Lekéste a gépét, de amit cserébe kapott, az felülmúlt mindent!
A SORS VÁRÓTERME.
Lázár Rebeka úgy érezte, mintha a saját szíve dobogását hallaná visszhangozni a győri buszpályaudvar üvegfalairól. A hajnali hideg beleette magát a kabátjába, mégis meleg futott át rajta a feszültségtől. /Több mint három éve nem látta legjobb barátnőjét, Annát, aki Norvégiába költözött\./
Azonban a percek gyorsabban rohantak, mint ő maga tudott volna.
Egy férfi kis híján nekiment a vállának, amikor elhaladt mellette. Rebeka reflexszerűen hátrébb lépett, de a következő pillanatban furcsa, éles szisszenést hallott. A férfi össze is rezzent, és megtántorodott.
— Jól van? — kérdezte Rebeka, azonnal odalépve hozzá.
A férfi — magas, kissé borostás, jóvágású — a bokájához kapott. Arca eltorzult a fájdalomtól.
— Azt hiszem… megrándult — nyögte. — A buszról siettem le… rosszul értem földet.
Rebeka ösztönösen mellé guggolt.
— Üljön le, gyorsan — kérte, és a padhoz vezette. — Megnézhetem?
— Ne… ne fáradjon — tiltakozott, de amikor megpróbált rálépni a lábára, azonnal belekapaszkodott a pad támlájába. — Jól van, talán… jól jönne egy kis segítség.
Rebeka átkarolta a férfi könyökét, óvatosan visszaültette.
— Mentőt hívjak? Vagy taxit? — kérdezte.
— Budapest… — motyogta a férfi fokozódó pánikkal. — A gépem… a gépem nem vár meg… A francba…
A szó, hogy gépem, Rebeka gyomrába vágott. A saját busza is épp ekkor gördült be a távolból, de már jeleztek: két perc múlva indul.
Ha most ott marad a férfi mellett, biztosan lekési. Ha viszont elmegy, sosem tudná meg, jól van-e a férfi, eljut-e egyáltalán az utazására.
A döntés pillanata hosszú volt, mégis alig tartott tovább egy szívdobbanásnál.
Rebeka mély levegőt vett.
— Hívok egy taxit — mondta határozottan. — Együtt megyünk Budapestre.
A férfi döbbenten nézett rá.
— De… maga most lekési a buszát.
— Lehet — mondta Rebeka. — De ha már így alakult, akkor segítek.
A férfi tekintete elsötétült, de nem a haragtól — inkább valami különös szégyentől.
— Nem szeretném, hogy miattam… ekkora kellemetlensége legyen.
— Nem kellemetlenség — felelte Rebeka. — Emberi dolog segíteni.
A férfi végül bólintott, és Rebeka taxit hívott. Pár percen belül meg is érkezett, és Rebeka minden igyekezetével segített a beszállásnál. A férfi, akit később Somogyi Mártonnak mutatott be magát, próbált mosolyogni, de a fájdalom lassan elhatalmasodott rajta.
A taxi elindult a pályaudvarról, Rebeka pedig feltűnés nélkül az órájára nézett. A busz, amit lekésett, már félúton járt volna. A repülője viszont… az más tészta volt. Ha dugóba kerülnek, vagy ha Márton állapota rosszabbodik, esélye sem lesz a gépre feljutni.
A férfi észrevette a szorongását.
— Nagyon fontos az útja, igaz?
Rebeka sóhajtott.
— A legfontosabb az utóbbi években. De… majd megoldom.
Márton hosszú másodpercekig nézte őt, valami kutató tekintettel.
— Maga furcsa ember, Rebeka — mondta végül halkan. — Így segíteni egy idegenen… manapság mintha kihaló félben lenne az ilyesmi.
Rebeka elpirult.
— Én csak… egyszerűen így éreztem helyesnek.
A reptérre érve már csak tíz perc volt hátra a beszállás végéig. Rebeka szíve a torkában dobogott. Kifizette a taxit, segített Mártonnak kiszállni, majd elindultak a bejárat felé. De Márton mozgása lassú, nehézkes volt; a bokája már annyira megdagadt, hogy egyre kevésbé tudott ráállni.
Rebeka szinte vonszolta magával.
— Gyorsabban kell mennünk — lihegte.
