Három férj, három csalódás, egy kérdés: ki fog szeretni öregkoromban?

Három férj, három csalódás, egy kérdés: ki fog szeretni öregkoromban?

„Tudod, Klári… néha úgy érzem, mintha az élet csak tréfálkozna velem. Háromszor mentem férjhez, és mindháromszor úgy éreztem, most végre sikerül. /Most végre jó lesz\./

Most végre megtaláltam azt, akit keresek. És mindháromszor kudarc lett belőle.”

Kovács Julianna, hatvanhárom éves, fáradt tekintetű, de mindig rendben lévő asszony volt. Éppen a nappalijában ültünk, és a keze ügyében ott gőzölgött a megszokott mentatea. Már jól ismertem a történeteit, de ezúttal úgy tűnt, valami új réteget akar megmutatni belőlük.

– Az első férjem, Pista… hát ő még fiatalon hagyott ott. Azt mondta, unja, hogy csak főzök, mosok, takarítok. Hogy nem tudok vele mit kezdeni. Hogy nem vagyok „izgalmas”. – Itt keserűen felnevetett. – Két gyerek mellett? Komolyan? Mit várt, hogy esténként táncoljak a nappali közepén?

– Pista sosem érett meg az apaságra – mondtam óvatosan.

– Nem, soha. És amikor elment, azzal a huszonéves kis csitrivel, egy világ omlott össze bennem.

A gyerekek még kicsik voltak. Én próbáltam helytállni. Nem volt időm siránkozni.

Egy pillanatra elhallgatott. A tekintete elkalandozott, talán a múlt sziluettjeit fürkészte a régi, megsárgult képek mögött.

– Aztán jött a második. Laci. Ő akkor érkezett, mikor azt hittem, már tudom, hogyan kell egy házasságot fenntartani. Dolgoztam, főztem, gyerekeket neveltem. Próbáltam minden elvárásnak megfelelni. Ő meg dolgozgatott, keveset keresett, a pénz mindig elfogyott. De azt mondta, együtt bármit kibírunk.

– És kibírtatok?

– Csak addig, míg meg nem betegedtem. – A hangja itt elcsuklott. – Egy ideig még járt be hozzám a kórházba… de aztán már nem jött. Csak egy cetlit hagyott: „Elnézést, de nem ezt ígértem magamnak.” És már mással volt. Míg én a műtét utáni lábadozásom közepén próbáltam felkelni az ágyból.

– Ez… kegyetlen.

– Tudod, mit mondott, mikor egyszer mégis felhívtam, miután jobban lettem? Hogy ő nem akart egy beteg, lelassult asszonyt. Ő élni akart.

– Hát te nem?

Csak egy szomorú mosoly volt a válasz.

– A harmadik férjem… Róbert.

Na, ő volt a legkülönösebb. A padon ültem egy nyári napon, és beszélgetni kezdtünk. Munkanélküli volt, albérlet nélkül, megrogyva az élettől. Én segítettem neki. Én szereztem neki munkát, ruhát, ételt. A fizetésem felét neki adtam. Mindenki azt mondta, hogy bolond vagyok.

– És ők tévedtek?

– Nem. Nekik lett igazuk. Míg én dolgoztam, ő otthon ült, sorozatokat nézett, a házhoz sem nyúlt. Aztán egyszer csak… azt mondta, hogy „Nem törődsz magaddal. Elhagytad magad. Öreg vagy. Már nem vagy nő.” És ezután?

– Mi történt?

– Nem adtam több pénzt neki. Mire ő azt mondta: „Kapzsi vagy.” És elkezdett ordítani, hogy milyen „elviselhetetlen, hisztis, túlsúlyos nő” lettem.

– Istenem, Julcsi…

– Tudod, mit mondott utána? „Én csak három évvel vagyok fiatalabb nálad, de te már egy rom vagy.” Hát… lehet, hogy igazat mondott. De én már nem akarok férfit, aki csak kihasznál.

