éreztem, mintha…
A nő halványan elnevette magát.
– Ó, hát biztosan Máté volt.
Megdermedtem.
– Máté?
– Igen – bólintott. – A keresztfiam. Nyolcéves. Nálam lakik egy ideig, amíg a nővérem kórházban van.
Nyolcéves.
Pont, mint Beni volt.
A nő tekintete puhává vált.
– Neked is van egy kisfiad?
– Volt – feleltem szinte hangtalanul. – Egy hónapja veszítettük el.
A nő szeme megtelt együttérzéssel.
– Nagyon sajnálom… őszintén.
Aztán így folytatta:
– Tudod, Máté nagyon visszahúzódó. Sokat rajzol az emeleten az ablaknál. Mesélte, hogy lát egy kislányt az utcán, aki néha mintha integetne neki. Azt gondolta, talán barátkozni szeretne.
Én pedig csak álltam ott, a zakatoló szívemmel, és próbáltam megérteni, hogy amit hetek óta látok, csupán egy félénk kisfiú volt.
Egy pillanatra elöntött a megkönnyebbülés. Aztán a szomorúság.
– Zsófi vagyok – nyújtottam kezet végül.
– Emese – mondta a nő. – És nagyon örülök, hogy átnéztél. Gyere be nyugodtan bármikor.
Amikor hazamentem Emesétől, mintha kissé más lett volna a levegő. Ugyanolyan hideg, ugyanolyan tavasz végi, esős-szeles, mégis… kevésbé nehezedett rám. Mintha valaki kitárta volna egy centivel az ablakot egy fülledt szobában.
Luca már az ajtóban várt.
– Anya! – rohant felém. – Ott volt? Láttad a fiút?
Leguggoltam hozzá, hogy a szemébe nézhessek.
– Igen, kicsim. Láttam. Úgy hívják, hogy Máté. És nem Beni… hanem a szomszéd néni keresztfia. Itt lakik most egy darabig.
Luca arcán egyszerre futott át csalódás és kíváncsiság.
– De… olyan, mint Beni? – kérdezte bizonytalanul.
Nyeltem egyet.
– Egy kicsit. Hasonló korú. De ő nem Beni, kincsem. Beni már nem jöhet vissza, tudod.
Luca ajka lebiggyedt, de nem sírt. A tekintete valahová a vállam fölé siklott, az utca irányába.
– És… szomorú? – kérdezte halkan.
– Ki? – néztem rá.
– Az a fiú. Máté.
Elgondolkodtam. Emese szavai jutottak eszembe: „sok időt tölt az ablaknál, rajzol, csendes”.
– Azt hiszem, ő is… hiányzik neki valaki – mondtam óvatosan. – A mamája most a kórházban van. Éppen ezért lakik itt.
Luca aprót bólintott. Aztán hirtelen felcsillant a tekintete.
– Akkor… akkor én tudok neki segíteni! – jelentette ki olyan magabiztossággal, hogy önkéntelen mosoly kúszott az arcomra. – Majd játszok vele, és nem lesz egyedül. Mint ahogy nekem is volt Benim, ugye?
Szíven ütött ez a mondat.
– Igen, Luca. Neked volt Benid – suttogtam, és átöleltem.
Aznap este, amikor Luca elaludt, kimentem a konyhába, és leültem az ablak mellé. A túloldalon a Szepesi–féle ház ablakában halvány fény derengett, mint egy kis mécses. El tudtam képzelni, ahogy Máté ott ül, kezében ceruzával, mellette az iskolatáskája, valahol a lelke mélyén pedig ugyanaz a görcs rejtőzik, ami bennem is.
Tibor lassan odasétált mögém.
– Jól vagy? – dörmögte, ahogy óvatosan megfogta a vállam.
– Van egy kisfiú odafenn – mondtam. – Nem Beni. De… mégis. Valami. Mint egy tükör, ami nem ugyanazt mutatja, de hasonlót.
Tibor a fény felé nézett.
– Láttad?
– Nem személyesen. Csak Emese mesélt róla. A nő, aki ott lakik. A keresztfia. A nővére kórházban van, ezért vigyáz rá.
Tibor bólintott.
– Szóval Luca nem… nem képzelődött.
– Nem – sóhajtottam. – És talán én sem.
Csendben álltunk egymás mellett. A házaink között húzódó kis utca apró világgá olvadt. Úgy éreztem, a gyászunk valahogy találkozik valaki más gyászával azon az emeleten, abban a halvány fényben.