De a hangosbemondó ekkor felsírt:
„Figyelem! A 828-as oslói járatra a beszállás lezárult.”
Rebeka megtorpant. A világ mintha megállt volna körülötte.
Márton óvatosan a vállára tette a kezét.
— Maga… most miattam késett le, ugye?
Rebeka megpróbált mosolyogni.
— Majd átfoglalom. Nem tragédia. Az útja fontos.
— Nem — rázta a fejét Márton. — A magáé volt fontos.
Rebeka értetlenül nézett rá.
— De maga mondta, hogy ma… külföldre utazik.
Márton elővette a telefonját, tárcsázott valakit, és higgadt hangon szólt bele:
— A gép indulását tartsák vissza, amíg oda nem érek. Legalább harminc percet. Köszönöm.
Rebeka elképedve figyelte.
— Maga kicsoda…?
Márton végül vett egy nagy levegőt.
— Úgy érzem, el kell mondanom — kezdte. — Somogyi Márton vagyok. A DanubeFly légitársaság műszaki és operatív igazgatója. Ma Nyíregyházán új karbantartó hangárt avatunk. A gépem addig nem megy sehová, míg nem szólok.
Rebeka pislogott.
— Maga… képes volt késleltetni egy járatot? Csak úgy?
— Nem csak úgy — mosolyodott el Márton fáradtan. — Hanem mert ezt akartam. És mert… tartozom magának.
— Semmivel nem tartozik — kezdte Rebeka.
— Dehogynem — vágta rá halkan. — Maga önzetlenül segített. Olyan természetességgel, amire kevés ember képes. Ez nekem többet jelent, mint hinné.
Rebeka szíve megrándult. Nem szokott hozzá, hogy így beszéljenek róla.
— Én tényleg nem kérek semmit — motyogta.
Márton azonban újra telefonált, rövid utasításokat adott, majd visszafordult Rebekához.
— Húsz perc múlva indul egy kisebb gép. Csak magának. Pont oda visz, ahová mennie kell. Még ma este átölelheti a barátnőjét.
Rebeka döbbenten nézett rá.
— Márton… ezt képtelen vagyok elfogadni…
— Pedig nagyon szeretném, ha elfogadná. Különben sosem tudnám meghálálni, amit értem tett.
Rebeka lehunyta a szemét egy pillanatra. A döntés súlya ezúttal máshogy nehezedett rá. Végül megszorította a férfi karját.
— És maga odaér az avatásra?
Márton halvány mosolyt eresztett el.
— Lesz okom késni — mondta. — El kell kísérnem egy különleges hölgyet a géphez.
A VIP-folyosó csendjében kavargott a feszültség. Rebeka még sosem járt ilyen helyen. A sötétkék szőnyeg puha volt, mintha egy egészen másik világba lépett volna át. Márton bicegve ment mellette, de arca már nem tükrözött fájdalmat — csupán valami különös ragaszkodást.
A váróterem előtt megálltak.
— Rebeka… — kezdte Márton, hangja rekedt lett. — Nem tudom, hogy köszönjem meg mindazt, amit maga ma tett.
— Nem kell megköszönni — mosolygott Rebeka. — Emberek vagyunk.
— Maga több annál — suttogta Márton. — Ritka ember.
Rebeka zavartan elfordította a tekintetét — de Márton finoman megérintette a kezét. Lassan, óvatosan, mintha attól félne, hogy Rebeka eltűnik, ha túl erősen tartja.
— Ha visszajön… — Márton tétovázott, mint aki ezer mondatot formálna, de csak egy mer kijönni a száján — …elmondhatnék valamit egy kávé mellett?
Rebeka szeme felcsillant.
— Talán… nem csak kávét — válaszolta halkan.
A férfi arca szinte felragyogott.
— Akkor viszontlátásra, Rebeka.
A hangosbemondó hívta a privát járatot. Rebeka a lépcső tetején még egyszer visszanézett.
Márton ott állt, a mankóra támaszkodva. Nem a fájdalom miatt; hanem hogy lássa őt, még utoljára, mielőtt felszáll. A tekintete meleg volt, reménnyel teli — és olyan őszinte, hogy Rebeka lélegzete is elakadt.
A világ zaja elhalkult.
Ebben a pillanatban tudta:
ennek kettőjük között így kellett történnie.
Nem véletlen volt.
Hanem sors.
