A Fiam sírni kezdett, amikor meglátta az újszülött húgait… és azt suttogta: „Nem mindkettő…
A fiam sírni kezdett. Nem olyan gyerekes, múló sírás volt, mint amikor leesik a fagyi, vagy ha nincs kedve aludni. /Ezek a könnyek csendesek voltak, mélyek, és olyan szomorúságból fakadtak, amelyről mi, felnőttek, nem szeretünk beszélni\./
A feleségem, Mária és én, Peti, hónapokon keresztül készítettük fel Danikát arra, hogy bátyja lesz. „Segíteni fogsz, ugye?” – kérdezte Mária naponta többször. Én meséket találtam ki, amelyekben Danika hős volt – egy testvér, aki megmentette az ikerhúgait a gonosz sárkánytól. Ő választotta ki a kis dinoszauruszos bodykat, amiket Mária még az utolsó hónapban is óvatos mosollyal simogatott.
De amikor Danika meglátta őket a kórház újszülöttosztályán, az arca megváltozott. Elpárolgott belőle a megszokott derű. A szemében – amik általában csínytevésen kaptak valakit – most valami más jelent meg. Valami hideg. Valami rémisztő. Előrelépett, és ujjával megérintette az üveget. A mozdulata olyan volt, mintha álomban járna.
– Danika, minden rendben? – térdeltem mellé, megérintve a vállát.
Nem válaszolt. Csak állt ott, és nézte az apró, piros arcokat.
Hazafelé autózva a hátsó ülésen csend volt. Danika nem nyúlt a kis plüsskígyóhoz, amit mindig szorongatott. Mária fáradtan hátradőlt mellettem, tekintete üresen bámult ki az ablakon. Az ikrek koraszülöttek voltak, inkubátorban maradtak, így most még csak néztük őket, nem vihettük haza. Ez egy kicsit felszabadító volt… és egy kicsit ijesztő is.
– Mi baja volt Danikának? – kérdezte halkan Mária.
– Szerintem… csak sok volt neki – mondtam.
Otthon, amikor levette a cipőjét, megállt az előszobában, és azt mondta:
– De én is voltam kisbaba.
Mária összenézett velem. Először nem értettük. Aztán leesett.
Danika nem a kistestvérekre volt dühös. Hanem arra, hogy ő már nem az.
– Igen, kisfiam, te is kisbaba voltál – válaszolta Mária, odalépett hozzá, és leguggolt. – Az én kis Danikám voltál, és mindig is az maradsz.
– De most már nem vagyok érdekes – mondta, és a hangja megremegett. – Most csak a babák fontosak.
– Ez nem igaz – szorítottam meg a vállát.
– Mert én nagy vagyok? – kérdezte fásultan.
– Igen – feleltem. – És mert egyedül te vagy, aki mindent tud rólunk. Hogy mikor eszünk, mikor viccelődünk, mikor veszekedünk. Te már ismered a családunkat. Te vagy az első. A kezdet.
Danika nem nézett ránk. De nem is sírt többé. Csendben ment be a szobájába, és becsukta maga mögött az ajtót. Ez jobban fájt, mint bármilyen zokogás.
Mária mély levegőt vett.
– Elrontottunk valamit? – kérdezte.
– Még nem. De ha nem figyelünk, el fogjuk.
Másnap reggel Danika nem jött ki a szobájából. Az ajtó előtt ülve hallgattam, ahogy motoszkál. A kilincs egyszer megmozdult, de nem nyílt ki az ajtó. Aztán hirtelen... csend lett. Az a fajta csend, amitől az ember gyomra görcsbe rándul.
Bekopogtam.
– Danika, bejöhetek?
– Nem – jött a válasz, halk és kemény.
– Csak hoztam neked egy rajzlapot meg filceket. Tudod, gondoltam, csinálhatnánk egy üdvözlőkártyát a babáknak. Hogy tudják, milyen menő bátyjuk van.
A kilincs lassan lenyomódott.
– Ha rajzolok, akkor a kicsik nem fognak sírni?
– Nem tudom – mondtam őszintén. – De biztosan tudni fogják, hogy valaki várja őket haza.
Letelepedett az asztalhoz. Fél óra múlva odahozott egy rajzot. A közepén három gyerek volt: két pici, és egy nagyobb, aki pajzsot tartott a feje fölé, rajta szívek. Mögöttük állt egy hatalmas, sötét alak – nyilván egy sárkány –, akinek a szájából tűz tört elő. A nagyobb gyerek védte a kisebbeket.
– Ez vagyok én – mondta, és a hangja megremegett. – Én vagyok a védelmezőjük.
– Ez… gyönyörű – suttogta Mária, aki közben mellénk lépett. A hangja elcsuklott.
A rajzot kitettük a hűtőre, mágnessel. Mária minden ismerősnek megmutatta, még az orvosnak is lefotózta. Danika mosolygott. Egy kicsit.
Aztán… két nappal később a rajz eltűnt.
– Hol van a rajzom? – kérdezte, mikor reggel a hűtőhöz lépett.
– Biztos leesett, várj csak... – Mária keresgélni kezdett, de sehol nem volt.
– Ti dobtátok ki! – kiáltotta Danika.