– Azt mondta Luca – folytattam –, hogy szeretne barátkozni vele.
Tibor halványan elmosolyodott.
– A gyerekek tudják, mikor kell közelebb menni valakihez, mint mi, felnőttek. Talán engedjük meg neki.
Először egy kicsit féltem. Mi van, ha Luca csak azért kapaszkodik Mátéba, mert Beni már nincs? Mi van, ha egyszerre túl sok lesz neki az az érzés, hogy valaki más „helyettesíti” a bátyját? De aztán rájöttem: a szeretet nem cserél ki senkit. Csak tovább gyűrűzik.
Másnap délelőtt, amikor Luca épp a kis hátizsákját rakosgatta, az ablakon kinézve megláttam, hogy a Szepesi-ház kapuja kinyílik.
– Anya! – kiáltott fel Luca, és abbahagyta a pakolást. – Ő az! Ő az! – szinte csillogott a hangja.
Kikandikáltam. Emese felnézett, meglátott, és barátságosan intett. Mellette a kisfiú tétován, de követte a mozdulatát.
– Menjünk ki? – kérdezte Luca izgatottan. – Kérlek, kérlek, kérlek!
Egy pillanatig haboztam, aztán bólintottam.
– Rendben. Felveszel egy pulcsit, és megyünk.
Luca olyan sebesen ráncigálta magára a kék kapucnis felsőt, mintha attól tartana, hogy a lehetőség elillan. Amikor kiléptünk a verandára, már félúton voltunk, mire észrevettem, mennyire remeg a lába. Nem félelemtől. Inkább egy furcsa, reménykedő izgalomtól.
– Jó reggelt! – szólaltam meg, mikor találkoztunk az út közepén.
– Jó reggelt! – mosolygott Emese. – Gondoltam, ha már… ilyen furcsa módon „találkoztunk”, talán bemutatkozhatnánk rendesen.
Luca felnézett a kisfiúra.
– Szia – mondta, és szégyenlősen elmosolyodott. – Én Luca vagyok.
– Szia – felelte a fiú, nagyon halkan. – Én meg… Máté.
Hangja olyan vékony volt, mintha bármelyik pillanatban elszakadhatna. A kezében tartott füzeten dinoszauruszok kisebb-nagyobb rajzai voltak, vastagon grafitozva.
– Azokat te rajzoltad? – kérdezte Luca, óvatosan közelebb hajolva.
Máté vállat vont, de egy kicsit büszkébb tartása lett.
– Igen. A T-rexet még gyakorolom, de a triceratops már jól megy. Szerintem.
Luca szeme felragyogott.
– Beni is szerette a dinoszauruszokat! – csúszott ki a száján.
Hirtelen, mintha megállt volna körülöttünk a levegő. Máté felnézett rám, aztán Emesére, mintha csak azt kérdezné: „most mondtam valami rosszat?” Emese tekintete finoman az enyémre villant. Egy pillanatra minden döntés az én vállamon nyugodott: elhallgatjuk, vagy kimondjuk?
Éreztem, hogy a torkomban megint nő az a kemény csomó.
– Beni a… fiam volt – szólaltam meg óvatosan. – Luca bátyja. Egy hónapja meghalt.
Máté ujjai még szorosabban fonódtak a füzetre.
– Ó… sajnálom – mondta, olyan őszinteséggel, amit ritkán hallani felnőtt szájából.
Luca közben nagyon halkan hozzátette:
– Most az égben van. De szerintem néha kinéz az ablakon.
Máté rábámult, mintha mérlegelné a mondat súlyát.
– Az én anyukám meg… kórházban van – mondta végül. – Azt mondták, majd visszajön. Csak lassan gyógyul.
Mély levegőt vettem. A két gyerek egymásra nézett – és valami nagyon egyszerű, nagyon tiszta dolog történt. Olyan volt, mintha két seb egymás mellé került volna, és hirtelen már nem tűnt annyira félelmetesnek egyik sem.
– Játszotok kicsit az udvarban? – kérdezte Emese. – Én úgyis be kell vigyem a táskáját.
– Lehet? – kapta fel a fejét Luca.
– Csak a kapun belül, és látótávolságon belül – feleltem. – És ha bármi van, azonnal szóltok.
Luca bólintott, két kézzel mutatva a „megígérem” szertartásos jelét. Máté halványan elmosolyodott.