A kis repülő halk zümmögéssel emelkedett a felhők fölé, Rebeka pedig az ablakon kibámulva próbálta felfogni, mi történt vele az elmúlt két órában. Mintha a világ egyetlen nap alatt újraírta volna a szabályait.
A gép személyzetének kedvessége, a váratlan luxus, az a tény, hogy valaki — egy szinte idegen férfi — miatt repülhetett, még mindig szürreálisnak tűnt. De nem a repülés kavarta fel leginkább, hanem épp az a férfi, aki a pályaudvaron elesve lépett be az életébe.
Somogyi Márton.
A neve egyre visszhangzott a fejében. És a pillantása… mintha beleégett volna a lelkébe.
„Talán nem csak kávét.” — hallotta magában újra és újra. Ezzel búcsúzott. Rebeka elmosolyodott, magától.
Az út gyors volt. A gép hamar földet ért Bergen mellett, ahol Anna már tárt karokkal várta. A találkozás öröm volt, könnyekkel és hosszú, hangtalan öleléssel, amelyben benne volt minden elmúlt év, minden elszalasztott beszélgetés és minden távolság, amit most végre ledőlt.
— Rebi… mintha valami megváltozott volna benned — mondta Anna később, amikor már a lakásban ültek forró fahéjas tea mellett. — Ragyogsz. Na és… ki ő?
Rebeka elpirult.
— Ki… kicsoda?
— Na jó, hagyd abba! — nevetett Anna. — Látom rajtad, hogy valaki a fejedben jár. Ha nem is ott, legalább a szíved körül.
Rebeka sóhajtott.
— Csak… találkoztam valakivel. De ez őrültség, alig pár órát beszéltünk.
— A szerelem pont így kezdődik — csóválta a fejét Anna. — Egy pillanat. Aztán minden másképp lesz.
Rebeka nem válaszolt. De a tea felett elmerengve úgy érezte: talán Anna nem is téved.
A hét, amit a barátnőjénél töltött, szinte repült. Kirándulások, beszélgetések, hosszú estébe nyúló nosztalgiázások — mindennap újabb és újabb örömöket hozott. De ahányszor csend lett, Rebeka gondolatai újra visszakanyarodtak ugyanoda:
Márton.
A beszélgetéseikre, a mosolyára… vagy arra a pillanatra a VIP-váróban, amikor megérintette a kezét, és Rebeka azt hitte, megáll a világ.
Márton azonban nem hívta. Nem írt. Nem keresett.
Rebeka úgy döntött: nem engedi, hogy ez fájjon. Mégis minden este, amikor lefeküdt, valami furcsán hiányzott. Valami, amit még csak most kapott meg… és máris félt, hogy elveszíti.
A hazautazás napján Bergen repülőterén ismét külön gép várta. Nem limuzinos kényelem, nem luxus — de kényelmes, csendes és meghitt. Rebeka meg sem kérdezte, hogyan vagy miért. Tudta, hogy egyetlen ember intézhette.
Budapesten gyorsan ment minden: útlevél-ellenőrzés, csomagfelvétel, a kijárat felé tartó sietős léptek. Aztán…
Ott állt.
Somogyi Márton, a járókeret nélkül, elegáns kabátban, egy enyhe, kissé bizonytalan mosollyal az arcán.
Rebeka megtorpant. A torka elszorult, és egy pillanatig nem is tudott megszólalni. Márton lassan odalépett.
— Üdv újra itthon, Rebeka.
— Maga… itt vár? — kérdezte Rebeka, rekedt hangon.
— Márton — javította a férfi finoman. — Kérlek, szólíts úgy, mint akkor.
Rebeka bólintott, és a szeme csillogni kezdett.
— Honnan… tudta, mikor jövök?
— Én küldtem a gépet — felelte egyszerűen.
Rebeka elpirult.
— Én azt hittem… hogy csak egyszeri segítség volt.
— Segítség? — Márton mélyet sóhajtott. — Rebeka, maga volt az első ember hosszú évek óta, aki érdek nélkül tett értem valamit. És én… nem akartam, hogy ez a történet így érjen véget. Valahol egy reptéren, egy lépcső tetején.
Rebeka érezte, hogy a szíve vadul kalapál. Lassan közelebb lépett.
— Azt hittem… elfelejtett.
