A gyászoló apa titokban látogatja fia sírját 13 éven keresztül – aztán jön a milliomos cég egy üzenettel
Hirdetés
Hirdetés
Mikor valaki meghal, a családtagok sokszor kitesznek a baleset helyszínére az útra valamit, ami emlékként szolgál. Ez gyakran egy egyszerű fehér kereszt, de lehet valamilyen plüss állat, virág vagy valami más tárgy is.
/Kaliforniában, Richmond városában is helyeztek el egy ilyen kis emléket az út mellett\./
Hirdetés
Ez a földterület azonban az energiaóriás, a Chevron tulajdonában állt, melynek értékét több milliárd dollárra becsültek.
A kis kegyhely már 10 éve ott állt és gondozták is.
Hirdetés
Mindenki tudta, hogy ott van de nem tudták miért és azt sem, hogy ki gondozza azt. Nem is volt ezzel semmi gond egészen 2016-ig, amikor is a területet át akarták alakítani.
A cég nem akarta a kis kegyhelyet eltávolítani mert tudták, hogy fontos valakinek. Ezért egy üzenetet helyeztek el mellette és várták, hogy valaki jelentkezzen.
Ray Olson jelentkezett, aki a fia emlékére készítette ezt a kegyhelyet, aki 2003-ban autóbalesetben halt meg.
Hirdetés
A férfi meg volt róla győződve, hogy majd el kell távolítania a kegyhelyet, ezért 13 éven keresztül mindig csak éjszaka látogatta azt. Tudta, hogy eljön az a nap, amikor a cég el fogja venni tőle az emlékhelyet.
A férfi azonban soha nem gondolta volna, hogy Chevron csak azért bontja le ezt a kegyhelyet, hogy egy újat építsen helyette. Pedig pontosan ez az, amit a cég tett.
Hirdetés
A cég úgy döntött, hogy még egy kis padot is raknak oda, hogy aki meglátogatja a kis sírt, az le tudjon ülni gyászolni.
-Ez a Te helyed Ray, már nem kell éjszaka kijárnod ide. -mondta Joe Lorenz a Chevrontól az MNS-nek.
A cég nagyon hitelesen kezelte ezt a helyzetet, biztosak vagyunk benne, hogy Ray és családtagjai nagyra értékelik ezt és nagyon hálásak.
Lebuktatta a férjét a fiatal szeretővel, de nem csinált jelenetet. Öt nap múlva meglepetést tartogatott számára… (1....
Mindenegyben blog 2025. április 21. (hétfő), 15:48
A saját fia és menye kidobták Sándort a házából… Már majdnem megfagyott a parkban, amikor valaki megérintette az arcát. Amikor kinyitotta a szemét, ELÁLLT A LÉLEGZETE! ?
Sándor lassan lépkedett végig az ismerős utcán, minden lépés nehéznek tűnt. Egy hosszú séta után tért vissza, abban reménykedve, hogy otthon meleg várja… de valahol mélyen már érezte, hogy valami nincs rendben.
Ahogy belépett, a fia, Tamás, és a menye, Andrea feszült arccal fogadták. A tekintetük hideg volt és távoli, mintha idegen lenne számukra – nem az az apa, aki egész életét nekik szentelte.
– Apa, beszélnünk kell – szólalt meg Tamás száraz hangon.
Sándor levette a kabátját, próbált nyugodt maradni, de belül egyre nőtt a nyugtalanság. Valami nagyon nem stimmelt.
– Meghoztuk a döntést – folytatta Tamás. – El kell hagynod a házat. Terveink vannak ezzel a lakással, és a jelenléted csak akadályoz minket.
Andrea mellette állt, de egy pillantást sem vetett Sándorra. A csendes egyetértése talán még jobban fájt, mint bármilyen szó.
– Hogy érted azt, hogy hagyjam el? – kérdezte zavartan Sándor.
– Ez az én házam… segítettem felépíteni, az összes megtakarításomat ebbe fektettem.
– Volt a te házad – vágott közbe Tamás. – Most már a miénk. Egy heted van, hogy összepakolj.
Sándor úgy érezte, mintha minden összeomlana. Évek szeretete, törődése, támogatása – egy pillanat alatt semmivé lett. A fiára nézett, akit felnevelt, és nem ismert rá többé.
Nehéz léptekkel ment be a szobájába. Egy régi bőrönd – még az apjától maradt rá – volt az egyetlen dolog, ami most társául szegődött. Elkezdett pakolni. Pár ing, néhány régi fénykép, megsárgult papírok.
A keze remegett, amikor elővette a családi albumot. Boldog évek fotói, közös ünnepek, Tamás születésnapjai, együtt megélt örömök és sikerek. Most mindez már csak halvány emlék.
– Hol fogok élni? – csak ez járt a fejében.
Amikor befejezte a pakolást, körbenézett utoljára a szobában. – Negyven év… és most minden egy bőröndbe fér bele…
Sándor elindult… Nem is volt célja, csak húzta maga után az egyetlen csomagját. A könnyei nem folytak. Túl nagy volt a fájdalom.
A magány sűrű, áthatolhatatlan takaróként borult rá. Csak a lámpák gyér fénye világította meg az útját. A ház mögötte maradt. A család. A múlt. Előtte – semmi biztos.
Nem tudta, mi vár rá. Csak azt tudta – ez már a vég kezdete.
A reggeli levegő hideg és nyirkos volt. Sándor lassan ballagott a park sétányán, érezve, ahogy a fáradtság minden lépésben ott van. Az elnyűtt zakó nem védett a csontig hatoló szél ellen – ugyanolyan kegyetlen volt, mint a saját családja.
Talált egy padot, óvatosan leült. Az emberek jöttek-mentek körülötte. Fiatal anyák babakocsival, idős párok, gyerekek… mindenki a maga életét élte.
Senki sem figyelt az egyedül üldögélő öregre. Az ereje lassan elfogyott. A hideg és a hó vitte el az utolsó tartalékait is. Elaludt… érezve, ahogy a hó puhán betakarja, mintha meleg takaró lenne.
És akkor… valaki megérintette az arcát.....kinyitotta a szemét, és MEGDERMEDT…… ???
Folytatás a kép alatti első kommentben ??