Néhány perc múlva már a Szepesi-ház udvarában kergettek egy kopott, sárga labdát.
– Sok mindent átéltetek – szólalt meg kis csend után Emese.
– Igen – válaszoltam. – Néha úgy érzem, mintha egy másik életből nézném a mostanit. Mintha az igazi életem ott maradt volna azon az átkozott zebrán.
Emese egyetértően hümmögött.
– A nővéremnél is volt egy pillanat… – kezdte, majd elhallgatott. – Nem tudok mindent elmondani az ő történetéből, nem az enyém. Csak annyit, hogy amióta bent van, Máté minden nap azt kérdezi: „Ma hazajön anyu?” És én minden nap máshogy mondom neki ugyanazt a választ.
– Mit mondasz? – kérdeztem.
– Néha azt, hogy „halad a gyógyulás”, néha azt, hogy „még pár napot bent kell maradnia”. Néha csak azt: „nagyon szeret”. – Emese sóhajtott. – Közben meg fogalmam sincs, meddig tart ez az egész.
A gyerekek nevetése kis hullámokban ért el hozzánk. Luca éppen azt bizonygatta, hogy ő a legjobb labdarúgó az óvodai csoportjában, és hogy Beni mindig őt választotta csapattársnak.
– Tudod – mondtam lassan –, mielőtt Beni meghalt, azt hittem, a gyerekek miatt főleg én vagyok az, aki vigyáz. Aki tart, aki óv. Mostanra jöttem rá, hogy ők tartanak minket kettőnket a felszínen.
Emese lepillantott a két apró alakra.
– Szerintem ezért nem szabad elzárnunk őket egymástól – felelte. – Ha Luca szeretne barátkozni Mátéval… én örülnék neki. Máté régóta nem nevetett ilyen szívből.
Nem válaszoltam azonnal. Kicsit féltem attól, amit mondani fogok. Aztán mégis sikerült.
– Rendben – mondtam. – Akkor innentől kezdve hadd nevessenek egymás miatt. A többit… majd megoldjuk valahogy.
Aznap, amikor hazaindultunk, Lucának ragyogott az arca.
– Anya! – kezdte, miközben az utca túloldalán átsétáltunk. – Tudtad, hogy Máté is szereti a csokis palacsintát? És a zöld színt. Meg azt mondta, hogy ha nagy lesz, kitalál egy olyan dínót, ami tud repülni is, meg úszni is! És… és olyan, mintha kicsit… olyan lenne, mint Beni. De mégsem.
Megálltam a lépcsőnk előtt.
– És ez neked jó érzés vagy rossz érzés? – kérdeztem nagyon halkan.
Luca elgondolkodott. A szemében egyszerre tükröződött könny és mosoly.
– Olyan… mintha Beni messziről nézne, és mosolyogna – felelte végül. – És azt mondaná: „Jól van, Luca. Játssz csak. Majd én figyellek.”
Nem bírtam tovább. Lehajoltam, és szorosan magamhoz öleltem.
– Ha így érzed… – suttogtam, miközben a hangom elcsuklott –, akkor biztosan nem rossz dolog.
A következő hetekben lassan valami egészen furcsa dolog kezdett történni velünk: visszaszivárgott az élet a hétköznapok rései közé.
Nem egyszerre, nem harsányan. Először csak apróságokban: Luca reggelenként már nem csak két falatot evett, hanem kért még egy kis lekváros kenyeret. Tibor vacsora után néha nem azonnal ült a gép elé, hanem leült mellénk a kanapéra, és megkérdezte: „Mi történt ma az óvodában?” Én pedig már nem attól féltem, hogy a fogasról lecsüngő kis kabátok látványától összetörök a padlón.
Luca és Máté egyre többet játszottak együtt. Hol nálunk, hol Emesénél, hol az utcán, a diófa alatt, amelynek a törzsére valaki régóta egy szívet vésett, benne két kezdőbetűvel: „K + A”.
Volt, hogy csak egyszerűen labdáztak.
Volt, hogy Máté rajzolt, és Luca odaült mellé, figyelte a ceruza útját, majd félénken megkérdezte:
– Rajzolhatok én is?
– Persze – mondta Máté, és arrébb húzódott. – Ez itt lehet a te oldalad.
