A főbérlő döbbenetes kérése – Nem pénzt akart a lakbérért, hanem valami egészen mást!
A főbérlő döbbenetes kérése – Nem pénzt akart a lakbérért, hanem valami egészen mást!.
Mindig is felelősségteljes bérlőnek tartottam magam. /Mindent időben fizettem, tisztán tartottam a lakást, és betartottam minden házirendet\./
Több mint egy éve éltem már a Váci úti társasház második emeleti lakásában, amikor egy este furcsa hívást kaptam tőle.
– Halló, Varga Katalin? – szólalt meg rekedtes hangján, amely ezúttal furcsán remegett.
– Igen, én vagyok – válaszoltam. – Minden rendben?
– Nos… beszélnem kell magával a bérleti díjról – mondta hirtelen, de hozzátette: – Nem a szokásos értelemben.
Felvontam a szemöldököm. – Hogy érti ezt?
– Van valami, amire szükségem lenne… valami, ami sokkal fontosabb, mint a pénz – dadogta.
A szívem nagyot dobbant. Ez kezdett egyre furcsább lenni.
– Holnap délután felmennék Önhöz, hogy mindent elmagyarázzak – mondta, majd azonnal bontotta a vonalat.
Másnap pontosan kettőkor megjelent. A szokásos szigorú viselkedése helyett izzadt tenyérrel, ideges mosollyal köszöntött. Meglepődtem, mennyire másnak tűnt – mintha valamitől nagyon tartott volna.
– Felmennénk a lakásába? – kérdezte, én pedig szó nélkül előre mentem.
Amint beértünk, leült a kanapéra, de pár másodpercig csak a cipője orrát bámulta. Én az ajtónál álltam, és vártam.
– Tudom, ez furcsán fog hangzani – kezdte végül –, de szívességet szeretnék kérni.
– Szívességet? – ismételtem hitetlenkedve. – Milyen szívességet?
Egy ideig csak fészkelődött, majd végül felemelte a tekintetét. A szemeiben furcsa könyörgés ült.
– Hamarosan részt kell vennem egy esküvőn – mondta halkan. – Egy régi barátom fia nősül, és… nos, nincs kivel mennem. Azt szeretném kérni… kísérjen el partnerként.
Elakadt a szavam. – Tessék?! És mi köze ennek a bérleti díjhoz?
– Ha eljön velem, jelentős összeget elengedek. Fél évig csak a felét kellene fizetnie.
Megdöbbenten néztem rá. – Maga most azt kéri tőlem, hogy menjek el magával egy esküvőre… partnerként… a lakbér helyett?
Bólintott, de kerülte a tekintetemet.
– Ez egy egyszerű kérés… csak néhány óra. Elegánsan öltözni, mosolyogni… ennyi. Nem kérek mást. Nekem ez sokat jelentene.
A padlóhoz szegezett lábam nem akart megmozdulni. Úgy éreztem, mintha valami teljesen abszurd szituációba csöppentem volna. Nem egy romantikus filmbe, hanem egy kínos tragikomédiába.
– Kiss úr… ez elképzelhetetlen. Én a bérlője vagyok, nem a barátnője – mondtam végül, igyekezve nyugodt maradni.
– Tudom, tudom – hadarta gyorsan. – De nem akartam senki mást kérni. Maga… kedves, intelligens, diszkrét. Nem akarok egyedül menni.
Mély levegőt vettem, mielőtt válaszoltam volna.
– Nagyon sajnálom, de ez nekem nem fér bele. Kérem, tartózkodjon az ilyen jellegű kérésektől a jövőben. A bérleti díjat pedig természetesen fizetem tovább a megszokott módon.
Arcizma megrándult, de bólintott.
– Értem… és elnézést kérek, hogy kellemetlen helyzetbe hoztam – mondta, majd felállt és távozott.
Amint becsukódott mögötte az ajtó, mély megkönnyebbülést éreztem. De nemcsak megkönnyebbülést – elhatározást is.
Aznap este elkezdtem új albérletet keresni.
Nem akartam olyan lakásban élni, ahol a főbérlő azt gondolja, joga van a lakbérrel manipulálni. Mert amit tett, az nemcsak etikátlan volt, de egyenesen visszaélés is a helyzetével.
Bármennyire is kedvező volt a bérleti díj, semmi sem érte meg azt az érzést, hogy valaki átlép a személyes határaimon.
Megfogadtam, hogy többé nem hagyom figyelmen kívül az ösztöneimet – ha valami nem tűnik rendben levőnek, az valószínűleg tényleg nincs rendben.
Egyetlen lakás sem ér annyit, hogy elveszítsem önmagam tiszteletét
Miután Kiss Kálmán úr becsukta maga mögött az ajtót, hosszú percekig csak álltam a nappali közepén, mozdulatlanul. Úgy éreztem magam, mintha valaki pofon ütött volna – nem fizikailag, hanem lelkileg. Zavart voltam. Kellemetlenül érintett a szituáció, és próbáltam megérteni, hogyan gondolhatta, hogy ez rendben van.
Még aznap este írtam egy barátnőmnek, Fanninak, aki jogászként dolgozott.
– Ez zaklatásnak számít? – kérdeztem tőle chaten.
– Hivatalosan nem, mert nem erőszakos, és nem tett semmiféle konkrét fenyegetést – válaszolta. – De erkölcsileg teljesen elfogadhatatlan. Jó döntés volt, hogy nemet mondtál.
Másnap reggel elkezdtem nézegetni az albérlet-hirdetéseket. Még nem tudtam, hová költözöm, de egy dologban biztos voltam: nem maradok tovább ott, ahol a bizalom ilyen mélyen megingott.A következő hetek feszültek voltak. A házban persze mindenki látta, hogy Kálmán úr kerüli a tekintetem. Már nem jött karbantartási ügyekkel, nem küldött sms-t, semmit. Mintha teljesen megszűntem volna számára létezni.