— Elfelejteni? — Márton hangja megremegett. — Maga egész héten ott volt a fejemben. Minden reggel. Minden este. És minden alkalommal, amikor ránéztem a telefonra, csak azt kerestem, vajon ír-e. De nem akartam ráerőltetni magam… vagy félreérthető lenni.
Rebeka halkan nevetett.
— Én meg azt hittem, maga nem akar keresni.
— Dehogynem akartam — mondta Márton, közelebb hajolva. — Talán túlságosan is.
Néhány centi választotta el őket. A világ körülöttük zsongott, rohangáló emberek, kávé illata, guruló bőröndök, távoli bemondóhangok — de Rebeka számára mindez elmosódott.
Csak Márton maradt, a barna szeme, a bizonytalan mosolya, a keze, amely lassan felé nyúlt.
— Rebi… megihatnánk azt a kávét? — kérdezte Márton, mintha attól félne, túl sokat kér.
Rebeka elnevette magát, és előrébb lépett. A két kéz összeért.
— Inkább vacsorát — suttogta.
Márton arca felragyogott.
A reptéri étterem félhomályos, kellemesen meleg hely volt. Asztaluk fölött rézlámpák lógtak, az ablakon túl lassan gurultak a repülők. Mindketten feszültek voltak egy kicsit, de valami láthatatlan erő is húzta őket egymás felé.
— Tehát… — kezdte Márton, miközben a poharával játszott. — Hogyan telt az utad?
Rebeka mesélt. Anna nevetéseiről, a fjordokról, a hosszú éjféli beszélgetésekről. Márton figyelt, egyetlen pillanatra sem szakította félbe.
Amikor Rebeka végzett, a férfi egy kis csend után megszólalt:
— Tudod, Rebi… én nem nagyon szoktam megnyílni senkinek. A munkám miatt sokan csak az igazgatót látják bennem. Vagy a vezetőt. Azt a férfit, aki parancsokat ad, határidőket szab, utasít, dönt.
Rebeka gyengéden elmosolyodott.
— Én… nem ezt láttam.
— Tudom — mondta Márton halkan. — És talán pont ez döbbentett meg a legjobban. Hogy maga… nem a DanubeFly vezetőjét nézte. Hanem engem.
Rebeka ujja önkéntelenül a férfi kezéhez ért.
— Márton… az a délután, amikor találkoztunk… valahogy megváltoztatott bennem valamit.
A férfi tekintete fellobbant.
— Kötődni? Rebi… maga életem egyik legszebb meglepetése volt.
Rebeka szemei könnybe lábadtak. A férfi finoman az arcához nyúlt.
— Ha túlságosan gyors minden, mondd el, és lassítunk — suttogta.
— Nem akarok lassítani — válaszolta Rebeka remegő hangon. — Csak… még mindig félek, hogy ez valami álom. Hogy felébredek, és maga eltűnik.
Márton ekkor lehajolt, és homlokát Rebeka homlokához érintette.
— Ha te nem akarsz eltűnni az életemből… én sem megyek sehová.
Rebeka lehunyta a szemét. A csók, ami ezután következett, lassú volt, bizonytalan, mégis mély. Az első, tétova érintés, amelyből ezernyi ígéret nőhet majd ki.
Kint a kifutón felszállt egy gép, a vibráló fény végigsiklott az ablakon — de Rebeka csak azt érezte, hogy valami elindult.
Valami, ami talán már akkor elkezdődött, amikor a férfi megbillent előtte a győri járdán.
Talán ez volt a sorsuk.
Talán ez volt az útjuk kezdete.
Az első vacsora után napokig úgy viselkedtek, mint két ember, akik egy ismeretlen ösvényen haladnak előre óvatos, de kíváncsi léptekkel. Nem rohantak semmibe — mégis minden találkozásuk olyan volt, mintha már évek óta egymás mellett éltek volna.
Márton másnap délben már üzent:
„Ha szívesen… találkoznék veled este. De csak ha neked is jó. M.”
Rebeka fél percig csak nézte a képernyőt, aztán mosolyogva visszaírt:
„Szívesen. :)”
Az első „hivatalos” találkozó
A Margitsziget csendesebb része felé sétáltak. A levegőben tavasz illata keringett, és Rebeka úgy érezte, mintha minden fa zöldebben ragyogna. Márton lassan sétált a bokája miatt, de nem panaszkodott.