Egy délután, amikor épp Emesénél ültem a konyhában egy bögrényi kamillateával, a gyerekek pedig a szobában építettek valami bonyolult várat fakockákból, Emese halkan megszólalt:
– Tudod, mit rajzolt Máté az első héten, amikor idaköltözött?
– Nem – ingattam a fejem. – Mit?
– Egy kórházi ágyat. És egy nőt, aki feküdt rajta. – Emese tekintete a kezei közé esett. – És persze magát. Az ablaknál. Azt mondta, ez az a pillanat, amikor legjobban utálta a világot, mert nem engedték be hozzá.
Kicsit megszorítottam a bögrét.
– A gyerekek olyan dolgokat rajzolnak ki magukból, amiket mi néha még kimondani sem merünk – mondtam.
Emese bólintott.
– Aztán pár nappal ezelőtt… – folytatta –, azt vettem észre, hogy a rajzain egyre többször bukkan fel egy kék pulcsis kislány. – Rám nézett. – Nem nehéz kitalálni, ki az.
Elmosolyodtam, és éreztem, ahogy valami meleg, óvatos hála költözik belém.
– Luca is sokat mesél róla – feleltem. – Olyan hangon, ahogy régen Benniről beszélt. Nem ugyanúgy, de… hasonló szeretettel.
Aznap este, amikor Luca hazaért, leült mellém a nappaliban, és csak bámulta a semmit egy darabig. Már épp kérdezni akartam, hogy baj van-e, amikor megszólalt:
– Anya… szerinted Máté szokott sírni a mamája miatt?
– Szerintem igen – válaszoltam őszintén. – Csak lehet, hogy nem mindig mikor mások látják.
– Én szoktam sírni Beni miatt – mondta. – De néha már nem annyira, mint régen. Ez baj?
A kérdéstől elakadt a lélegzetem.
– Nem, kincsem – csóváltam a fejem. – Egyáltalán nem baj. Ha valaki meghal, akkor is szeretjük. De az, hogy néha már nem fáj annyira, az csak azt jelenti, hogy közben erősödsz, és megtanulsz így is élni. Beni nem haragszik emiatt.
– Biztos? – nézett rám kételkedő szemmel.
– Biztos – mondtam, és közben azt éreztem, mintha magamnak is mondanám.
Néhány nap múlva Emese hírt kapott a kórházból. Késő estefelé csöngetett át; Tibor már aludni készült, Luca pedig a szobájában suttogott valamit a plüssmackójának.
– Csak egy percre jöttem – mondta Emese az ajtóban. Látszott rajta, hogy órák óta sírt, de most valami fény is volt a szemében. – Beszéltem a nővérem orvosával. Azt mondta, ha így halad a felépülése, két héten belül hazamehet.
Olyan erősen szorította a táskájának szélét, mintha attól félne, a hír szétesik, ha nem kapaszkodik bele.
– Ez… ez csodálatos – szaladt ki belőlem. – Máté tudja már?
– Még nem – rázta a fejét. – Azt szeretném, ha akkor mondanám el neki, amikor biztos. De ma este, mikor lefeküdt, azt kérdezte: „Anyu ma is hívott?” És most végre azt mondhatom neki, hogy holnap együtt keressük, hogyan lehet felhívni a kórteremből, ahol már ülhet a nővérem is az ágy szélén.
Elcsuklott a hangja.
– Köszönöm, hogy… hogy Luca ilyen jó társa lett. Érzem, hogy könnyebb neki azóta.
– Szerintem Luca is hálás Mátéért – válaszoltam. – És én is hálás vagyok… mindkettőtöknek.
Az ajtófélfának döntve a fejem, egyszerre éreztem, ahogy valami oldódni kezd bennem. Talán nem is csak bennem. Mintha Beni halála után most először hallottam volna olyan hírt, ami nem csak veszteségről szól.
A második hét végére már mindannyian számoltuk a napokat. Máté úgy tett, mintha nem jegyezné, de láttam, ahogy minden reggel odales az órára a nappaliban. Luca pedig az óvodában is elmesélte mindenkinek, hogy „a barátja mamája hamarosan hazajön a kórházból, és akkor minden jobb lesz”.
Amikor végre eljött a nap, Emese átjött hozzánk.
– Ma hazahozom a nővéremet – mondta. – Elmegyek Mátéval a kórházba, és együtt hozzuk. Szeretnél te is átjönni, amikor megérkeznek? Szerintem Máténak sokat jelentene, ha látná, hogy itt vagytok.