– Tudod, Klári – szólalt meg újra Julianna, miközben óvatosan kavargatta a teáját –, sokszor azon kapom magam, hogy bámulom magam a tükörben.

És csak azt kérdezem: „Ki fog engem így szeretni?”Egy hatvan feletti nő. Teltkarcsú. Őszülő. Nem modellalkat. Nem fiatal. Nem izgalmas. Csak egy… „nő”.

– Egy igazán jó, odaadó nő – tettem hozzá halkan.

– Lehet, hogy az voltam. De úgy érzem, ez senkinek nem elég. Tudod, mikor Róbert elment, nem fájt úgy, mint mikor Laci, vagy Pista hagyott el. Már nem volt könny a szememben. Csak üresség.

– Elfáradtál.

– Igen… nagyon. És nem csak a testem. A lelkem is. – Egy pillanatra elnémult. – Néha úgy érzem, hogy egész életemben próbáltam „tökéletes feleség” lenni. Főztem, mostam, dolgoztam, gyereket neveltem. De közben sosem kérdezte meg senki, én mit szeretnék. Hogy mi hiányzik nekem.

– És most mit szeretnél?

– Tudod mit? – nézett rám, és a szeme végre nem csak fáradt volt, hanem élettel teli is – Nem luxust. Nem pénzt. Csak valakit, aki nem azt nézi, milyen méretű a ruhám. Aki nem méri az életem értékét a testem formájához. Aki látja, hogy mennyi minden van bennem. A jóság. Az odaadás. A humorom. A bölcsességem. És az, hogy szeretek adni.

– De miért gondolod, hogy a „nagy nőket” senki sem szereti?

– Mert ezt hallom mindenhol.

A reklámokban, a filmekben, még az utcán is. Mintha csak a vékonyaknak lenne joga a szerelemhez. Az öregeknek már nem jár boldogság. A telteknek csak a „barátság” meg az „örök támogatás” szerep jut.

– De ezek hazugságok.

– Tudom, de néha elhiszem őket. És ez a legrosszabb. Amikor már én is azt gondolom, hogy nem vagyok elég.

Másnap reggel Julianna rám írt üzenetben. Azt írta: „Egész éjjel forgolódtam. Az járt a fejemben, amit tegnap kérdeztél: mit szeretnék. Rájöttem valamire.”

Megbeszéltük, hogy délután újra találkozunk. Ezúttal a közeli parkban, ahol régen gyakran sétáltunk.

Amikor megérkezett, nem hozott sminket. Nem volt rajta semmi különös – csak egy kényelmes kabát, és egy halványlila sál, amit az unokája kötött neki.

– Tudod, Klári, tegnap este összeírtam egy listát. – A kezében ott volt egy összehajtogatott papírdarab. – Nem bevásárlólista. Hanem egy „nem”-lista. Olyan dolgok, amikhez többé nem vagyok hajlandó asszisztálni.

– Na mutasd – mosolyogtam.

Felolvasta:

– „Nem fogok többé csak azért főzni, takarítani, kiszolgálni, hogy valaki ne hagyjon el. Nem fogok többé pénzt adni olyan férfinek, aki nem becsül meg.

Nem kérek több olyan szeretetet, amiért meg kell küzdenem. És nem kérek több olyan kapcsolatot, ahol nem vagyok egyenrangú.”

– Ez gyönyörű – suttogtam. – Ez bátorság.

– Nem tudom, bátorság-e. De szükség volt rá. Mert én most már magamat akarom szeretni először. Aztán majd… ha az élet mégis úgy hozza, talán valaki mást is.

– És ha nem?

– Akkor sincs baj. Mert ha magamat szeretem, már nem vagyok egyedül.

Három nappal később Julianna újra jelentkezett. Ezúttal telefonon. A hangja kicsit remegett, de volt benne valami, amit korábban nem hallottam: határozottság.