– Nem, kisfiam, valószínűleg csak…
– Mert már nem érdekes! Csak a babák! Még a hűtő is nekik van!
– Danika, ez nem igaz – próbáltam nyugtatni, de már késő volt.
Ő szaladt a szobájába, és olyan erővel csapta be az ajtót, hogy beleremegett a fal.
4. fejezet – A szék az ebédlőben.
Másnap reggel Mária egy új széket tolt be az étkezőasztalhoz. Egy kicsi, fa gyerekszék volt, világoskék párnával. Az ikreknek készítettük elő, de Danika meglátta.
– Ez az ő székük, ugye? – kérdezte fagyosan.
– Igen, hamarosan ülni fognak benne – felelte Mária, miközben kanalazta a zabkását.
Danika nem szólt. Csak nézte az asztalt. Aztán egyszer csak letette a kanalat, felállt, és kiment a konyhából.
– Elvették az én helyem – mormogta halkan.
Mire utána mentem, már a kertben volt, és a homokozó szélén ült. Az arcán az a régi kifejezés: fájó, túl sokat tudó csend.
– Kisfiam, senki nem vette el a helyed – mondtam halkan, de ő csak vállat vont.
– Minden, ami régen az enyém volt, most kettéosztva megy nekik.
5. fejezet – A titkos fiók.
Két nappal később Mária takarítás közben egy cetlit talált Danika íróasztalának legalsó fiókjában. Csak ennyi állt rajta, nagy, göcsörtös betűkkel:
„Ha eltűnök, akkor újra emlékezni fogtok rám.”
A szívem egy pillanat alatt ugrott a torkomba. Odarohantam a szobájába – üres volt.
– Danika! – kiáltottam.
A ház minden helyiségét átfésültük. A fészer, a garázs, a padlás. Semmi.
Végül a kis gardróbszekrényben találtuk meg. Összegömbölyödve, a kabátok között feküdt. Aludt. Mellette a plüsskígyó és a rajza, amit azt hittünk, elveszett – gondosan elcsomagolva.
Letérdeltem mellé, és csendben sírni kezdtem.
– Azt hittem… tényleg elment – suttogtam.
Mária lassan bólintott. – Már napok óta úton van. Belül.
6. fejezet – Danika eltűnik.
Másnapra Danika fizikailag is eltűnt. Nem a szobájából, hanem belőlünk.
Már nem kért puszit lefekvéskor. Nem szólt az asztalnál. Ha nevettünk, csak a szeme sarkából figyelt minket. Mint aki kint áll, az ablak túloldalán.
Egy délután Mária elhozta a babákat a kórházból – a szobájuk tele volt lufikkal, takarókkal, játékokkal. Danika be sem ment. A szobája ajtaját bezárta, és a kilincs alá egy kis papírt csúsztatott:
„Majd ha újra csak ti lesztek ketten, szóljatok.”
Este ültem a szobájában, mikor végre beengedett.
– Tudod, mit szoktam álmodni mostanában? – kérdezte suttogva.
– Mit?
– Hogy én is pici vagyok. De senki nem lát. Átlépkednek rajtam.
Nem tudtam megszólalni. Csak odaléptem, és átöleltem. De a karjaim között olyan merev maradt, mint egy szobor.
7. fejezet – A kiságy mellett.
Napok teltek el. Minden próbálkozásunk kudarcot vallott. Danika falat húzott maga köré.
Aztán egy este különös dolog történt.
Éjjel fél kettő. Mária felriadt a babasírásra. Ment volna be hozzájuk, de valami furcsát vett észre: az ajtó félig nyitva volt. És belülről jött a halk énekszó.
– „Alszik már a kis virág, álmodik az ég alatt…” – dúdolta valaki.
Óvatosan benéztünk.
Danika ott ült a kiságy mellett. Kezében a plüsskígyó, a másikkal simogatta az egyik baba lábát. Az arca puha volt, és felnőttséget sugárzott, amit még sosem láttunk tőle.
Nem zavartattuk magunkat. Csak álltunk az ajtóban, hangtalanul.
– Szia, kis hugi – mondta a babának. – Én vagyok a nagytesód. Tudod, néha én is sírok. Nem baj, ha te is.
A szívünk megszakadt – és újra összeforrt egyszerre.
8. fejezet – Végre együtt.
Másnap reggel a reggelizőasztalhoz három szék volt kitéve.
Két kicsi, egy nagy. Danika már ott ült, a nagyban. A rajza újra a hűtőn lógott – mi magunk kerestük meg, és díszkeretbe tettük. A hűtő tetején egy üzenet:
„A hősnek mindig van helye az asztalnál.”
Danika ránk nézett, elmosolyodott. És egyetlen szó nélkül, magától, etetni kezdte a babákat kanállal, miközben mondókát mormolt.
Mária könnybe lábadt szemmel rám nézett.
– Szerintem most már rendben leszünk.
– Igen – feleltem. – Most már együtt vagyunk.
2025. július 21. (hétfő), 05:56
Kapcsolódó cikkünk
Tegnap, hazafele utaztunk a kerekesszékes kisfiammal Áronnal, amikor a busz hátsó feléből így szólt egy női hang: Miért nem kocsival hordja a nyomorék gyerekét...Ezt üzenném neki:? ????????́? ? ?????́???́??́?????́?!