— Ugye nem fáj annyira? — kérdezte Rebeka aggódva.
— Már sokkal jobb — felelte Márton. — Ma például alig bicegtem. Persze a kollégáim szerint úgy nézek ki, mint egy sántikáló gólyamadár, de ez részletkérdés.
Rebeka felnevetett.
— Szerintem így is helyes vagy.
Márton megtorpant. A hangja halkabbra vált:
— Szerinted helyes vagyok?
Rebeka elpirult.
— Hát… igen. Azt hiszem.
— Akkor jó — mosolygott a férfi. — Én pedig szerintem te vagy a legszebb nő, akivel valaha találkoztam.
Rebeka szíve ettől kihagyott egy ütemet, és lassan lesütötte a szemét, mert nem bírta el a pillantását. A férfi egy pillanatig sem sietett; hagyta, hogy Rebeka visszanyerje a lélegzetét.
A sziget közepénél megálltak egy padnál. A Duna fölött lassan ereszkedett a nap.
— Rebeka… — kezdte Márton óvatosan. — Van valami, amit szeretnék elmondani.
Rebeka összerezzent. A szíve azonnal megugrott.
— Igen?
— A munkám… nem könnyű. Sok figyelmet kapok. Néha túl sokat is. A cégem miatt, a pozícióm miatt. És nem szeretném, hogy téged emiatt bántson bármi… vagy bárki.
Rebeka félrebillentette a fejét.
— Miért bántana?
Márton mély levegőt vett.
— Mert a sajtó szeret turkálni a magánéletemben. Ritkán, de előfordult, hogy valakit mellettem fotóztak… és olyanokat írtak róla, amiknek a fele sem volt igaz.
— Akkor nem olvasok ilyen cikkeket — vont vállat Rebeka.
Márton keserédes mosollyal felelte:
— Bárcsak ilyen egyszerű lenne.
A férfi hangja elkomolyodott, Rebeka pedig végre megértette: ez neki nem kényelmi kérdés. Ez egy sebezhetőség. Egy régi, rossz élmény.
Lassan megfogta Márton kezét.
— Nem félek tőle — mondta halkan. — Tőled sem. És attól sem, hogy mások mit mondanak. Engem csak az érdekel, hogy mi ketten mit gondolunk egymásról.
Márton szeme megremegett. Mintha valami mély levegőhöz jutott volna.
— Ez… sokat jelent, Rebi.
Ujjaik összefonódtak. Nem siették el. Nem csókolóztak — elég volt a kézfogás, a gyengédség, a lassan születő bizalom.
Késő estig beszélgettek. Gyerekkori emlékekről. Családról. Félelmekről. Álmaikról.
Rebeka egyszer csak azt vette észre: Márton arcán olyan tekintet ül, amelyet még sosem látott nála. Valami mély, csendesen növekedő érzelem.
Hazakísérte. A ház előtt megálltak, de egyikük sem akarta elengedni a másikat.
— Holnap? — kérdezte Rebeka.
— Holnap — felelte Márton. — Holnap és azután is, ha szeretnéd.
Rebeka nem szólt. De odalépett, és arcát finoman a férfi mellkasának döntötte. Márton karjai automatikusan zárták körbe.
Ez már több volt, mint egy egyszerű ölelés.
Ez már ígéret volt.
A következő hetek
A kapcsolatuk lassan, de biztosan mélyült. Nem voltak túlzások, sem lázas, kontrollt vesztett gesztusok. Inkább csendes, gyengéd ösztöneik vezették őket.
Voltak pillanatok, amelyekből tudni lehetett, hogy egymás felé nyílnak:
— Amikor Márton bemutatta Rebekának a kedvenc rejtett kávézóját a Dunaparton.
— Amikor Rebeka elkísérte őt egy kontrollra, hogy lássa, jól gyógyul-e a boka.
— Amikor egy éjszakai séta során mindketten ugyanarra a csillagra mutattak, egyszerre mondva: „Ott. Nézd, milyen fényes!”
De mint minden kapcsolatnak, az övéknek is megvoltak a maga árnyai.
És az első árnyék akkor vetült rájuk, amikor Rebeka egy hétfő reggel kilépett a lakásából.
A postaládájában egy újság hevert.