– Képzeld, Klári, ma felhívott Róbert.

– Tényleg?

– Igen. Azt mondta, sajnálja, hogy így beszélt velem. Hogy hirtelen felindulásból mondta, hogy öreg vagyok meg „nem vagyok már nő”. Azt mondta, csak dühös volt, mert nem kapott több pénzt.

– Hát ez nem túl romantikus vallomás – jegyeztem meg szarkasztikusan.

– Nem is annak szánta. Csak... próbált visszakúszni. Tudod, az a fajta „talán mégis együtt kéne maradnunk” beszélgetés volt.

Én meg... valami furcsát éreztem. Nem haragot. Nem is csalódottságot. Könnyedséget.

– És mit válaszoltál?

– Azt mondtam neki, hogy én nem a nőiességemet veszítettem el – csak a türelmemet. És az nem jön vissza. Még akkor sem, ha sírva könyörögne.

Egy pillanatra csend lett a vonalban. Majd mindketten nevetni kezdtünk. Olyan igazi, felszabadult nevetéssel. Mint akik végre kiléptek egy rossz álomból.

A következő héten Julianna új dolgokat kezdett kipróbálni.

Beiratkozott egy kezdő festőtanfolyamra. Ott ült az ecsettel, kezdetben bátortalanul, aztán egyre szabadabban festett. Virágokat, tájképeket – és egyszer egy női alakot is. Azt mondta, nem tudja, ki az, de valahol mélyen érzi: ő saját maga.

Elővette a régi fényképeket, és nem sírt rajtuk. Csak nézte őket. A múlt emlékeit. Pista mosolygott rajta, Laci a gyerekekkel hintázott, Róbert egy születésnapi torta mellett ült. Mindegyik férfi része volt az útjának. De már egyik sem uralta azt.

– Tudod, Klári, rájöttem valamire – mondta egyszer, miközben egy padon ültünk a tavaszi parkban. – Én mindig csak arra vágytam, hogy valaki szeressen. De soha nem kérdeztem meg magamtól: én szeretem magam?

– És most?

– Most igen. Mert most már nem csak túlélni akarok. Élni akarok. Úgy, ahogy vagyok. Nagydarab nőként, hatvanon túl, ősz hajjal. És ha valaki így tud majd szeretni – annak szívből örülök. De ha nem? Akkor sem vagyok kevesebb.

Néhány héttel később váratlan dolog történt.

Egy régi ismerős, Tamás, akivel még a középiskolában együtt járták a könyvtárat, újra felbukkant. Egy véletlen Facebook-komment, egy közös ismerős posztja, és máris beszélgetni kezdtek.

– Tudod, Klári – mesélte Julianna kissé zavartan –, azt mondta, mindig is kedvelt engem, de sosem mert közeledni. Most meg… most meg azt mondta: „Julcsi, én soha nem a testedet néztem, hanem azt, ahogy mosolyogsz, amikor a gyerekeidről mesélsz.”

És amikor ezt mondta, Julianna szeme megtelt könnyel.

– Mit válaszoltál?

– Azt, hogy ez volt az első mondat évek óta, amit nem akartam azonnal elfelejteni.

Nem tudni, mi lesz Tamással. Nem tudni, lesz-e „negyedik” fejezet. De az biztos: Julianna már nem fél az egyedülléttől. Mert megtanulta, hogy a legfontosabb társ, akit valaha is meg kell tanulni szeretni – az önmagunk.

? Zárógondolat:„Háromszor mentem férjhez, és minden alkalommal igyekeztem tökéletes feleség lenni. Ma már tudom, hogy először önmagamnak kell jó társnak lennem. Aki ezt nem becsüli – az nem is érdemel engem.” – Kovács Julianna

? Ha téged is megérintett Julianna története, oszd meg másokkal. Lehet, hogy valaki épp ezekre a sorokra vár… ?

 

2025. július 11. (péntek), 18:40