Luca már ugrott is.
– Igen! Igen! – csillogott a szeme. – Anya, ugye mehetünk?
Ránéztem, aztán Emesére.
– Ha nem zavarunk… – mondtam.
– Nem zavartok – rázta a fejét. – Az utóbbi hetekben olyanok voltatok nekünk, mint egy második család.
Az a szó – „család” – egyszerre fájt és gyógyított.
Délután kint álltunk a házuk előtt. A nap alacsonyan járt, narancssárga fénybe vonta a járdát, a fák árnyéka hosszúra nyúlt a kerítésen. Luca a kezemet szorongatta, és időnként a kapu felé pislantott.
– Izgulsz? – kérdeztem.
– Picit – bólintott. – De jó izgulás.
Amikor végre befordult a sarkon a fehér kombi, mintha az egész utca visszatartotta volna a lélegzetét. A kocsi megállt a ház előtt, az ajtó kinyílt.
Először Emese szállt ki, majd egy vékony, kissé sápadt nő, akinek a szeme alatt mély karikák húzódtak, de az arcán olyan mosoly ült, amitől egy pillanatra minden betegség csupán messzi árnyéknak tűnt.
– Anya! – kiáltott fel Máté, és olyan erővel rohant oda hozzá, hogy majdnem fellökte.
Az asszony térdre ereszkedett, és magához szorította.
– Máté… kincsem… – suttogta. – Hiányoztál. Annyira hiányoztál.
Nem tudtam levenni róluk a szemem. A mellkasom furcsán összeszorult – nem irigységtől, inkább valami mély, szelíd szomorúságtól. Ez a pillanat az volt, amit Beni után mi már nem kaphattunk meg. Nekik viszont igen. És ez így volt jól. Így kellett lennie, még ha fájt is.
Emese egy pillanatra felénk intett.
– Ők azok, akiket meséltem – mondta a nővérének. – Zsófi és Luca. Ők vigyáztak ránk, amíg te nem voltál.
Luca félénken előrébb lépett.
– Szia – nyögte ki. – Én vagyok Luca.
Máté édesanyja, Kata, elmosolyodott.
– Szia, Luca – mondta. – Máté sokat mesélt rólad. Azt mondta, te vagy „a lány, aki ért a dinoszauruszokhoz is”.
Luca szeme elkerekedett.
– Ezt tényleg mondta?
– Ezt bizony – bólintott Kata. – Meg azt is, hogy amikor nagyon hiányoztam neki, akkor néha azt képzelte, Beni… – itt egy pillanatra elbizonytalanodott, Emese felé pillantott –, szóval hogy a bátyád is figyel minket, hogy ne legyünk annyira szomorúak.
A szavaira megborzongtam.
– Beni… – ismételtem, mintha most hallanám először a nevét hosszú idő óta. – Sokat gondolok rá, hogy vajon mit szólna mindehhez. Szerintem örülne.
Luca közelebb lépett Mátéhoz.
– Szerintem Beni repülő dinoszaurusznak képzelné magát – mondta komolyan. – Olyannak, mint amit rajzoltál. És körözne fölöttünk, és vigyázna ránk. Meg rád is – tette hozzá, Kata felé fordulva.
Kata elmosolyodott, de a szeme megtelt könnyel.
– Hát, akkor remélem, jól üzemel az a repülő dinoszaurusz – mondta halkan. – Mert ránk fér az őrizet.
Nevettünk. Olyan furcsán, feszülten, mégis felszabadultan. Mintha a kacagásba vegyült volna minden eddigi sírásunk is.
Aznap este, amikor hazaértünk, Luca az ölembe mászott a kanapén. Tibor a fotelben ült, kezében könyvvel, de láttam, hogy nem olvas, csak úgy tesz, mintha.
– Anya – szólalt meg Luca. – Most már Máté boldog, igaz?
Végigsimítottam a haján.
– Azt hiszem, nagyon. Hiszen újra vele van az anyukája.
Luca elgondolkodott.
– És mi… mi is lehetünk még boldogok, ha Beni nincs itt?
Olyan kérdés volt ez, amire magam is naponta kerestem a választ. Mély levegőt vettem.
– Igen, Luca – mondtam végül. – Másmilyen boldogság lesz, mint régen. Olyan, amiben hiányzik valaki, akit nagyon szerettünk. De attól még lehet valódi.
– És Beni nem lesz mérges ránk? – nézett rám ismét.
