A terhes édesanya a haldokló kisbabáját a hospiceba viszi – aztán hirtelen szülési fájdalmai lesznek
Hirdetés
Hirdetés
A hospice-ről nem az egészség vagy a vitalitás jut az eszünkbe. /Sok embernek eszébe jut, hogy egy ilyen helyre akkor meg az ember, ha már nemsokára meg fog halni, ugyanakkor a család számára ez egy olyan hely, ahol még azt a kis időt szeretteivel töltheti a haldokló beteg\./
Hirdetés
Az angol Gracie még csak 18 hónapos de már most a hospice-ban van. Gyógyíthatatlan agydaganata van és már nincs sok ideje hátra. Ez Gracie és családja története.
Gracie szülei, Lauren Doherty és Zak Greenwood meglátogatta kislányát a Derian House Children Hospice-ban, Lanchashire-ben.
Hirdetés
Már várták, hogy egy kis időt tölthessenek együtt a kislányukkal amikor Laurennek hirtelen nagyon elkezdett fájni a hasa.
Az édesanya nemsokára rájött, mi fog történni, elérkezett a szülés ideje. Lauren ugyanis a látogatás idején már 8 napja meg kellett volna hogy szüljön. A pár ezért bement a kórházba, de mikor beértek, a méhösszehúzódások abbamaradtak ezért visszamentek a hospice-be kislányukhoz.
Gracie később elment aludni és az édesanyának ismét méhösszehúzódásai voltak.
Hirdetés
Akkor Lauren tudta, hogy már nem lesz ideje bemenni a kórházba, ezért ott kért segítséget, érezte, hogy bármelyik másodpercben megszülethet a baba.
Az egyik ápolónő sietett a segítségére, aztán hívtak egy szülésznőt is és végül megszületett kisfiuk, Chariel, a hospice-ban.
Facebook/Derian House
A kisfiú egészséges volt és a család nagyon örült érkezésének. Igazából az öröm jelképe is lett ezekben a nehéz időkben.
Hirdetés
Gratulálunk Laurennek, Zak-nak és persze Gracie-nek aki imádja kistestvérét átölelni. Lauren terhességének második hónapjában volt, mikor megtudta, hogy Gracie-nek agydaganata van. Ezért nagyon aggódott, azt gondolta, a testvérek nem is láthatják majd egymást. Szerencsére azonban nem így történt, s a család most minden szabad percét együtt tölti.
Igaz, hogy később a családnak nagyon nehéz lesz Gracie nélkül, a család most nagyon örül az együttlétnek és minden percét élvezik.
Hirdetés
24 év után először gyermek született a Derian’s House Children Hospice-ban.
Lebuktatta a férjét a fiatal szeretővel, de nem csinált jelenetet. Öt nap múlva meglepetést tartogatott számára… (1....
Mindenegyben blog 2025. április 21. (hétfő), 15:48
A saját fia és menye kidobták Sándort a házából… Már majdnem megfagyott a parkban, amikor valaki megérintette az arcát. Amikor kinyitotta a szemét, ELÁLLT A LÉLEGZETE! ?
Sándor lassan lépkedett végig az ismerős utcán, minden lépés nehéznek tűnt. Egy hosszú séta után tért vissza, abban reménykedve, hogy otthon meleg várja… de valahol mélyen már érezte, hogy valami nincs rendben.
Ahogy belépett, a fia, Tamás, és a menye, Andrea feszült arccal fogadták. A tekintetük hideg volt és távoli, mintha idegen lenne számukra – nem az az apa, aki egész életét nekik szentelte.
– Apa, beszélnünk kell – szólalt meg Tamás száraz hangon.
Sándor levette a kabátját, próbált nyugodt maradni, de belül egyre nőtt a nyugtalanság. Valami nagyon nem stimmelt.
– Meghoztuk a döntést – folytatta Tamás. – El kell hagynod a házat. Terveink vannak ezzel a lakással, és a jelenléted csak akadályoz minket.
Andrea mellette állt, de egy pillantást sem vetett Sándorra. A csendes egyetértése talán még jobban fájt, mint bármilyen szó.
– Hogy érted azt, hogy hagyjam el? – kérdezte zavartan Sándor.
– Ez az én házam… segítettem felépíteni, az összes megtakarításomat ebbe fektettem.
– Volt a te házad – vágott közbe Tamás. – Most már a miénk. Egy heted van, hogy összepakolj.
Sándor úgy érezte, mintha minden összeomlana. Évek szeretete, törődése, támogatása – egy pillanat alatt semmivé lett. A fiára nézett, akit felnevelt, és nem ismert rá többé.
Nehéz léptekkel ment be a szobájába. Egy régi bőrönd – még az apjától maradt rá – volt az egyetlen dolog, ami most társául szegődött. Elkezdett pakolni. Pár ing, néhány régi fénykép, megsárgult papírok.
A keze remegett, amikor elővette a családi albumot. Boldog évek fotói, közös ünnepek, Tamás születésnapjai, együtt megélt örömök és sikerek. Most mindez már csak halvány emlék.
– Hol fogok élni? – csak ez járt a fejében.
Amikor befejezte a pakolást, körbenézett utoljára a szobában. – Negyven év… és most minden egy bőröndbe fér bele…
Sándor elindult… Nem is volt célja, csak húzta maga után az egyetlen csomagját. A könnyei nem folytak. Túl nagy volt a fájdalom.
A magány sűrű, áthatolhatatlan takaróként borult rá. Csak a lámpák gyér fénye világította meg az útját. A ház mögötte maradt. A család. A múlt. Előtte – semmi biztos.
Nem tudta, mi vár rá. Csak azt tudta – ez már a vég kezdete.
A reggeli levegő hideg és nyirkos volt. Sándor lassan ballagott a park sétányán, érezve, ahogy a fáradtság minden lépésben ott van. Az elnyűtt zakó nem védett a csontig hatoló szél ellen – ugyanolyan kegyetlen volt, mint a saját családja.
Talált egy padot, óvatosan leült. Az emberek jöttek-mentek körülötte. Fiatal anyák babakocsival, idős párok, gyerekek… mindenki a maga életét élte.
Senki sem figyelt az egyedül üldögélő öregre. Az ereje lassan elfogyott. A hideg és a hó vitte el az utolsó tartalékait is. Elaludt… érezve, ahogy a hó puhán betakarja, mintha meleg takaró lenne.
És akkor… valaki megérintette az arcát.....kinyitotta a szemét, és MEGDERMEDT…… ???
Folytatás a kép alatti első kommentben ??