Rajta a címlapon egy kétszínű, rosszindulatú fotó:
„Kivel randizik a DanubeFly igazgatója? Új barátnője lehet: egy civil nő a reptérről”
A kép homályosan, távolról mutatta őket a reptéri étterem ablakán át. Nem volt egyértelmű, de felismerhető volt.
Rebeka szíve összeszorult. A keze remegett. A cikk alatt harsány, ítélkező szövegek voltak.
„Ismeretlen nővel látták intim helyzetben.”
„Újabb szerelmi kaland?”
„Kiderült, ki a titokzatos hölgy?”
Rebeka gyomra görcsbe rándult. Ez már nem játék volt. Ez valóság.
Felpörgött benne a félelem:
— Mi lesz Mártonnal?
— Mit gondol róla a vezetőség?
— És ő maga? Mit érez most?
Nem akarta felhívni. Mégis muszáj volt.
A telefon kicsöngött. Egyszer. Kétszer. Háromszor.
Majd Márton felvette, fáradt, de nyugodt hangon:
— Rebi? Jól vagy?
Rebeka összerándult. Nem tudta, hogyan kezdje.
— Márton… láttad a címlapot?
Hosszú csend lett.
Majd:
— Igen. És beszélnünk kell. Azonnal indulok.
Rebeka görcsösen a homlokához nyúlt.
— Ne gyere ide. Inkább én megyek hozzád.
— Jó — mondta a férfi. — Várlak.
Ahogy Rebeka letette a telefont, és a tükörbe nézett, a rémület mellett egy másik érzés is ott bujkált:
Féltem, hogy elveszítem. Pedig még igazi esélyt sem adtunk egymásnak.
A következő órák mérföldkövek lesznek. A kapcsolatuk első valódi próbatétele.
És Rebeka nem tudta, hogy amit a Márton ajtajában talál — az megnyugvás lesz…
vagy épp ellenkezőleg.
Rebeka szorongva érkezett meg Márton lakásához. A cikk, a fotók, a feltételezések súlya mind rajta ült; attól félt, hogy a férfi dühös lesz, vagy esetleg megpróbálja távol tartani magát tőle a botrány miatt.
De Márton az ajtóban várta — és amikor meglátta Rebekát, nem kérdezett, nem magyarázkodott. Egyszerűen átölelte. Szorosan, megnyugtatóan, úgy, mintha ezer év óta ismerné.
— Rebi… engem nem érdekelnek a cikkek — mondta halkan. — Csak az érdekel, hogy te jól vagy-e.
Rebeka megkönnyebbülten sóhajtott fel.
— Én attól félek… hogy miattam bajba kerülsz.
Márton elmosolyodott, homlokát Rebeka homlokához érintve.
— Egy ilyen nő miatt? Aki képes volt mindent hátrahagyni, hogy segítsen egy idegennek? Aki nem a pozíciómat látta, hanem engem? Rebi… te vagy a legjobb dolog, ami mostanában történt velem. És ha miattad kell vállalnom pár rossz címlapot… hát legyen. Megéri.
Rebeka szeme könnybe lábadt.
— Én csak féltem, hogy elrontottam…
— Semmit nem rontottál el — mondta Márton, és finoman végigsimított a hátán. — Talán most kezdődik el igazán minden.
A feszültség lassan elszállt. Leültek a nappaliban, teát főztek, és csendesen beszélgettek. A botrány? Elmúlt. A világ? Néhány nap múlva már más hír után futott. De ők ketten ott maradtak egymásnak.
És bátrabban, nyíltabban, őszintébben fordultak a közös jövő felé.
Amikor Rebeka később hazafelé indult, Márton az ajtófélfának dőlve nézte őt — úgy, ahogy akkor a reptéren. A tekintetében már nem volt bizonytalanság, sem félelem. Csak valami mély, tiszta érzés, amely nem szorult szavakba.
Rebeka a lift előtt még visszanézett.
— Holnap találkozunk?
Márton mosolya válasz volt minden kimondatlan szó helyett.
— Holnap, és minden holnap után is… ha szeretnéd.
Rebeka bólintott.
És ebben a mozdulatban benne volt mindaz, amit a sors kezdetben csak egy váratlan bokaficammal indított el:
egy új történet kezdete — két ember között, akik véletlenül találkoztak, de tudták: egymás mellett kell maradniuk.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
2025. november 25. (kedd), 16:38