– Beni… – éreztem, hogy elcsuklik a hangom –, ha most lát minket, szerintem csak azt akarja, hogy éljünk. Hogy nevessünk. Hogy legyenek barátaink. Hogy szeressük egymást.
Tibor letette a könyvet, és mellénk ült.
– Tudod – mondta halkan –, van, hogy én is mosolygok valamin a munkahelyen. Aztán hirtelen bűntudatom lesz. Hogy merek nevetni, amikor Beni nincs itt? De ilyenkor mindig megpróbálom elképzelni, hogy mit szólna hozzá. És ahogy ismertem… – egy halvány mosoly futott át az arcán –, biztosan azt mondaná: „Na apa, végre nem vagy olyan morcos.”
Luca felnevetett.
– Igen! Beni mindig ezt mondta volna! – húzta ki magát.
Én pedig abban a pillanatban, ahogy néztem őket, rájöttem valamire. Nem egyszerre, nem valami hangos felismerésként, sokkal inkább úgy, mint amikor egy szoba sarkában végre fölkapcsolják a lámpát.
Az utolsó hónapokban úgy hittem, Beni halála mindent lezárt. Nemcsak az ő életét, hanem a miénket is. Most viszont lassan megértettem: amit lezárt, az az volt, ahogyan addig éltünk. A régi formát. De amit itt hagyott, az nem csupán űr volt. Hanem egy tátongó, fájdalmas, de alakítható hely. És ebbe a helyre kezdett most lassan befolyni valami: nevetés, új barátság, mások gyógyulása, közös történetek.
Másnap reggel, amikor Luca a táskáját készítette az óvodába, megállt az ajtóban.
– Anya – mondta. – Ma rajzolni fogok a csoportban.
– Mit fogsz rajzolni? – kérdeztem.
– Egy házat. Kettőt egymás mellett. Az egyikben mi leszünk. A másikban Máté meg az anyukája. És fölöttük egy repülő dínó. – A kezével a levegőbe rajzolt egy kanyargó ívet. – De nem lesz szomorú. Csak figyel.
A torkomban újra ott volt a gombóc, de már nem fojtogatott úgy, mint régen.
– Azt hiszem, ez nagyon szép rajz lesz – mondtam. – Ha elkészült, tedd el. Szeretném majd látni.
Amikor becsukódott mögötte az ajtó, a ház rövid időre elcsendesedett. Felmentem Beni szobájába. A vonatkészlete még mindig félkészen állt a polcon. Lekuporodtam mellé, és a kezembe vettem az egyik kocsit.
– Látod, Beni? – suttogtam. – Most már újra vannak hangok a házban. Nem a régiek. De jók. Remélem, nem bánod.
A válasz, természetesen, nem érkezett szavakban. Csak valami halk, békés enyhületként a mellkasomban. Mint amikor egy seb már nem lüktet, csak óvatosan húzódik befelé.
Leültem az ablak alá, onnan láttam a túloldali házat is. A Szepesi-féle ház ablakában már nem egy magányos kis alak ült rajzzal a kezében. Most két gyereket láttam ott: Lucát és Mátét, ahogy a párkányra könyökölve valamit mutogatnak egymásnak egy füzetben. Nevetésük tompán, de tisztán átszűrődött a nyitott ablakon.
Abban a pillanatban értettem meg igazán, hogy nem kell választanom: vagy gyászolok, vagy élek. A kettő, bármennyire lehetetlennek látszik is, képes egymás mellett létezni. Beni emléke nem tűnt el attól, hogy valaki más is helyet kapott a szívünkben. Talán épp ellenkezőleg: így vált még erősebbé, gyengédebbé, élőbbé.
Ahogy ott ültem, a tavaszi fény lassan becsorgott a szobába, megvilágította a porban táncoló apró részecskéket. Úgy néztek ki, mint parányi, lebegő csillagok. És én először hosszú idő óta nem csak láttam őket, hanem éreztem is, hogy valahogy – kimondhatatlan módon – minden rendben lesz. Nem ma. Nem holnap. De egyszer.
Lehunytam a szemem, és halkan, szinte csak gondolatban szóltam:
– Beni, drágám… itt maradtál velünk. Csak már nem ugyanúgy. De érzem, hogy itt vagy. És most már engedem, hogy helyet csinálj a visszatérő örömnek.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
2025. november 19. (szerda), 12:50