Egy nap viszont, amikor már majdnem megtaláltam az új helyemet, váratlanul levelet találtam a postaládámban. Kézzel írta.
**"Kedves Katalin!
Szeretnék őszintén elnézést kérni a korábbi viselkedésemért. Tudom, hogy átléptem egy határt, amit soha nem lett volna szabad.
A feleségem tizenhárom éve halt meg, és azóta valahogy… elfelejtettem, milyen a valódi kapcsolat emberek között. Az esküvő, amire készültem, csak újra ráébresztett, mennyire egyedül vagyok.
Tudom, ez nem menti a viselkedésem, de remélem, hogy megérted: nem akartam bántani.
Üdvözlettel: Kiss Kálmán"**
Elolvasva a sorait, valami furcsa, keserédes szánalom lett úrrá rajtam. Az igazság az volt, hogy nem akart bántani – csak ember volt, hibákkal, és valószínűleg évek óta nem volt senki, aki kedvesen nézett volna rá.
Összecsomagoltam a dolgaimat, és három héttel később átköltöztem egy új, belvárosi garzonba. Az új főbérlőm, egy nyugdíjas házaspár – Éva néni és Pista bácsi – teljesen más világot képviseltek. Kedvesek, figyelmesek, de mindig korrekt módon kommunikáltak. A bérleti szerződés náluk nemcsak egy papírdarab volt, hanem kölcsönös tisztelet alapja.
Egy este, egy pohár borral a kezemben a kanapén ülve, visszagondoltam az egész esetre. A furcsa kérésre. A megkönnyebbülésre, amikor nemet mondtam. És a felismerésre:a határokat nem mások húzzák meg neked – azokat neked kell megvédened.
És bár akkor úgy tűnt, egy egyszerű kérésről van szó, a háttérben ott lappangott valami mélyebb – a hatalommal való visszaélés, a magány, és az a bizonyos női ösztön, ami figyelmeztet, ha valami nincs rendben.
Nem, nem volt könnyű kilépni abból a helyzetből. De most, hónapokkal később, tudom, hogy jó döntést hoztam.
És tudod mit?A történet végén nemcsak egy új albérletet találtam – hanem önmagam tiszteletét is visszaszereztem.
Eltelt egy év azóta, hogy elköltöztem a Váci úti lakásból. A dobozokat már rég kipakoltam, a falra új képek kerültek, és a hűtőn vidám mágnesek sorakoztak, köztük egy, amit Fannitól kaptam, ezzel a szöveggel:„A határaid nem börtönök – pajzsok.”
Az új lakásomat már az első héttől kezdve otthonomnak éreztem. Meglepően gyorsan beilleszkedtem a környéken is – a sarki pékség eladója, Jutka néni minden reggel rám köszönt egy friss kakaóscsigával, a közeli parkban pedig gyakran találkoztam ugyanazzal a kutyás párral, akik idővel meghívtak egy közösségi piknikre.
Fanni szerint „a világ mindig visszaadja, amit elvisz, csak más formában.” És igaza lett.
Nemcsak egy új otthont kaptam – új embereket, új esélyeket is. Egy novemberi könyvbemutatón például megismerkedtem valakivel.
Bálint.Egyedül érkezett, akárcsak én. Először csak annyit beszélgettünk, hogy „igen, ez a szerző valóban túlértékelt”, meg „nem, a film tényleg nem adta vissza a regény hangulatát”, aztán egy héttel később már együtt ültünk egy kis kávézó sarokasztalánál.
Bálint más volt, mint azok, akikkel korábban találkoztam. Nem akart gyorsan közeledni, nem tett célzásokat, nem akart „valamit” – csak figyelt. Hallgatott. Kérdezett. Nevetett velem.
Egyik este, amikor már harmadszor vacsoráztunk együtt, előhozakodtam a Kiss Kálmán-esettel. Nem a részletekkel, csak az érzéssel.
– Tudod, volt egy idő, amikor azt hittem, minden kedvesség mögött van valami szándék – mondtam halkan. – Nehéz újra bízni.
Bólintott, de nem erőltetett választ. Csak ennyit mondott:
– Akkor talán itt az ideje, hogy visszaszerezd a bizalmat. De ne másokban – először magadban.
És ekkor döbbentem rá: az, hogy nemet mertem mondani akkor, egy évvel korábban, az volt az első lépés ezen az úton. Azóta sokszor eszembe jutott Kiss Kálmán. Vajon tanult a helyzetből? Vajon ráébredt, hogy amit tett, az mennyire helytelen volt?
Egy februári napon, amikor épp Fannival kávéztunk, megkérdezte:
– Hallottál azóta róla? A főbérlőről?
– Nem. De nem is akarok. Az életem egy zárult fejezete volt – és most már új könyvet írok.
Nevettünk, és tovább beszélgettünk, de mélyen legbelül tudtam: ha egyszer újra látnám Kiss Kálmánt, nem lenne bennem harag. Csak szánalom. Meg talán egy csepp sajnálat, hogy valaki ennyire elveszett az emberi kapcsolatok között.
Aztán, hónapokkal később, nyár elején, a metróperonon megláttam egy ismerős alakot. Ő volt az. Kicsit meggörnyedve, még mindig ugyanabban a kabátban. Észrevett, és megremegett a tekintete. Megállt, mintha köszönni akarna, de én csak bólintottam egyet, és továbbmentem.
Nem dühből. Csak… lezárásként.
Mert a történetem rólam szólt. A döntéseimről. A határaimról. Az életemről.
És már nem féltem.
2025. április 22. (kedd), 15:04
