Van a világon egy luxus szellemváros, ahol minden adott az élethez, mégsem lakja szinte senki!
Hirdetés
Hirdetés
Érdekes, hogy ott, ahol születésszabályozással próbálják a lakosság számának növekedését lassítani, van egy egész város, ahol szinte senki nem él, hiába adott hozzá minden feltétel. /Természetesen Kínáról és azon belül is Ordos városáról beszélünk, ahol közel egy millió embernek lenne hely\./
Hirdetés
.. Lenne...
A város vezetősége még a kétezres évek elején döntött úgy, hogy egy nagyszabású városbővítési projekt kereténben, a régi városközponttól mindössze 30 km távolságra egy egészen új, 1 millió ember befogadására képes városrészt hoz létre. Az éveken át épülő világszínvonalú metropolisz jobb természeti adottságokkal rendelkezik, mint az óváros és építési költségei végül valamivel több, mint 160 millió dollárnál álltak meg.
Hirdetés
.. ennyi erővel viszont akár el is égethették volna ezt az összeget!
Mert a terület hiába jómódú, valamiért mégsem sikerült az embereket meggyőzni arról, hogy egy luxus-lakónegyedből álló épületegyüttes legyet az új otthonuk.
Sokak szerint a rossz tervezés játszott közre főleg abban, hogy a látványos fejlesztésként indult Kangbashi végül csak 30 ezer embert tudott bevonzani, akik is inkább ingázók, mint lakosok. A futurisztikus múzeum, és működő kormányzati központon kívül semmilyen kulturális, szórakoztató vagy közhasznú intézmény nem került a luxusnegyedbe, amely így valóban sokat vesztett értékéből.
Hirdetés
Kínában nem ez az egyetlen szellemváros, amit csak a turisták keresnek fel előszeretettel. Ehhez mérten a hangulat is elég családias annak a pár tízezer embernek, akik esténként hazaérve némi élettel töltik meg a nappal ürességtől kongó utcákat.
Hirdetés
Némely épületet az érdeklődés látható hiányában már be sem fejeztek végül.
Lebuktatta a férjét a fiatal szeretővel, de nem csinált jelenetet. Öt nap múlva meglepetést tartogatott számára… (1....
Mindenegyben blog 2025. április 21. (hétfő), 15:48
A saját fia és menye kidobták Sándort a házából… Már majdnem megfagyott a parkban, amikor valaki megérintette az arcát. Amikor kinyitotta a szemét, ELÁLLT A LÉLEGZETE! ?
Sándor lassan lépkedett végig az ismerős utcán, minden lépés nehéznek tűnt. Egy hosszú séta után tért vissza, abban reménykedve, hogy otthon meleg várja… de valahol mélyen már érezte, hogy valami nincs rendben.
Ahogy belépett, a fia, Tamás, és a menye, Andrea feszült arccal fogadták. A tekintetük hideg volt és távoli, mintha idegen lenne számukra – nem az az apa, aki egész életét nekik szentelte.
– Apa, beszélnünk kell – szólalt meg Tamás száraz hangon.
Sándor levette a kabátját, próbált nyugodt maradni, de belül egyre nőtt a nyugtalanság. Valami nagyon nem stimmelt.
– Meghoztuk a döntést – folytatta Tamás. – El kell hagynod a házat. Terveink vannak ezzel a lakással, és a jelenléted csak akadályoz minket.
Andrea mellette állt, de egy pillantást sem vetett Sándorra. A csendes egyetértése talán még jobban fájt, mint bármilyen szó.
– Hogy érted azt, hogy hagyjam el? – kérdezte zavartan Sándor.
– Ez az én házam… segítettem felépíteni, az összes megtakarításomat ebbe fektettem.
– Volt a te házad – vágott közbe Tamás. – Most már a miénk. Egy heted van, hogy összepakolj.
Sándor úgy érezte, mintha minden összeomlana. Évek szeretete, törődése, támogatása – egy pillanat alatt semmivé lett. A fiára nézett, akit felnevelt, és nem ismert rá többé.
Nehéz léptekkel ment be a szobájába. Egy régi bőrönd – még az apjától maradt rá – volt az egyetlen dolog, ami most társául szegődött. Elkezdett pakolni. Pár ing, néhány régi fénykép, megsárgult papírok.
A keze remegett, amikor elővette a családi albumot. Boldog évek fotói, közös ünnepek, Tamás születésnapjai, együtt megélt örömök és sikerek. Most mindez már csak halvány emlék.
– Hol fogok élni? – csak ez járt a fejében.
Amikor befejezte a pakolást, körbenézett utoljára a szobában. – Negyven év… és most minden egy bőröndbe fér bele…
Sándor elindult… Nem is volt célja, csak húzta maga után az egyetlen csomagját. A könnyei nem folytak. Túl nagy volt a fájdalom.
A magány sűrű, áthatolhatatlan takaróként borult rá. Csak a lámpák gyér fénye világította meg az útját. A ház mögötte maradt. A család. A múlt. Előtte – semmi biztos.
Nem tudta, mi vár rá. Csak azt tudta – ez már a vég kezdete.
A reggeli levegő hideg és nyirkos volt. Sándor lassan ballagott a park sétányán, érezve, ahogy a fáradtság minden lépésben ott van. Az elnyűtt zakó nem védett a csontig hatoló szél ellen – ugyanolyan kegyetlen volt, mint a saját családja.
Talált egy padot, óvatosan leült. Az emberek jöttek-mentek körülötte. Fiatal anyák babakocsival, idős párok, gyerekek… mindenki a maga életét élte.
Senki sem figyelt az egyedül üldögélő öregre. Az ereje lassan elfogyott. A hideg és a hó vitte el az utolsó tartalékait is. Elaludt… érezve, ahogy a hó puhán betakarja, mintha meleg takaró lenne.
És akkor… valaki megérintette az arcát.....kinyitotta a szemét, és MEGDERMEDT…… ???
Folytatás a kép alatti első kommentben ??
